Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Seres Erika a szegedi Toastmasters Klub alapítója idén Országos Bajnoki címet ért el a Toastmasters nyilvános beszéd versenyén. A szegedi klubot három éve alapította, ahol először a klub elnökeként, majd alelnökként tevékenykedett, most pedig Area Directorként már négy klub munkásságát támogatja Magyarországon illetve Horvátországban. Elmondása szerint a Toastmasters nem csupán beszélni tanít meg, hanem a vezetői készségeket és az önbizalmat is fejleszti, mindemellett pedig sokak számára terápiás jellegű is lehet.
- Az SZTE-n végeztél, milyen szakra jártál?
- A BTK-n germanisztika szakon kezdtem a tanulmányaimat, aztán néhány évvel később beiratkoztam a jogi karra is, munkaügyi kapcsolatok szakra. A kettőt sikerült úgy összehozni, hogy egyszerre tudtam végezni.
- Jelenleg milyen területen dolgozol?
- HR és PR területen dolgozok, emellett az egyetemen óraadó tanárként a Gazdaságtudományi Karon, valamint az IKI-ben is tartok órákat és hamarosan már Business Coachként is tevékenykedek majd.
- Hogyan kerültél kapcsolatba a Toastmasters-szel?
- A Toastmasters-szel való kapcsolatom 2014-ben indult, abból a megfontolásból, hogy szerettem volna fejlődni a beszédkészségemben, az előadói képességeimben, hogy jobb tanárrá és jobb előadóvá váljak. A munkám során azzal találtam szemben magam, hogy nagyon sok vezetőnek nehézséget okoz jól és magabiztosan kommunikálni és kerestem a lehetőséget, ahol ezt fejleszteni lehet. Egy kedves ismerősöm akkoriban találkozott a Toastmasters-szel Budapesten, ő mesélt róla. Azt mondta, hogyha láttam már TED videókat, el tudom képzelni, miről is szól ez az egész. Azóta is ezt a gondolatot viszem tovább, hogy a Toastmasters tulajdonképpen a TED előszobája, itt tanulunk meg nyilvánosan beszélni, kiállni, a testünkkel, hangunkkal bánni, magabiztos előadóvá válni. Eljött az idő, amikor azt mondtam, hogy oké, belevágok, kell egy ilyen klub Szegedre is!
Biztos voltam benne, hogy másoknak is lehet erre igényük a városban. Olyanok, akik szeretnének fejlődni, pl. tanárok, vállalkozók, cégvezetők, diákok… és mint kiderült, jól gondoltam. 2015 februárjában indult a szegedi klub, azóta is csináljuk, immáron több mint három éve, minden kedden este.
A Toastmasters gyakorlatilag inkubátorként működik: biztonságos közeg, ahol lehet hibázni, manapság még mindig kevés helyen tolerálják azt, ha hibázunk. Kicsi korunktól kezdve sajnos nem arra vagyunk kondicionálva, hogy nyilvánosság előtt beszéljünk. A középiskolában és az egyetemen is nagyon sok az írásbeli vizsga, viszont ha többet felelnénk szóban, és ezekre kapnánk pozitív visszajelzéseket, az nagyon sokat segítene abban, hogy a gátlásainkat le tudjuk vetkőzni, magabiztosabban és lámpaláz nélkül beszéljünk emberek előtt. Mindemellett próbálunk „nyelvművelők” is lenni – hiszen a magyar nyelv nagyon szép – igyekszünk minél változatosabb kifejezéseket használni, leküzdeni az „őzés” iránti kényszerünket. Megtanulunk bánni a hangunkkal, a testünkkel és azt is, hogy hogyan vegyük fel a kapcsolatot a közönséggel, valamint a legfontosabb: hogy hogyan adjuk át az üzenetünket. A klubban hétről hétre gyakorlunk, mindenki a saját tempójában haladhat. A tagok természetesen sok munkát tesznek bele, hiszen a Toastmasters alapvetően egy önfejlesztő klub. Annyit tudunk kivenni belőle, amennyi munkát belefektetünk.
- Csak vezetők, tanárok vannak a klubban, vagy olyanok is, akiknek a szakmája nem feltétlenül kapcsolódik a nyilvános beszédhez?
- Igazából bárki csatlakozhat a klubhoz, aki szeretne fejlődni. Nem számít, kinek mi a szakmája, a cél az, hogy egy fejlődésre igényes, etikus közösség jöjjön létre, ahol tényleg azért járunk össze hétről hétre, hogy egymást segítve tanuljunk, és segítsük a másikat a fejlődésben. Vannak, akik IT területről jönnek, vannak vállalkozók, cégvezetők, klinikai dolgozók, egyetemi hallgatók, egészen vegyes a tagság összetétele. Nincs jelentősége, hogy ki milyen területről érkezik, a lényeg, hogy célja legyen a fejlődés és mi ebben segítünk neki.
- Szóval nem születni kell arra, hogy valaki jó beszédeket tudjon tartani? Ez egy fejleszthető készég?
- Ciceró szerint a költő születik, a szónok azzá válik. Én sem jó beszélőként születtem, sőt, egy nagyon keveset beszélő, visszahúzódó természetű kislány voltam. Féltem attól, hogy meg kell szólalnom valahol. Később az egyetemi évek alatt elkezdtem kinyílni, de éreztem, hogy azért van még hová fejlődni. Bármit el lehet érni, csak kellő gyakorlás kell hozzá. A felmérések szerint az emberek többsége jobban fél a nyilvános beszédtől, mint a haláltól. Ha ki kell állni nyilvánosság elé beszélni, ezt gyakran kíséri lámpaláz, idegesség, dadogás, de meg lehet tanulni, hogyan kezeljük az ilyen típusú tüneteket, stresszforrásokat. A klubban azt is megtanuljuk, hogyan lehet ezeket a zavaró tényezőket jól kezelni, leküzdeni. Nyilvánvaló, hogy mindenki más alapokkal érkezik, más készségei erősek, ezért is nagyon fontos, hogy állandó visszajelzéseket adjunk egymásnak. Az asszertív visszajelzés adása is tanulható készség, ami minden szakmában jól jön: egymást építeni, fölemelni, ez minden területen gyümölcsöző készség lehet.
- A Toastmasters Országos Bajnoki címet nyerted meg idén – tudnál mesélni a versenyről, hogyan zajlik ez az egész?
- A Toastmasters versenyeiben több kört kell „lefutni”, amíg eljut valaki az országos versenyre: az első ezek közül a klubverseny, amit Szegeden is megrendeztünk. A klubverseny győztese kerül ki a területi versenyre, az itt továbbjutók pedig már az országos versenyben mérhetik össze beszédtudásukat. A téma szabadon választott, a lényeg az, hogy olyan üzenetet közvetítsünk a közönség számára, ami valami pozitív gondolkodásra, tettre motiválja, inspirálja őket. Idén egy olyan témát dolgoztam fel, ami nem egy sablonos motivációs téma, viszont nem beszélünk róla annyit, amennyit kellene.
- És mi lenne ez?
- A sajátos nevelési igényű gyerekek felé nyújtott tolerancia volt a témám. Érintett szülőként sokszor azt tapasztaltuk, hogy ha az emberek meghallják, hogy egy gyerek SNI-s, általában három reakció érkezik: van, aki nem tudja mit jelent, aki tudja, mert érintett, és aki hallott már róla, és előítéletes. Pedig nagyon sok minden beletartozik az SNI fogalmába, a legenyhébb diszlexiától kezdve egy egészen súlyos fokozatú autizmusig. Azt gondolom, hogy ezek a gyerekek csupán azért sajátos nevelési igényűek, mert máshogy kell velük bánni, más módon sajátítják el azokat a dolgokat, mint egy átlagos gyerek.
A beszédem alapötlete éppen akkor jött, amikor hazafelé tartottunk egy aktuális felülvizsgálatról. Aznap a kezeim közé akadt egy cikk, miszerint egy budapesti futárszolgálat kizárólag autista futárokat alkalmaz – tehát egy olyan munkáltató, aki 100 százalékban sajátos igényű embereket foglalkoztat. És itt jön a csavar a történetben: HR szakemberként elgondolkodtam, hogy vajon hogyan viszonyulunk a munka világában sajátos nevelési igényű gyermekekből vált sajátos igényű felnőttekhez? Mert akárhonnan is nézzük, ezek a gyermekek egyszer felnőnek, és addig oké, hogy az iskolában mellettük van a fejlesztőpedagógus, a gyógypedagógus, de mi lesz utána? Jó esetben kinövik, de gyakran olyan plusz terheket jelent ez, amihez szükségük van támogatásra. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi történik velük utána? Mi lesz azzal, aki szeretne egyetemre menni, munkát szerezni, és egy biztos megélhetést teremteni a családjának?
A beszédem fő üzenete, hogy valójában mindannyian sajátos nevelési igényűek vagyunk, hiszen én cukor nélkül iszom a kávét, te talán cukorral, valaki korán kelő, valaki későn fekvő… kicsit sarkos példa, de mindnyájunknak vannak sajátos igényei, csak onnantól, hogy valakinek erről papírja van, megkapja azt a bélyeget, hogy ő más, nem olyan, mint a többiek. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy másnak lenni egyáltalán nem rossz dolog. Sőt, ezektől az emberektől rengeteget tanulhatunk kitartásról, a dolgokhoz való helyes hozzáállásról, hiszen nekik jóval több energiát kell fektetni bizonyos dolgokba ahhoz, hogy elérjék az „átlagos” vagy a feletti szintet.
- Sokan mondják azt, hogy régebben nem volt ennyi sajátos nevelési igényű gyerek. Szerinted ez igaz, vagy annyi áll mögötte, hogy manapság hamarabb kapnak papírt erről a gyerekek? Egyáltalán jó-e, ha valaki papírt kap erről, nem lesz megbélyegezve?
- Magyarországon a jogi szabályozás erre a területre is kiterjed. A közintézmény és a szülő is kérvényezheti a vizsgálatot, legkésőbb 5 éves korban megvizsgálják a gyermeket, ha „eltérés” mutatkozik. Őszintén szólva, én kicsit tartottam ettől, de az egyik óvoda vezetője- akire szeretettel és hálával gondolunk vissza- azt mondta, hogy „Erika, aki különleges, és megérdemli a különleges bánásmódot, annak adjuk meg!” És milyen igaza volt. Vívódtam, hiszen nem tudtam, hogy ezt a pecsétet el lehet-e valaha tüntetni (pedig szinte a legenyhébb szintű eltérés mutatkozott), most pedig már az a kérdés, hogy egyáltalán szeretném-e eltüntetni – hiszen annyi kitartó, tehetséges sajátos nevelési igényű fiatalt látok, akik a környezetüket is motiválják. Lehet ezt a „bélyeget” büszkén is viselni.
Ez a téma olyan, ami sok port kavarhat, sokan nem beszélnek róla, vagy nem szívesen.
- Tudnál még mesélni kicsit az SZTE-n töltött éveidről?
- Elég messziről költöztem Szegedre, Záhonyban nőttem fel, ami az ország másik végében, az ukrán határon található. Egyszer anyukámmal ráböktünk a térképre, hogy hol nem jártunk még és így alakult, hogy Szegedre érkeztem. Gondoltuk, itt is van egyetem, és hiába lett volna közelebb Debrecenben, vagy akár Budapesten is, amikor ellátogattunk Szegedre, annyira megtetszett a város, hogy végül úgy döntöttem, ide jövök továbbtanulni. A következő alkalommal már költöztem is.
És az egyetemi évek… a 2000-es évek elején jártam egyetemre, amikor egészen mást jelentett még egyetemistának lenni, mint most. A TIK helyén sportpálya állt, ahol róttuk a köröket a kötelező testnevelés órákon, nem volt még Campus, csak Nyugi, nem voltak okostelefonok… hogyha megbeszéltük egymással, hogy itt és ekkor találkozunk, akkor az úgy is volt, tiszteltük egymás idejét.
Nem volt még ETR sem, emlékszem, az egyetemen várakoztunk hosszú sorokban, hogy feliratkozhassunk a kurzusokra. Tonna számban álltak a fénymásolt jegyzetek, ami a mai világban már elképzelhetetlen, hiszen mindent a Coospace-re töltünk fel. Imádtuk az egészet, a régi JATE Klubot, a SZOTE Klubot, a gólyatáborban még táncoltam is az Anna kút tetején, bikiniben! Szép időszak volt rengeteg élménnyel és életre szóló barátságok is szövődtek. Büszke vagyok, hogy a Szegedi Tudományegyetem hallgatója lehettem!
SZTE Alma Mater - Kósa Boglárka
További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:
2016
„Sörények” csapata: Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András
2017
2018
2019
Lábas Viki2020
*
az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:
*
az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban:
