SZTE Info

Szilasi_Laszlo_nyito

A hónap Alma Mater tagja júniusban: Szilasi László

Vajon mit jelenthet egy írónak az, hogy egy betegség következtében elvesztheti a kreativitását, mi több, olvasási készségét? Egyáltalán, hogyan lehet reagálni erre a helyzetre? Szilasi László agydaganat-diagnózisa után például a birkatenyésztés gondolatával kacérkodott, mint az kiderült legújabb regényéből, a Luther kutyáiból.

A szegedi egyetemi oktatóval a könyvhétre megjelent új könyvéről, betegségről, írásról és íróságról beszélgettünk.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

- Mire utal a könyv címe: Luther kutyái?

- Az úgy volt, hogy Luther Márton, az evangélikus egyház föltalálója, ilyen idős korában, mint amilyen most én vagyok, abbahagyta az utazást, és attól kezdve a kollégáit, barátait, tanítványait otthon fogadta. A felesége főzött neki, aki korábban apáca volt. Gyakran egy osztálynyi ember gyűlt ott össze, akik jegyezték, hogy miket mondott. Erős dolgokat mondott, amik az Asztali beszélgetések című kötetben jelentek meg. És az volt, hogy ültek ezek a nagy asztaloknál, Luthernek meg volt egy kutyája, az volt a neve a kutyának, hogy Tölpel. És ez a Tölpel alulról nézte azt, ahogy ezek esznek. Nézte, ahogy közlekednek a falatok. Nagyon tudott figyelni, lemerevedett és nézte a húsfalatokat. Luther nem nagyon foglalkozott vele, de azt mondta, hogy na, ez volna az ima. Ahogy a kutya rendületlenül figyeli a húsfalatokat. És azért lett ez a címe, mert egyszer csak észrevettem – hívő ember vagyok, szoktam imádkozni – hogy nem imádkozom, pedig elég nagy sz*rban vagyok. Miért nem imádkozom? Közben úgy éreztem, hogy a hitem az rendületlen. Erre a kérdésre próbál ez a könyv választ találni.


- A Luther Kutyái 2018-ban jelent meg és a betegségéről, az agyműtét utáni felépülésről szól. A könyv központi témája, hogy két nap „kiesett” az életéből. El tudná mondani, miért olyan fontos pont ez a két nap?

- Akármelyik két nap fontos. Nem elég hogy az élet rövid – k*rva rövid az élet! – hanem hogy még ebből is elvettek két napot. Van negyvennyolc óra, amire egyáltalán nem emlékszem. Ugye kedden este lettem rosszul, egy ilyen régi magyaros szeánszon, ahol ott volt minden magyaros kollégám. Nem csak utána veszett el huszonnégy óra, hanem valahogy még az előtte lévő huszonnégy óra is eltűnt. És vissza akartam szerezni. Amikor a lábadozás után magamhoz tértem és elkezdtem dolgozni, akkor meg kellett volna írni egy szöveget, ami egy festményről szól, a festménynek egyébként az a címe, hogy A műtő. És akkor elővettem, címet adtam neki… aztán egyszer csak kiderült, hogy én ezt már megírtam. Akkor megpróbáltam ennek utánajárni, és azt a négy embert, akik ott voltak ezen az órán, szépen leültettem az íróasztalom mellé. Nagyon érdekes volt, hogy mindenki elmondta a maga módján, hogy mi történt, és a történetek szépen, fésűsen egymásba illeszkedtek. Mindegyiknek volt saját szava, nem lehetett az elbeszéléseket összekeverni, de világos volt, hogy ugyanarról az eseménysorról szóltak. Azt hiszem, ez a magyarázat, hogy ideges voltam a hiányzó két nap miatt.


- Sokan állítják párhuzamba a könyvét Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényével. Mit szól ehhez?

- Szerintem vannak ilyen típusú műfajok, amiket a tematika jellemez, az hoz létre. És nem lehet kikerülni az összehasonlítást Karinthyval, Esterházyval, aki ugyancsak megírta a hasnyálmirigyrákját. És nyilván ezeket el lehet sunnyogni, meg lehetne kerülni az ilyen a szövegeket, mert ezek klasszikus szövegek, könnyen pórul járhat, aki versenyez velük. Karinthyt úgy műtötték, hogy ébren volt közben. Közben hülyeségeket beszélt egyébként, szidta a körülötte lévőket, tuskó volt. És az például érdekes, hogy én semmire nem emlékszem ebből. Neki voltak előjelei. Nekem nem voltak előjelek, vagy ha voltak is, akkor én nem vettem észre. Számomra ez derült égből villámcsapás volt. És azt gondoltam, hogy ezek a különbségek, az én különbségeim elegek arra, hogy ezt a könyvet mégis érdemes legyen elolvasni.


- Mi volt a legnagyobb félelme a betegséggel kapcsolatban?

- Előtte nem volt semmi, mert nem éreztem, hogy bármi bajom lenne. Közben szintén nem volt semmi, egyedül az volt a fontos, hogy méltóságteljesen haljak meg. Mint kiderült, nem voltam életveszélyben, de az mindegy is, hogy életveszélyben voltam-e. Az az ember, aki megműtött, azt mondta, hogy csak akkor haltam volna meg, hogyha víz alatt vagyok, amikor jött ez a roham. Nem volt annyira veszélyes…de hát azért elég veszélyes volt. Ezután hazakerültem, és akkor egyszer csak rájöttem, hogy nem hogy írni, olvasni sem tudok. Apránként olvastam el ezt meg azt, direkt olyan szövegeket kerestem, amik kicsi egységekből állnak. Például egy e-mail bonyolult volt. Ez nagyon érdekes, mert amikor felvágják a fejet hosszában, szétnyitják, a lyukon megfúrják a csontot egy bútorfúróval. A törmelék ilyenkor csak befelé tud hullani, amit majd később az agy folyadékai kitakarítanak, de ilyenkor azért van egy ilyen kis zsizsik állapot. Ott tényleg attól féltem, hogy lehet, hogy nem fogok fölgyógyulni, ezek itt csak hitegetnek. És akkor azon gondolkodtam, hogy ha már egyszer így történt, mit fogok csinálni? Se olvas, se ír, se beszél. Arra gondoltam, hogy birkatenyésztő leszek. Van egy a lakásom a Dóm téren, azt el lehetne adni jó pénzért, abból veszek egy tanyát, leszerződöm a csúcsgasztronómiával. Ki kellett találni egy másik életet. De aztán valahogy a sok gyakorlásnak köszönhetően felgyógyultam.


De a legnagyobb félelmem talán nem is az volt, hogy mit fogok csinálni. Hanem inkább az, hogy örökre el leszek zárva a kultúra szépségeitől.


Szilasi László


- Átesni egy ilyen betegségen, aztán könyvet írni róla nem kis teljesítmény, nagy mértékű feltárulkozás, az olvasók beengedése az ember legintimebb gondolataiba. Volt az írásnak egyfajta terápiás célja önmaga felé? Segített a könyvírás feldolgozni a betegség gondolatát?

- Nem gondolom azt, hogy ez terápiás jellegű, és hogy ilyesformában ki lehet beszélni. Olyan anyagnak tekintettem, mint bármi mást. Összeírtam 10-16 oldalt nagyjából, és megpróbáltam összerakni, hogy mi történt, vázlatosan, aztán leültem és megírtam. Meg akartam érteni valamit, inkább azt mondom. Maga az írás, az terápiás. Amikor írom, csinálom, végiggondolom. De maga az irodalom (bármi legyen is az), nem terápiás jellegű.


- És mitől terápiás maga az írás?

- Egyrészt azért, mert foglalkozol önmagaddal – ugye ezt tanácsolták a régi görögök is –másrészt pedig azért, amit kicsit el is felejtettünk, hogy szánj időt magadra. Nem feltétlenül az önismeret irányába, az csak az egyik fele. Hanem hogy legyél kedves magaddal. Mondjál magadnak gyakran aprólékos igeneket. Mintha az ember a saját sebeit nyalogatná, mondjuk. De mondom, ez nem az irodalom ereje, hanem az írásé.


- Írt már Babitsról, Jókairól, hajléktalanokról, most pedig egy betegségről. Valójában miről ír? Mi a közös pont, a tematika, ami összekötheti a regényeit? (Ha van ilyen.)

- Őszintén remélem, hogy nincsen tematikus vagy stiláris kötöttség. Nekem sokáig Ottlik Géza volt a minden, de őt Mészöly Miklós kigolyózta. Mészöly sokkal radikálisabb volt politikailag, és nem csinált meg egy dolgot kétszer. Minden csak egyszer van. Lehet, hogy nem olyan keményen, meg én regényeket írok, de nincs kétszer ugyanaz, tematikailag is más, a más téma pedig más nyelvet hív elő. Remélem, hogy nincsen összeköttetés.


- Mikor adta ki az első regényét? Hány éves volt akkor?

- Az úgy volt, hogy amikor végeztem az egyetemmel, írtam elbeszéléseket, emlékírásokat. Abból nem lett könyv hálaistennek, ezek zsengének tekinthetők voltak. Az első regényem 2000-ben jelent meg, akkor voltam harminchat éves. Olyan harmincéves korom körül kezdtem el. A prózaírás nem olyan, mint a költészet, szerintem nagyon fiatalon nem lehet csinálni. Kell hozzá valamiféle személyiség, ami a jellegzetes mondatokat megszüli. Biztos vannak nálam gyorsabban fejlődő emberek, de tinédzserpróza nem nagyon létezik. Társadalmilag elég mélyről jövök, és megpróbáltam értelmiségivé válni. És amikor úgy éreztem, nagypofájúan, hogy valami immár van, akkor gondoltam, hogy megpróbálok valamiféle művészetet termelni.


- És mikor fogalmazódott meg először a gondolat az életében, hogy könyvet fog írni majd egyszer? Gyerekkori dolog ez?

- Igen, persze, gyerekkoromban én is írtam ezt-azt. A Fekete nyílt, meg az Ezüst tó kincsét összevontam egybe…de ez sokaknál van. Szerintem az a figyelmeztető jel – magának is mondom – hogyha lát valami képet. Azt a képet meg kéne érteni. Egy idő után egyszerűbb a képet megérteni, mint nem megérteni. Ezt persze lehet halogatni, de aztán már annyira gyötör, hogy le kell írni. A Szentek hárfája esetében az volt, hogy láttam egy parasztot, jó nagydarab parasztot, századforduló vagy első világháború környékén, subával. Volt mellette egy ilyen diákforma legény, szőke, kékszemű, vékonyka. Közük volt egymáshoz. Annyira gyötört a kép, hogy akkor egyszer csak nekiültem, és leírtam. A harmadik híd esetében az volt, hogy sétáltattam a gyerekeket – két lányom volt akkor – és a múzeum volt a hátam mögött, előttem híd, meg a Roosevelt téri Halászcsárda, és akkor ott elkezdtem látni ezeket a figurákat. Karácsony előtt pedig – régen egy tó volt a mai Bölcsészkar helyén – azt véltem látni, hogy Babits ott ácsorog a tó szélén. Később megérkeztek a társai is.


- Hogy kell ezt elképzelni? Gondolom, átvitt értelemben mondja, hogy látta Babitsot a Bölcsészkarnál.

- Nem, nem látomás volt, vagy ilyen metafizikus izé… hanem amikor befordul az ember, és elképzeli, hogy milyen lesz, akkor nem azt láttam, ami ott van, hanem ami ott lett volna régen. Aztán voltak még képek, jelenetek. Ezeket kellett még sorba rendezni. Túl sok ész nem kellett hozzá, sorba raktam.


De az egész onnan indult igazából, hogy az emlékeink el fognak tűnni velünk együtt. És ez nem jó. Ha megírom, megmarad. Ez erős késztetés volt.


- „Tormay, Szabó, Wass: kit érdekelnek. Nem méltók az életem véges idejére” – írja a Luther kutyáiban. Tudna mondani néhány olyan írót, kiknek a könyveire megéri áldozni az ember véges idejét? Akár magyar, akár világirodalomból.

- Nézzük inkább azt, hogy mit olvasok most, mert a világirodalom nagy. Most például Paul Auster 4321 című könyvét olvasom, ami vasrealista. Kitűnő szöveg, egy életrajz négy változata. Saját magát írja meg négy különböző változatban. Nem nagy a különbség, de látszik. Aztán a frissen megjelent könyvek közül Oravecz Imrét javaslom mindenkinek. Most már készen van egy amerikai-magyar trilógiája, amiben nagyon kevés az újítás, politikailag szörnyű unalmas, de meg van írva egy olyan dolog, ami nem volt megírva eddig, és ez üt, mint a féltégla. Aztán Philip Roth-nak van a Zuckerman trilógiája és epilógusa. Nagyon szeretem még a Magvetőnél most megjelenő költőnők köteteit, a Rakovszky Zsuzsáét és Takács Zsuzsáét.


- Mi a véleménye arról, hogy milyenek mostanában az emberek olvasási szokásai? Akár a diákoké?

- Ugye itt most be lehetne állni egy nagy sorba, mindenki gyalázza a hallgatókat, én nem gyalázom a hallgatókat, mert csomó mindenben sokkal többet tudnak, mint mi. Valóban, van egy olyan dolog, hogy jobban szeretik a képernyőméretet. Akár az okostelefonnak a képernyőméretét, akár a laptopét. A hosszú szövegekkel lehet, hogy nehezebben boldogulnak. De ez nem jelenti azt, hogy szövegértési problémáik lennének. Kicsit kisebb szövegeket szeretnek, 3-4 flekkig, 1000 leütésig a jó. Szerintem ezzel semmi baj nincs.


Volt egy ilyen felmérés, amiből kiderült, hogy az emberek vagy Wass Albertet olvasnak, vagy Danielle Steele-t. Tehát vagy magyar mocskot vagy nem magyar mocskot. De például a Gyűrűk ura, vagy Harry Potter sikere nem baj, lehet belőlük valami.


Szilasi_Laszlo_1


- Mostanában egyre gyakoribbak a viták a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, például, hogy Jókait ki kellene-e venni a listából. Erről mit gondol?

- Én Kukorelly Endre költővel értek egyet, aki örökké azt mondja, hogy meg kellene fordítani a sorrendet, a maiakkal kéne kezdeni, s a végén jönne Homérosz.


- Mivel a tematikánkat a Hónap Alma Mater tagja rovat adja, hadd kérdezzem meg: milyen volt Szegeden egyetemistának lenni?

- Hát ez nagy téma, de… az úgy volt egészen röviden, hogy az a szocializmus vége volt. Ebből kifolyólag sokkal nagyobb szerepe volt azoknak az óráknak, amiket mi magunk csináltunk, az ilyen önképző kör jellegű dolgoknak. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy legyenek már újra intézmények. Mert ezek a barmok mindent beszántottak. Olyan volt a világ, mint egy napsütötte, nagy tér, beszórva fehér kővel, amin nincs árnyék sehol. Akkor mindenki intézményeket akart, ennek értelmében hoztuk létre például a hallgatói önkormányzatot, ami akkor még nagyon nagy jópofaság volt, most meg Török Márk lett belőle.


- Mikor járt a Szegedi Tudományegyetemre?

- 1983 és 1989 közt. Az érettségi után jött a katonaság, aztán egy évig halasztottam stratégiai okokból, ekkor a magyar tanszék könyvtárában voltam könyvtáros. A főnökömet úgy hívták, hogy Kosztolányi Dezsőné.


- Ön honnan származik?

- Békéscsabai vagyok, onnan származom, proletár közegből.


- A szüleinek volt kötődése az irodalomhoz?

- Apukám autószerelő volt, anyukám pedig élete végén könyvtáros, tehát akkor már jobban hozzáférhettem a könyvekhez, de egyébként nem volt értelmiségi, kapcsolatai révén került be nyugdíj előtt. Alulról jövök.


Szilasi László művei:

Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét. Ancient rhètorique; JAK–Pesti Szalon, Bp., 1994 (JAK)

Hárs Endre–Szilasi Lászlóː Lassú olvasás. Történetek és trópusok; Ictus–JATE, Szeged, 1996 (deKON-KÖNYVek)

A Kopereczky-effektus; Jelenkor, Pécs 2000

Kész regény. Gabriely György és Poletti Lénárd levelezését közreadja Németh Gábor és Szilasi László; Filum, Bp., 2000

A selyemgubó és a "bonczoló kés" (2000)

A sas és az apró madarak Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában; Balassi, Bp., 2008 (Humanizmus és reformáció)

Szentek hárfája (2010) Magvető Könyvkiadó

Kiknek bor lelkök. A magyar borminősítés elfeledett kezdetei; ill. Ágoston Lóránt; GeolArt, Szeged, 2011

A harmadik híd. Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében; Magvető, Bp., 2014

Amíg másokkal voltunk; Magvető, Bp., 2016

Luther kutyái; Magvető, Bp., 2018

 

Díjak, elismerések:

Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1994)

Bródy Sándor-díj (1995)

Széchenyi professzor ösztöndíj (1999-2002)

Rotary irodalmi díj (2010)

József Attila-díj (2012)

Déry Tibor-díj (2013)

Mészöly Miklós-díj (2015)


SZTE Alma Mater - Kósa Boglárka

Fotó: Szilágyi Lenke


További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:

2016

Prof. Dr. Szecsődi Ferenc

Sárközy Bence

Karkas Mihály

Kollár Árpád

Kecsmár Zsuzsanna

Márton Anita

„Sörények” csapata: Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András

Molnár Gyula

2017

Menyhei Szabolcs

Kurucz Éva

Wodala Márk

Vincze Veronika

Kopasz Katalin

Prof. Dr. Széll Márta

Dóczi Attila

Kondor Vilmos

Thuróczy Szabolcs

2018

Szilassi Péter

Antoni Rita

Angyal Dorottya

Kiefer Ferenc

Seres Erika

Bató Ágnes és Gera Judit

Sun City Brass

2019

Tóth Icó

Dr. Roszik Melitta

Gál Béla

Lábas Viki

Szabó Dominika

Hajnal Dániel

„I am Soyuz” Lili

2020

Dr. Zolnay Kriszta

Cser Krisztián

Dr. Letoha Tamás

*

az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:

Miklósa Erika

Fool Moon Énekegyüttes

Grecsó Krisztián

Vedelek Balázs és Viktor

Márton Anita

Prof. Dr. Széll Márta

Kecsmár Zsuzsa

Ádám Zsuzsanna

Lobó-Szalóky Lázár

*

az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban:

Daru Orsolya

Bodó Réka és Bodó Angéla

Horváth Dóri

Pekár Tamás

Szita Szilvia

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

esza_felso

SZTEmagazin

2020. október 20.

Nyito_1956._oktober_20._AudMax

„A szövetség célja az, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, ne közönyös tömeg, vagy megfélemlített réteg legyen, hanem a népért, a hazáért, a boldogabb jövőért harcoló bátor, lelkes sereg” – idézte a helyi napilap a szegedi MEFESZ 1956. október 20-i nagygyűlésén elhangzottakat. A szegedi egyetemisták és oktatóik 64 évvel ezelőtti napjait az SZTE Klebelsberg Könyvtár Contenta rendszeréből kiemelt visszaemlékezéssel és újságcikkel, valamint fotókkal és hangképekkel is fölidézhetjük.

SZTEtelevízió

2019. augusztus 07.

kiemelt_Berenyi_Antal

Berényi Antal, az SZTE Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézet adjunktusa és kutatócsoportja azonosította azt az agyterületet, amely azoknak a ritmusoknak a keletkezéséért felelős, amelyek alvás közben a rövidtávú memóriából áttöltik az emléknyomokat a hosszú távú memóriába. A felfedezés segít annak a megértésében, miként tudunk emlékezni. Azt is felderítették, hogy a különböző epilepszia-típusok hogyan alakulnak ki az agyban. A kutatócsoport munkájáról dokumentumfilmben mesél az SZTE agykutatója.