Márton Anita (JGYPK ’12 - gyógypedagógia), a riói olimpián a volt SZTE-s olimpikonjaink közül a legeredményesebb. Országos csúccsal, 19.87 méterrel lett bronzérmes, ezzel fedettpályás Eb-arany és szabadtéri Eb-ezüstje mellé egy olimpiai bronzot is nyert. Világklasszis sportoló, 1968 óta nem szerzett magyar női sportoló atlétikai érmet olimpián. Telefonon adott nekünk interjút.
Mennyit készültél az olimpiára, hogyan zajlottak a felkészülések, hány szakember segített?
Jelenleg 2 szakemberrel dolgozok együtt, az edzőmmel, aki a technikai és erősítő részét végzi, ő Eperjesi László, és egy gyógytornásszal, Koncsek Krisztinával működünk együtt folyamatosan. Kriszti igazából az utolsó időszakban kapcsolódott be.
Gyakorlatilag 16 év munkája, ez az olimpiai érem. De ha csak az idei évről beszélünk, akkor is elég sűrű évem volt, nagyon sok edzőtáborral, sok versennyel, az olimpia előtt volt egy Európa Bajnokságunk például, ahonnan ezüstéremmel jöttem haza. Igazából tavaly november óta megállás nélkül folyt a felkészülés.
Hogy néz ki egy átlagos napod egy nagyobb megmérettetés előtt?
Én ugye 1 héten 12x edzek, ez azt jelenti, hogy hétfőtől szombatig napi 2x, így az élsport mellett dolgozni nem tudok, úgyhogy általában reggel felkelek, elmegyek edzésre, edzés után, ami dolgom van azt elintézem, mind a papírmunkákat, mind a bevásárlás, háztartás részt, utána igazából hazajövök, főzök, a párommal élünk együtt már több mint 5 éve, úgyhogy itthon főzök, a ház körüli dolgokat intézem, és akkor pihenek, próbálok felkészülni a délutáni edzésre, ahová majd utána megyek vissza, onnan mire hazaérek általában már este van. A délelőtti edzés 2-2, 5 órát vesz igénybe, időszaktól függő, a délutáni edzés pedig 2,5-3 óra, így szépen el is telik azzal a nap, hogy edzés, pihenés és ugye a ház körüli teendők.
Azon is gondolkodtam, hogy egy ilyen kiélezett versenyben, mint amilyen a mostani is volt, mit gondol az ember az utolsó dobás előtt, Eperjesi László korábban ki is emelte Veled kapcsolatban, hogy nehéz helyzetekben mindig tudod hozni a legjobb eredményt. Van erre külön technikád, ami segít ilyenkor a koncentrációban, vagy mi zajlik le ilyenkor a fejedben?
Hát igen, valamikor, az utóbbi 2 évben már nem, de korábban dolgoztam együtt sportpszichológussal, és tőle tanultam egy mentális tréninget, és gyakorlatilag ezt szoktam versenyközben használni, és igazából már felkészülési idő alatt is ezt alkalmazom.
Ez nem csak arra jó, hogy mozgást tanuljunk vele gyakorlatilag mentálisan, hanem ezt a túlizgulást elkerülvén le tudja magát nyugtatni a versenyző, és ezt használom én is verseny közben, hogy kicsit lenyugodjak, átgondoljam, hogy mire kell koncentrálni a következő dobás után, és főleg ilyen éles helyzetben, mint ahogy itt is volt, ugye nagyon fontos, hogy az ember gyorsan tudja kivitelezni, hiszen nekem is már csak egyetlen lökésem maradt, hogy megerősítsem a bronzérmemet. Ilyenkor igazából mindig próbálja biztatni magát az ember, hogy meg tudja csinálni, hogy képes rá, ilyenkor nekem mindig ez jár a fejemben, hogy nekem ez az utolsó lehetőségem, úgymond az utolsó erőtartalékokat is össze kell szedni, és mindent ki kell használni.
Második olimpia volt ez az életedben, miben volt ez más, mint London?
Nekem igazából nagyon sokban, mert sokkal tapasztaltabb versenyzőként érkeztem meg Rióba, hiszen az elmúlt 4 évben szerencsére nagyon sok alkalmam volt jó nemzetközi mezőnyben versenyezni, illetve nagyon sok világversenyt megjártam, így az is nagyon sokat segített, hogy az ellenfeleimet teljes mértékben megismertem, gyakorlatilag egy baráti viszony van köztünk, hiszen
egy évben akár 10 alkalommal is együtt versenyzünk a legjobbakkal, úgyhogy ez az izgulás részét is egy kicsit lejjebb veszi. Így sokkal nyugodtabb versenyzőként tudtam ott lenni, mint 4 évvel ezelőtt, amikor ugye fiatal voltam, nem ismertem senkit, úgymond bekerültem a „nagyok közé”, és hát ez azért elég nagy nyomást is tud tenni a versenyzőre.
Igen, ezt is akartam kérdezni, hogy van-e olyan sportoló, akivel szorosabb baráti kapcsolat alakult ki, vagy ilyenkor csak versenytársként tekintetek egymásra?
Igazából erről a szűk társaságról, aki ilyen sokat együtt versenyzik, mert ugye ezekre a nemzetközi versenyekre tényleg csak a világ legjobb 8-10 versenyzőjét hívják meg, úgy gondolom, mondhatom azt, hogy jó barátságban vagyunk. Hiszen a versenyek alkalmával, hogy ha úgy alakul, akkor többnyire leszoktunk ülni együtt ebédelni, vacsorázni, ha találkozunk, beszélgetünk. Persze a verseny alatt mindenki saját magával foglalkozik, tényleg nem azzal foglalkozunk, hogy mit mondott a Michelle ebédnél, ott tényleg mindenki a saját dolgára koncentrál. De alapvetően nálunk nincs ez a „nem beszélek vele, mert ő az ellenfelem vagy a versenyen legyőzött” hozzáállás, nálunk ilyen nincsen.
Ez akkor nagyon szerencsés. Mik a tervek a jövőre nézve?
Hát így a közel jövőt nézve, még nagyon sok versenyem van idén, holnap utazom is már tovább Lausanne-ba.
Akkor nem sok pihenés volt…
Egyáltalán nem, folytatjuk tovább a készülést, mert ugye szeptember közepéig tart nálunk a szezon, és utána talán lesz egy kicsi pihenő.
Hosszabb távra pedig mi olimpiai, négyéves ciklusokban gondolkodunk mindig, így a következő nagy cél a 2020-as tokiói olimpia, illetve jövőre fedett pályás Európa bajnokság lesz, ahová címvédőként fogok érkezni, és szabadtéri világbajnokság is lesz, ahol, tavaly negyedik helyen végeztem. Nagyon remélem, hogy ott is sikerül előrébb lépni majd, és egy éremmel hazajönni.
Nagyon fogunk szurkolni, az biztos. Az egyetemi évekre visszanézve, hogyan emlékszel, miért éppen Szegedet választottad, miért a gyógypedagógiát?
Igazából mindig is érdekelt a pedagógiai pálya, igazából csak 19-20 éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék gyógypedagógiával foglalkozni. Én levelezőn végeztem az egyetemet, Nekem tényleg nagyon gyorsan eltelt ez a 4-5 év, amit Szegeden töltöttem. Én a szakdolgozatom miatt 1 évet csúsztam, gyakorlatilag a sport miatt.
Jó emlékkel gondolok vissza rá, nagyon sok akkori tanárommal tartom a kapcsolatot, szoktak írni, hogy olvastak, láttak. Sokakkal a városban jövet-menet szoktam találkozni, illetve édesanyám a Wesleyben dolgozik, úgyhogy így azért néha szoktunk ott is találkozni egy-két ismerős arccal, volt évfolyamtársakkal. Így végül is ezek a kapcsolatok megmaradtak.
A tanárok közül, ki az, akit kiemelnél, aki hatással volt rád vagy nagyon jó szívvel gondolsz rá?
Borovics Márta tanárnő, én nála végeztem a gyakorlatomat az Odú Központban, nekem az egy nagyon meghatározó időszak volt az életemben, mert akkor döntöttem el, hogy talán a későbbi pályafutásom során, hogyha a gyógypedagógiával kerülök kapcsolatba, akkor nagyon szeretnék kifejezetten kicsi gyerekekkel, korai fejlesztéssel foglalkozni.
Kiegészítő sportágad a súlyemelés is, ebből is országos bajnoki címed van. Hogyan alakult ki, mikor jött el az a pont, hogy a súlylökés lesz az, amit profi szinten fogsz csinálni?
Hát ez érdekes dolog, ugye nekünk a súlyemelés gyakorlatilag szerves része az edzésnek, nálunk a kondicionáló edzésnek a 2/3-át ez teszi ki, és én itt Szegeden a Lelkesedés Sportegyesületnél végzem ezeket az edzéseimet, tényleg nagyon aranyosak, a mai napig megengedik, hogy ott edzünk, és igazából én szívességként szoktam elindulni a súlyemelő országos bajnokságon.
A helyzet iróniája, hogy gyakorlatilag kétszeres országos bajnok vagyok súlyemelésben, de talán mondhatom azt, hogy ez nem igazából az én érdemem, jelenleg az én súlycsoportomban nem olyan erős a magyar mezőny.
Szerintem idénre már a fiatalok is kellőképpen feljönnek arra a szintre, hogy átadom majd a helyemet a dobogón a következő nemzedéknek.
Akkor ebben az egyesületben, a másik SZTE-s olimpikonunkkal is ismeretségben álltok?
Igen, a Nagy Peti. Vele persze nagyon jó kapcsolatban vagyunk, amikor itthon van, szoktunk is találkozni, általában edzésen, de azért edzésen kívül is. Tényleg nagyon jó a kapcsolatunk, most Rióban is, ahol a srégen lévő apartmanban lakott, többször összeültünk beszélgetni, meg együtt szurkoltunk a tévé előtt.
Volt olyan másik magyar versenyző, akinek a helyszínen szurkoltál kint?
Én nem olyan sok időt voltam kint, mert egy héttel hamarabb hazajöttem a tervekhez képest. Inkább atlétikán voltam kint a saját sporttársaimnak szurkolni, a többieknek leginkább tévében tudtam megnézni a versenyét. Összegyűlt ilyenkor egy nagyobb csoport a falun belül, és onnan szurkoltunk.
Olvastam azt is, hogy „falod a könyveket”, mikor tudtál ilyen szoros program mellett utoljára olvasni és mit?
Sokat utazok, így utazás közben van időm. Igazából elég vegyes, hogy mit, most még mindig a Trónok harca sorozatot olvasom, de előtte például Paulo Coelhot olvastam és persze tankönyveket. Elvégeztem még egy edzői tanfolyamot, úgyhogy arra is kellett készülni.
Láttam, hogy logisztikus képesítésed is van…
Igen, kicsit ilyen több lábon álló, polihisztor lennék. Alapvetően sosem voltak gondjaim a tanulással, és igazából úgy voltam vele, ha van lehetőségem, akkor miért ne. Az edzőit levelező tanfolyamon, hétvégi iskolában végeztem el, a nyelvvizsgára is úgy készültem fel, most egyelőre úgy döntöttem, kicsit belefáradtam a tanulásba, így 27 évesen, de soha sem lehet tudni, mikor gondolom meg magam, és folytatom tovább valami mással. Hátha a későbbiekben ez a munka világában való elhelyezkedésemet segíti majd, hogy több mindenben jártas vagyok.
Szerinted hoz valamilyen változást ez az érem az életedbe, vagy ha vége az olimpiai láznak, akkor minden megy majd a régi úton tovább?
Nagyon remélem, hogy ez nemcsak az én életemben hoz majd változást, hanem gyakorlatilag a csapattársam és a klubom, az egész magyar atlétika életébe. Hiszen nem olyan sok sportág tud olimpiáról érmet felmutatni, és nagyon remélem, hogy a jövőbeni támogatások és az edzésbeli lehetőségeink javulását fogja eredményezni ez az érem.
A nők olimpiája volt ez most a magyarok számára, szerinted van ennek valami oka, vagy ez csak inkább véletlen alakult így?
Ez egy jó kérdés, én szerintem inkább csak véletlen, nagyon sok férfi sportolónk is nagyon közel volt ahhoz, hogy érmet hozzon. De sajnos ugye azokban a sportágakban, ahol a bírói döntéstől függ
minden, mint pl. a birkózás, judo, ott sajnos nem voltunk szerencsések. Én nem tudnám ezt be semminek se, inkább csak így hozta a sors.
Mit gondolsz, népszerűbb sportág lesz így a súlylökés?
Csak reménykedni tudok benne, rengetegen írtak nekem fiatalok, ismerősök, ismeretlenek, meg hát persze idősebbek is. Most hogy így megyek az utcán mindenfele, ma például az Árkádban is többen megismertek, odajöttek gratulálni. Reggel, amikor mentem edzésre, a fiatal kézilabdás lányok is megismertek, úgyhogy remélem, hogy kicsit ezzel vonzóbbá tudom tenni a sportágat a fiatalok számára. Hiszen gyakorlatilag ez is egy ugyanolyan sikersportág lehetne, mint bármelyik csapatsport.
Mi kell ahhoz, hogy vki. jó súlylökő legyen?
Ez valamilyen szinten alkati kérdés. Relatíve erősebb alkatú gyerekeknek a súlylökés ugye szerencsésebb, az izomzat fontos, hogy mindemellett dinamikus legyen, rugalmas legyen, gyors legyen, igazából ez nagyon összetett dolog. Lényegében tudni kell „megmozdulni”, hogy ezt ilyen nagyon egyszerűen mondjam. De én mindig azt szoktam mondani, fiataloknál, gyerekeknél, hogy az atlétika - szokták is mondani - minden sportágnak az anyja, úgyhogy ha bárki bármit szeretne csinálni, legelőször az atlétika alapjait kell elsajátítania, még akkor is, ha később kézilabdás akar lenni. Mert egy alap mozgáskoordinációt biztosít minden gyereknek, így ilyen szempontból én mindig, mindenkinek ajánlom, mondom, hogy érdemes megpróbálni, és aztán majd eldől.
Gyakorlatilag az én testalkatom sem a legideálisabb.
Igen olvastam ezt is, hogy a szövetség nem nagyon hitt benned, csak az edződ, a magasságot hiányolták.
Igen, gyakorlatilag a mezőny legalacsonyabb tagja vagyok, de igazából az sem elég, ha valaki csak tehetséges. Mindenféleképpen kell a kitartás is. Ez nagyon összetett dolog, igazából annyira egyénre szabott, egy kevésbé tehetséges fiatal is lehet sikeres, hogyha kellő energiát rászán, kitartó és egy nagyon tehetséges sportoló is elbukhat, hogyha gyakorlatilag nem akar megdolgozni a sikerért.
Mit üzennél a mostani egyetemistáknak?
Hogy tanuljanak.(Nevet) …Talán azt, hogyha a céljaikat el akarják érni - gyakorlatilag mindenki elérheti a céljait- csak küzdeni kell érte, ez rám is igaz, mint ahogy korábban beszéltük, sokan nem hittek benne, hogy világ szinten sikeres lehetek a sportágamban, viszont most jól látszik, hogy az idő és a kitartásom ennek az ellenkezőjét bizonyította.
Nagyon gratulálunk hozzá még egyszer! Sok sikert a továbbiakban, 20 méteren túlra és még tovább!
Gratulálunk Anitának, aki a Lausanne-ban 5. helyezést ért el!
SZTE Alma Mater, Schwimmer-Tóth Tímea
Képek forrása: Márton Anita
További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:
2016
„Sörények” csapata: Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András
2017
2018
2019
Lábas Viki2020
*
az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:
*
az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban: