SZTE Info

Gal_Bela_nyito

A hónap Alma Mater tagja júniusban: Gál Béla

A József Attila Tudományegyetem biológia-kémia szakján végzett Gál Béla, az ország egyik legjobb gimnáziumának, a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumnak idén nyugdíjba vonuló igazgatója. Pályaválasztásról, pedagógus létről és az elkövetkező nyugdíjas évekről is szó esett interjúnkban.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

- Miért választotta a pedagógusi pályát?

- Nem én választottam, fiatal koromban ugyanis kutató szerettem volna lenni. Amikor 17 évesen először Szegeden jártam, eldöntöttem, hogy én csak ide jövök majd! Akkoriban nyílt meg a Szegedi Biológiai Központ is, eredetileg szakbiológus akartam lenni, de édesapám mindenképpen szerette volna, hogy a tanárszakot is végezzem el. „Fiam, tanárra mindig szükség van”, ezt mondogatta, úgy volt vele, hogy egyébként azt csinálok, amit akarok, de a tanárszakhoz nagyon ragaszkodott.


- Miért szeretett volna mindenképpen Szegedre jönni?

- Szeged szerintem gyönyörű. Nagyon tetszett a város egységessége, az épületek, és hát természetesen a rengeteg fiatal.


- Attól függetlenül, hogy nem volt tervezett a pedagógusi pálya, nem bánta meg hogy mégis így alakul, igaz?

- Én úgy gondolom, hogy nagyon ritka az, hogy 17 éves korában tudja az ember, hogy pedagógus akar lenni – ehhez érni kell, egy magasabb szempontból látni a világot. Amikor eldöntöttem, hogy tudós szeretnék lenni, ennek megfelelően dolgoztam: TDK-ztam, jártam az SZBK-ba (Szegedi Biológiai Központ – a szerk.), tehát nagyon sokat tanultam. Tervszerűen készültem arra, hogy én majd egyszer kutató leszek. Csak aztán harmadéves koromban jött az első tanítási gyakorlat, és ott éreztem, hogy ez valamiért nagyon érdekes számomra, élvezem. Pláne, hogy a gyerekek is kérték, hogy maradjak, tartsunk még órákat – tehát jó visszajelzéseket kaptam, de akkor még mindig elhessegettem a gondolatot, hogy belőlem egyszer tanár lesz. Igazából a negyedik-ötödik év körül alakult ki bennem – hogy bocsánat, de – unom a kutatást, hiszen sok-sok dolgot ugyanúgy kell megcsinálni, ismételgetni, statisztikai eredményeket keresni… na meg az önismeret fejlődésével arra is rájöttem, hogy én az a típus vagyok, aki a pillanatnyi visszajelzéseket szereti: mondják meg ott rögtön, hogy jól csináltam, vagy nem csináltam jól. Ezt a gyakorlat előtt nem tudtam. Azt hiszem, ezért szeretem a tanítást: a gyerekek pillanatok alatt visszajeleznek, akár egy grimasszal, beszólással, tudással-nem tudással.


De persze nem volt mindig egyszerű: emlékszem, amikor bejöttem ide a Radnótiba, az első órámra és a mitokondriumot tanítottam, a hátsó padban egy szeplős fiatalember fölpattant és olyanokat mondott, amiket nem értettem. Most az SZBK-ban dolgozik komoly tudósként, a nevét nem mondom, de talán ő felismeri saját magát. Akkor jöttem rá, hogy az, amit az egyetemen megtanulunk, kevés ahhoz, ami az élethez kell. Na meg, szerintem legalább három év kell ahhoz, hogy elkezdjél valóban tanár lenni. Addig csak molyolgatunk.


- Mit gondol, milyen a jó pedagógus?

- Inkább kezdeném azzal, hogy mi a baj most. Az emberek 35-40 százaléka alkalmas lenne jó pedagógusnak, mert megvannak azok az alap készségei – empátia, érdeklődés, munkabírás, szakmai tudás – amiktől jó tanár lehetne. De az emberek nem mennek pedagógusnak, hiszen a szakma nincs megbecsülve. Most egy pályakezdő pedagógus bruttó 203 ezer forint fizetést kap, miközben a takarító néni – akitől egyáltalán nem sajnálom, nem erről van szó! – 196 ezer forint bruttót kap… ezt az arányt tekintve, az, aki tanulni szeretne, nem jogosan választ inkább más pályát?


A társadalomnak azt kellene belátnia, hogy mindenki érdekelt abban, hogy jó tanárok legyenek, hiszen az ember gyereke, unokája is fog iskolába járni. Mindig beszélünk arról, hogy milyen jó Finnországban az oktatás. Miért? Mert a finn társadalomban a 3. legmegbecsültebb szakma a pedagógusoké, tízszeres a túljelentkezés a tanárszakokra! Így ki lehet választani a legjobbakat? Hogyne lehetne! Ma itthon a pályán vagy olyanok vannak, akik rendkívül elhivatottak, vagy pedig olyanok, akik nem találtak mást.


Valamelyik évben 260 diákunkból 48-50 jelentkezett tanárnak. Ez elég szép szám. Tippelj, hányan vannak most a pályán!


- Húsz?


- Egy-kettő.


Egyszer volt egy lány, kiváló képességei voltak ahhoz, hogy tanár legyen. Én meg szoktam kérdezni félévente a tanulóktól, hogy éppen most milyen irányba szeretnének tovább menni, milyen céljaik vannak. Tudják rólam, hogy ha azt mondják, hogy pszichológusok szeretnének lenni, azt nem túlságosan szeretem – azt gondolom, hogy a pszichológus 35 éves kor körül érik – de ez csak az én véleményem. Szóval éppen ezt a lányt kérdeztem, és azt mondta, hogy ő bizony pszichológus szeretne lenni. Az osztály persze már zendült, hogy na, vajon mit mondok majd erre! De, mivel egyrészt tudta már mit gondolok, másrészt érzékeny lélek is volt, csak mondtam, hogy rendben, menjünk tovább. Óra végén jött oda, hogy szeretne beszélni velem, de nem az osztályban. Elmentünk a tanáriba. És azt mondta, ne tessék haragudni, én tanár szeretnék lenni, de szégyelltem elmondani. Szóval a pedagógust a mai magyar társadalomban nem igazán becsülik meg - szöveg szintjén persze minden szép és jó, de a valóság más.


Ugyanakkor sosem értettem a kiégést. Mert az igaz, hogy negyven éve mondom el a biológiát, de sosem ugyanúgy! Hiszen mindig más ül velem szemben, mindig forgatni kell, egy kicsit másképpen előadni, mert minden diák különbözően reagál. Szerintem kiégni csak azok tudnak, akik nem szeretik csinálni, csak muszájból elvégzik a feladatot.


- Mit tervez a nyugdíjas évekre?

- Szabadságot! Egyébként nem tervezek különösebben semmit. Tegnap este banketten voltunk, az utolsó osztályom végzett, és ott is kérdezték ugyanezt. Biztos vagyok benne, hogy nem rokkanok bele abba, hogy nincs iskola körülöttem. Nyilván előbb-utóbb valamilyen tanítás még marad, mert úgy érzem, van még elég erőm, energiám, szeretetem. De hogy pontosan micsoda, az majd kiderül. Majd látjuk. Egy biztos, szeretnék sokat olvasni majd. Arra eddig nem nagyon volt időm.


A fenti összeállítás szerkesztett változata megjelent a Szegedi Egyetem magazin lapcsaládhoz tartozó Alma Mater Magazin 2019. évi 1. számában, amely letölthető az SZTE Hírportál SZTEmagazin aloldaláról.


Gal_Bela


További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:

2016

Prof. Dr. Szecsődi Ferenc

Sárközy Bence

Karkas Mihály

Kollár Árpád

Kecsmár Zsuzsanna

Márton Anita

„Sörények” csapata: Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András

Molnár Gyula

2017

Menyhei Szabolcs

Kurucz Éva

Wodala Márk

Vincze Veronika

Kopasz Katalin

Prof. Dr. Széll Márta

Dóczi Attila

Kondor Vilmos

Thuróczy Szabolcs

2018

Szilassi Péter

Antoni Rita

Angyal Dorottya

Kiefer Ferenc

Szilasi László

Seres Erika

Bató Ágnes és Gera Judit

Sun City Brass

2019

Tóth Icó

Roszik Melitta

Lábas Viki

Szabó Dominika

Hajnal Dániel

„I am Soyuz” Lili

2020

Dr. Zolnay Kriszta

Cser Krisztián

Dr. Letoha Tamás

*

az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:

Miklósa Erika

Fool Moon Énekegyüttes

Grecsó Krisztián

Vedelek Balázs és Viktor

Márton Anita

Prof. Dr. Széll Márta

Kecsmár Zsuzsa

Ádám Zsuzsanna

Lobó-Szalóky Lázár

*

az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban:

Daru Orsolya

Bodó Réka és Bodó Angéla

Horváth Dóri

Pekár Tamás

Szita Szilvia

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

esza_felso

SZTEmagazin

2020. május 26.

IMG_9666

Marton Ákos Barnabás és Vinkó Leó fiatal festőművészek, mindketten a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar rajz szakán végeztek. Évek óta alkotnak együtt, és dekorálnak: szórakozóhelyeken, fürdőben és épületek hatalmas tűzfalain csodálhatjuk meg monumentális munkáikat. Az alkotópárossal aktuális megbízásuk helyszínén beszélgettünk.

SZTEtelevízió

2019. augusztus 07.

kiemelt_Berenyi_Antal

Berényi Antal, az SZTE Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézet adjunktusa és kutatócsoportja azonosította azt az agyterületet, amely azoknak a ritmusoknak a keletkezéséért felelős, amelyek alvás közben a rövidtávú memóriából áttöltik az emléknyomokat a hosszú távú memóriába. A felfedezés segít annak a megértésében, miként tudunk emlékezni. Azt is felderítették, hogy a különböző epilepszia-típusok hogyan alakulnak ki az agyban. A kutatócsoport munkájáról dokumentumfilmben mesél az SZTE agykutatója.