Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
100%-os kikapcsolódásként beszélnek a Spartan Race akadályversenyzésről a „Sörények” csapatot alkotó szegedi orvosok. Dr. Pető Zoltán az SBO osztályvezető docense, Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András aneszteziológusok a „hétköznapokban” a szegedi klinikákon állnak helyt teljes erőbedobással, néhány hétvégéjük pedig a sárról, a vízről, az ugrásról, a kúszásról és a mászásról szól. Az „1001 orvos hálapénz nélkül” csoport tagjait és élharcosait Dr. Pető Zoltán és Dr. Molnár Tamás képviselték a velük készült interjúban, amiből kiderül, miből és kiből merítenek erőt és hogyan lehet valaki harmonikus életet élő, elismert orvos Magyarországon, olyan erős hátvédekkel, mint a család és a barátok.
- Az Ön ötlete volt a munkatársak bevonása a versengésbe. Ön hogyan találkozott ezzel a sportággal?
Dr. Pető Zoltán:
Igazából véletlen volt, nem tudatosan készültünk minderre. Nem csak kollégáknak, hanem barátoknak nevezném magunkat: egy baráti társaság vagyunk. A magam részéről egész életemben rengeteget sportoltam. Egyszer megláttam valahol ezt a Spartan Race-t és jó bulinak tűnt. Amikor először felhívott egy csapat egy csütörtökön, hogy szombaton lesz a verseny, és kiesett egy emberük, elmennék-e, akkor nem haboztam egy percig sem. Utána meséltem erről a többieknek, képeket mutogattam, majd jött a következő lépés, hogy menjünk együtt. A versenyzés egy baráti, családi esemény lett. A lányok és a gyerekek elbóklásztak Visegrád környékén, mi meg futottunk egy kicsit, aztán ittuk a sört.
- Egész pontosan hogyan képzeljük el a versenyt?
Dr. Molnár Tamás:
Egy akadályversenyről van szó, ami nem sík terepen zajlik, általában nem jó időben. Ez adja a nehézséget, a kihívást. A fizikum mellett kell egyfajta mentális állóképesség is, hogy az ember mindezen a környezeti tényezők nehezítettsége ellenére is végig tudjon menni.
P.Z.:
Van sok emelkedő, ügyességi akadályok, homokzsákok, sóderes vödrök, palánkmászás, szögesdrót alatt kúszás, súlyok. Vannak állványok, amelyekre mászni kell, vannak, amelyekre függeszkedni, kapaszkodni, aztán a végén szoktak jönni a vizes akadályok, hogy mindenki jó saras legyen, például a tóátúszás, saras vízben úszás, saras gödörbe történő lemerülés, onnan történő kötélmászás. Mindenki úgy szokott kinézni, mint egy malac. Ha valamelyik akadályt nem tudod megcsinálni, akkor 30 négyütemű fekvőtámaszt kell lenyomni, de a sáros, vízalábukós feladatokat nem lehet ezzel kiváltani, tehát nem érhet haza senki tiszta, tiptop cuccban.
- Hol edzenek?
M.T.:
Már egy éve öten együtt járunk sportolni. Ez általában teremben történő edzés, crossfit, de futunk is. 6 éve például úgy indult a barátságunk, hogy elkezdtünk futni feszültséglevezetés céljából. Ez az akadályfutással most több irányba is kiteljesedett.
- Mennyire kapcsolnak ezzel a ki a napi munkából?
P. Z.: 100%-osan. Amikor máshol vagyunk együtt, akkor pedig 200%-osan. A Spartan Race egy extrém jól szervezett dolog. Amikor ott van az ember érzi, hogy valami jó dologba csöppent. Egyfajta drog ez, már várjuk, hogy jöjjön a következő, ami nekünk Tokaj lesz októberben.
- Mennyire fontosak az eredmények?
P.Z.: Nekünk semennyire. Vannak, akik véresen komolyan csinálják, akár pénzdíjért, de nekünk nem ez a lényeg, hanem hogy együtt, csapatként menjünk végig.
 |
| Fotón a spártai csapat (jobbról): Lovas András, a társasághoz ott csatlakozott Becze Zsolt, Tánczos Krisztián, Pető Zoltán és a lesérült Molnár Tamást helyettesítő Kopasz Kristóf. Fotó: Facebook |
- Mi az, ami Szegedhez, a Szegedi Egyetemhez köti Önöket?
M.T.: 2 évet dolgoztam külföldön 3 külön városban Nagy-Britanniában. Azt tapasztaltam, hogy az első néhány hónapban nagyon sok újdonság van, az ember előtt kitárul a világ, mindenre van lehetőség. Amellett, hogy ott is sokat kell dolgozni, vannak elvárások, arányaiban több a szabadidő, a lehetőség, az anyagi megbecsültség. Sokkal kiszámíthatóbb élet jut, de ezért meg kell dolgozni, nem könnyű ott sem.
Fél év után az ember elkezdi látni az árnyoldalakat is. Ha egyedül megy ki, akkor azért, ha családdal, akkor azért nehéz. Én egyedül mentem, de voltak kinn magyar orvos barátaim, akiket ott ismertem meg, azóta is kinn dolgoznak. Mindig nagyon nagy élmény volt hazalátogatni. Olyankor sosem volt időm, mindenki egyszerre akart velem találkozni. Folyamatosan dolgozott bennem a honvágy, ami végül hazahozott. Szegeden születtem, itt szeretek élni és dolgozni, itt van a család, a barátok. Ha el is mennék egyszer, akkor inkább külföldre.
P.Z.: Én is éltem már több helyen. Dolgoztam az Arab Emirátusokban, aztán Angliában. Krisztián is dolgozott Angliában, András is, ő most Izlandon van. Mindannyian jövünk-megyünk, de a család és a barátok nagy visszahúzó erő. Az én helyzetem elég speciális. Kinn is megvolt minden feltétel a munkához, szerettek, elfogadtak, de itthon aztán egy olyan lehetőséget kaptam az élettől, amit külföldön biztosan nem kaphattam volna. Részt vehettem a Sürgősségi Osztály tervezésében, a projekt megvalósításában, most pedig az osztály vezetője vagyok. Úgy gondolom, hogy becsülnek, tisztelnek, szeretnek, itthon jól érzem magam a bőrömben, ezt nem kaptam volna meg máshol.
- Amikor az ember kimegy, az elején úgy gondolja, hogy ott fog maradni?
M.T.: Amikor kimentem, két évig rezidensként dolgoztam, de közben érdeklődtem itt Szegeden az Intézetnél, hogy hogy lesz lehetőség, mert egyébként maradni szerettem volna. Az akkori intézetvezető, a főnököm sajnos nem volt benne biztos, hogy kap annyi státuszt az egyetemtől, hogy maradhassak. Tőle kértem tanácsot, majd ő segített kijutni Walesbe, ahol egy évet dolgoztam. A hazajutás volt kérdéses, de amikor jönni szerettem volna, akkor volt rá lehetőség, volt státusz.
P.Z.: Mi biztosak voltunk benne, hogy valamikor visszajövünk. Kinn született az első gyerekünk, de itthon sokkal jobb gyereket nevelni, például az időjárás miatt. A feleségem programtervező informatikus, jó állása van itt, nem akart mindent feladni. A többiek is hazajöttek, de mindannyian gazdagodtunk azzal, hogy kinn voltunk: nemcsak körbenéztünk, de letettük az Európai Szakvizsgát is. Fontos, hogy az intézetünk értékeli, fontosnak tartja az ilyen tapasztalattal rendelkező embereket.
- Milyenek a munkakörülményeik?
M.T: Én úgy gondolom, hogy abszolút jó körülmények között dolgozunk, egyre több új épületszárnyban. A baj maximum az emberhiány és az ezzel adódó leterheltség, ahogy Magyarországon mindenhol.
P.Z.: Én is úgy gondolom, hogy megbecsülnek bennünket. Teljesítményt kell mutatni, ami nem könnyű az itthoni szituációban. Sok dolog másképp van, mint ahogy lennie kellene, de összességében csak jókat tudok mondani, halál komolyan. Rég találkozott már elégedett orvosokkal, ugye? Szerintem ennek az is kulcsa, hogy elég sokfelé jártunk. Ismerünk sok más helyet Magyarországon, és ahol mi dolgozunk, az példaértékű.
- Hogyan dolgozzák fel a munkájuk során adódó stresszhelyzeteket, kríziseket?
M.T.: Napi szinten ér minket stresszhelyzet konfliktusból adódóan vagy a betegellátás kapcsán, aztán jön a harmadik lépcső, amikor az ember azon gondolkodik, hogy vajon napközben akkor és ott jól döntött-e, milyen következményekkel jár a döntése. Változó, hogy mindezt ki hogyan dolgozza fel, mi egymás társaságában szoktuk.
P.Z.: Az egyetemnek van ezzel kapcsolatos szolgáltatása és használják is. A Sürgősségi Osztállyal pont a napokban egyeztettük, hogy kaphassunk az akut lelki intervenciót elősegítő ellátást klinikai szakpszichológusoktól. Sajnos az elmúlt időszakban is fordult elő olyan krízis az Osztályon, ami gyakorlatilag kiütötte a stábot a munkából. Szerencse, hogy van erre szervezett segítség, mi biztosan élni fogunk vele
.
M.T.: Az Intenzív Osztályon is dolgozik klinikai szakpszichológus, aki első sorban a betegekkel foglalkozik, akikkel már van lehetősége beszélgetni. Én úgy gondolom, ha bármelyikünk megkeresné, hogy tanácsot vagy egy kis támogatást kér, akkor abszolút nyitott lenne rá, akár munkaidőben, de az első kör, mint frontvonal, az nálunk a család és a barátok.
- Pályájuk kezdetén miért ezt a szakterületet választották? Volt-e teljesen más ötlet?
M.T.: Engem ötödévből érdekelt a neurológia, de már előtte foglalkoztatott az anesztézia és az intenzív terápia. Az utolsó pár hétben még ment a dilemma, hogy melyiket írjam be elsőnek, de végül nem bánom, hogy ezt választottam, mert akkoriban is jobban foglalkoztatott az akut esetek ellátása, megismerése, és hogy egy nagyon szorult helyzetben segítsek a betegeken, mert az tud sikerélményt adni. Nélkülözhetetlen, hogy a napi monoton, favágó munka mellet valami pozitív is történjen, ami előrelendít a következő napra.
P.Z.: Nagyon régen, ’92-ben végeztem. Egy negyedéves gyakorlaton fogott meg az anesztézia, majd 20 évig aneszteziológus voltam. 2008-ban szakvizsgáztam sürgősségi orvostanból, akkor jött létre ebből önálló szakvizsga. Az akkori főnököm - Isten nyugosztalja - ezt a pályát szemelte ki nekem. A sürgősségi osztályok nagy részét még a mai napig aneszteziológusok, intenzív terapeuták viszik. Magyarországon és majdnem mindenhol abból a szakmából ágazott le a sürgősségi orvostan. Az USA-ban, angolszász országokban ez egy hosszú évtizedes hagyományokkal rendelkező, sokkal előrébb járó szak, míg nálunk csak nemrég jött létre.
- Mit javasolnak a mostani hallgatóknak, hogyan találják meg a számukra legalkalmasabb területet és a harmóniát a munka és a magánélet között?
M.T.: Ha a munkát nézzük, akkor olyan szakterületet kell választaniuk, amit szeretnek, hogy akkor is élvezzék, ha éppen olyan időben kell csinálni, amikor fáradtabbak vagy nem túl ideális az ezzel való foglalatoskodás. Ha ez nincs meg, akkor gyorsan belefásulhatnak a dolgokba, ha azonban nyitottak a világra és hajlandóak több oldalról szemlélni a dolgokat, akkor a munkaszeretetük jobban ki fog teljesedni.
P.Z.: Hasonlóan gondolom. Fontos, hogy szeressék, amit csinálnak. Ez is olyan, mint a sport: az ember annyit tud kivenni belőle, amennyit beletesz. A másik dolog, hogy szem előtt kell tartani a magánéletet, a klinikán kívüli életet is, mert „Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk.” Egy időre el kell menni külföldre, hogy ezt igazán megtanuljuk. Nagyon sokat jelent, amikor az embert először megbecsülik, tisztelik, megfizetik, és szakmában is nagyon jó képzést kap. Aki egyszer felemeli így a fejét, az többet nem fog meghajolni mindenki előtt, ráérez a saját értékeire. A család, a barátok pedig a legfontosabbak a világon, egyedül számukra vagyunk pótolhatatlanok.
További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:
2016
2017
2018
2019
Lábas Viki2020
*
az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:
*
az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban:
