SZTE Info

Molnar_Gyula_nyito

A hónap Alma Mater tagja októberben: Molnár Gyula

Öregdiákunk, Molnár Gyula a Molnár Dixieland Band alapítója, biológus, ornitológus, természetfotós és természetvédő. Nyári interjúnkon a még így sem teljes felsoroláshoz kapcsolódó „mikéntekről”, szépségekről, feladatokról beszélgettünk vele.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

- Biológia-kémia szakon végzett a szegedi egyetemen. Még hallgató korában kezdődött valami a Dixieland Band elődjével… Hogy is volt pontosan?

- Tősgyökeres szegedi vagyok, a Madách Általános Iskolából a Radnótiba mentem, ahol ’62-ben végeztem, felvételiztem és rögtön fel is vettek erre az áhított szakra. Egyetemista koromban végig zenéltem, és a mai napig büszke vagyok arra, hogy a ruháimat és a könyveimet ebből tudtam finanszírozni.


Kezdetek


A ’64-ben megalapított, akkor még Szegedi Dixielandnek nevezett zenekar volt a Molnár elődje. Később nevezte el rólam egy szegedi jazzongorista, aki egyébként orvostanhallgató volt, mivel én voltam a vezetője. ’67-68-tól kezdődően ránk ragadt ez a név. Kezdetben egyáltalán nem voltunk sikeresek. Én már ’58-ban, 14-15 évesen játszottam egy hasonló stílusú zenekarban, azért, mert elvitték a szaxofonost katonának és nem találtak mást. Először csak klarinétoztam, de később édesapám segítségével vettünk egy szaxofont is. A Tóth vendéglőben játszottunk, ez volt a Horváth Béla Tánczenekar, főként az akkor szokásos rock ’n rollokkal, de át tudott alakulni dixieland zenekarrá is. Akkor a Szentek bevonulása óriási sláger volt még. Ez azért érdekes, mert jött a gitárzene, és mindent elsöpört. Néhány év alatt a Beatles és társai ezt a zenei stílust, ami akkor Louis Armstrong által világhírűvé avanzsált, elfeledtette. Magam is egy országos hírnevű, Kristály nevű beatzenekarban játszottam még, aminek később vezetője is lettem. Igazából a szaxofonnal ez nehéz volt - 3 gitár és dob ez volt az általános felállás – és amikor nem volt orgonistánk, akkor én orgonáztam is. Az élő zene nagyon ment akkor. A magnó és a lemezjátszó akkor még gyerekcipőben járt. Nem nagyon lehetett beszerezni vagy nagyon drágák voltak.


„Örömzene”


A ’60-as évek élőzene iránti rendkívüli odafigyelése nekünk nagyon jó volt. Azt kell, hogy mondjam, hogy az a zenész, aki egy valamire való híresebb zenekarban játszott, az volt a király. Szó szerint megsüvegelték, akármerre ment. A Kárász utcán nem tudtam úgy elmenni, hogy meg ne szólítson valaki. Jó érzés volt, előnnyel és hátránnyal, de mindenképpen érdekes volt. Akkoriban, amikor ennyire dívott a beatzene, akkor a dixielandet elfeledték. Én annyira szerettem ezt a zenét - azért is alakítottam meg a zenekart- gondoltam, hogy valahogy majd átvészeljük. Vizes falú pincékben próbáltunk és alig volt fellépés, de a lelkesedésünk megvolt. Senki sem volt különösebben kíváncsi ránk, pláne gázsiért nem, de ezt is sikerült túlélni.’66-tól ’71/72-ig volt egy a jazz és tánczenekaroknak a KISZ által szervezett országos fesztiválja, Salgótarjánban, ahova Szegedről nemcsak minket, hanem az összes szegedi jobb zenekart delegálták. Nem vallottak szégyent, mert ezüst meg aranydiplomákat kaptunk. Ott hallott bennünket Kiss Imre, a Magyar Rádió zenei főszerkesztője, és felajánlott ’71-ben egy rádiófelvételt a dixielandnek. Ő olyan befolyásos volt, hogy külföldi utakat, nagyobb fesztiválokat is tudott biztosítani a zenekarnak. ’72-től kezdve indult el jobban a karrier. Csehszlovákiában volt egy jazzfesztivál kifejezetten dixieland zenekaroknak, Akkor már Európa Klasszis oklevelet kaptunk. Onnantól kezdve már jobban ment a szekér. Akkor már kicsit feledésbe merült a beat zene, előtérbe került a dj. Érteni kell, hogy a jazz mindig is rétegzene volt, és azon belül is egy kisebb réteg, a kezdetek kezdete a dixieland, ami a századelőn, a 10-es, 20-as években a ragtime-ból, a countryból, a bluesból és társaiból alakult ki. Van egy fogékony közönség, aki tudja mi ez a zene és szereti hallgatni. Egyébként ez egy örömzene és van egy olyan jó oldala szerintem - miután már így 52 évet végig koncerteztünk -, hogy az, aki soha nem hallotta, látta korábban, de ha egyszer is belehallgat, annak is ezt az öröm érzést át tudja adni, sugározni, és aki fogékony az azt is mondja, hogy a betyárját…!


- Hogyan fért be a sok koncert mellé az egyetem?

- A kettőt elég nehéz volt összeegyeztetni, különösen vizsgaidőszakban. December-január tájékán ráadásul diákbálak voltak. A lényeg, hogy hajnal kettőig, négyig játszottunk, utána bizony tanulni kellett. Négyórás alvás után fel kellett kelni. A jegyeimen is meglátszott. Első félévben majdnem jeles voltam, később sokkal rosszabb, mert nem tudtam felkészülni. Nem a pénz dominált, hanem nagyon szerettem, nagyon szeretek zenélni.


- Kollégiumi nevelőtanár volt, mellette ornitológus, természetfotós. Ezek hogyan találták meg magukat egy napban?

- Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor a természet iránti vágy is megvolt bennem, ugyanúgy, mit a zene iránt, és meg is szoktam addigra, hogy tizenvalahány éve a természetben mászkálok. De aztán ezt is csak kitaláltuk valahogy. A feleségemnek is van affinitása természeti szépségek iránt is. Mózeskosárba raktuk a lányunkat, be a hátsó ülésre (akkor még csak ő volt meg), kimentünk valahova egy tisztásra, ők ottmaradtak egy pléden, napoztak, én meg elmentem egy körre az erdőbe, hogy ez mégse maradjon ki.


A zene létszükséglet is volt két pedagógusfizetés mellett, akkor már előtérbe lépett az is, hogy ha én zenélek, akkor az erőteljesen kisegíti a családi büdzsét. Amikor a textilipari szakközépben voltam kollégiumi nevelő, akkor egy év vagy kettő után a délelőtti órákon is tanítottam. Szerettem, hogy egy-egy év volt ezekből a tárgyakból annak ellenére, hogy textil szakközép volt. A munkavédelmet is rám sózták. Délelőtt tanítottam, de délután is benn voltam, amire elég mérges voltam, mert a kollégiumi nevelőnek 44 óra volt a kötelező benntlét. Ehhez hozzájött tizenvalahány óra. Alig voltam otthon. A pénz kicsit több volt, mert a túlórát fizették, de együttesen nagyon hosszú volt. A kollégium még amiatt is rossz, hogy az ember nem tud elszaladni pl. az OTP-be, vagy más ügyet intézni a városba. Bemegy egykor és 10-ig ott kell lenni, vagy másnap reggelig – ha törik, ha szakad...


Később elmentem főállású zenésznek ’77-ben. A Kék csillag étterem akkor nyílt az Olajbányász térnél, ez 9 hónap volt pontosan, utána kimentünk Norvégiába egy trióval. 1 év, 20 napot voltam kinn. Egy kicsit anyagilag utolértem magamat. Nagyon kellemes volt. Az emberek, a táj, az egész ország fantasztikus. A munka is, 4,5 órát kellett zenélnünk. Csak annyit kellett betartanunk, hogy 45 perc játék, 15 perc szünet, meg jól kellett szólni, de azzal nem volt gond. Havonta utaztunk más városok éttermeibe játszani. Néha 700 km-t autóztunk. Sok szempontból jó volt, de arra nem számítottam, hogy ilyen honvágyam lesz, kicsik voltak még a gyerekek, én pedig bátran elmentem, hogy összeszedjük kicsit magunkat. Ez sikerült is, de kb. 3 hét után minden nap haza akartam jönni. Borzasztó volt, de félidőben kijött a nejem 2 hétre, és így kibírtam az egy évet. Nagyon érdekes, hogy elvileg hazajöhettem volna, de volt egy szigorú törvény, ami miatt gyakorlatilag nem jöhettem haza. amíg nincs meg a 365 nap (79-ben jöttem haza). Jobb volt kibírni, mert az összes pénz, amit összegyűjtöttem, hazajöhetett. Az összes hangszeremet, hangszertáramat felújítottam.


Később még visszamentünk a dixie-vel is 81-ben Személygépkocsikkal, két napos út oda is, vissza is..


Amikor visszajöttem, Apám segítségével találtam állást a Vedres kollégiumban. Ott is 6 évig voltam, onnan kerültem a Madártani Egyesülethez 8 évig főállású titkárnak. Mondanom sem kell, hogy olyan pici pénzt kaptam, hogy csak a zene tartott életben. A rendszerváltás után látszott, hogy ez nem fog működni, elmondtam a főiskolán (akkor a doktorátusom már megvolt), hogy szívesen jönnék ide tanítani, ha szükség van rám. Pár hónap után csörgött a telefon, hogy van egy üres állás.


- Önt ki inspirálta az egyetemen?

- Az egyetemen voltak nagyon inspiráló tanárok. Az állatrendszertani tanszékről Kolozsvári Gábor professzor, Horváth Andor docens, akit „Csiga bácsinak” neveztünk, mert csigász volt. Nagyon rosszul látott, és amikor adtunk neki egy csigát, akkor két centire rakta a szemétől, csak úgy tudta megvizsgálni. Amikor előadást tartott, tudomásul vette, hogy rosszul lát, és inkább fejből mondta. De olyanokat, hogy a mai napig nem tudom, hogy tudta megjegyezni, hogy Ausztráliában egy ritka emlős az hány centi volt a farkával együtt meg anélkül, meg hány kiló volt. Egy lexikon volt a fejében.


Persze voltak rossz élmények is. Arra nem készített fel senki, hogy ott is lesz egy-két professzor, akinek hatalmas basáskodási szenvedélye van, és ha kellett, ha nem, rugdalta ki a hallgatókat.


Koch Sándor, aki nem is volt érdekes nekem, mert ugye ásványtant tanított, de olyan szeretettel beszélt róla, olyan előadási stílusa volt, hogy döbbenetes, nem lehetett nem odafigyelni. Engem előzőleg ez nem is érdekelt, de olyan egyéniség volt, hogy megtanultam neki, ötösre vizsgáztam belőle, mert ha valaki ennyire szereti a dolgát, akkor nem tehetem meg vele, hogy nem tanulom meg.


Kettős érzésem volt, hogy én ide jövök, és fel akarok nézni mindenkire, de közben olyan is volt, aki úgy basáskodott, hogy a tudása sem volt meg. Ezt kellemetlen volt nekünk átélni. Úgy oszlottak meg a tanárok ezen a téren, mint a Gauss görbe.


Közösségek szerepe


Az egyik egyetemhez kapcsolódó dolog a diákkör volt, amit felsőévesek vezettek és irányítgattak bennünket alsóbb éveseket a tudomány világába. „kötelező” volt valamilyen területtel foglalkozni, beszámolni, előadást tartani, hogy gyakoroljuk az előadásmódot is. Ezt nagyon élveztem, mert azok kerültek be, akik hajlandók voltak a tudomány részével is foglalkozni.


A másik ilyen volt a Magyar Biológiai Társaság. Sok olyan professzor volt, aki vállalt előadásokat is, saját kutatási témáikat adták elő, és volt talán, hogy a hallgatók is beléphettek ebbe a társaságba. Délutáni előadások voltak, szerettünk oda járni, mert tanársegédtől felfelé adtak elő, amire a nagy professzorok reflektáltak. Aztán hogy milyen viták voltak egymás között, abból nagyon sokat tanultunk. Óriási tapasztalat volt.


Harmadik a Tisza-kutató munkacsoport volt, kevés pénzzel az egyetem berkein belül, olyan vezetőkkel, akik önként vállalták, hogy bevonnak bennünket is, és együtt mentünk a profokkal sátrazni meg kirándulni. Egyszer Tiszadob környékén voltunk. Keskeny filmfelvevős kamerával vettem ott fel. Megtaláltam egy filmet, amit már összevágtam. Nem sok, nyolc perc, de rajta vannak azok a profok, akik velünk voltak, Kolozsvári prof. és Beretzk Péter, aki Fehértón ornitológus volt, aztán én is sokat jártam vele a Fehértóra. Tőle is sokat tanultam. Filmeztem a társaságot, most ezt ki is írattam dvd-re.


Ez a Tiszakutató Csoport ’76-tól, kutatott Tiszaalpár környékén. Bodrogközi tanár úr botanikus volt, ő szervezte össze a csapatot. Tiszaalpár környékét azért kellett kutatni, mert Tőserdő már védett volt és a Kiskunsági Nemzeti Park alakulása után odacsatolták, viszont a mellette lévő tiszaalpári mocsarak kimaradtak, és aztán a kutatások végén Tisza-kutatók javasolták, hogy ezt is hozzá kell csatolni, amit meg is tettek, és azóta is nemzeti parki terület.


Akkor lehetett pályázni ezzel az akadémiai bizottsághoz és azok adtak valamennyi pénzt az útiköltségre meg napidíjra, de aztán a rendszerváltás után erre nem volt pénz, akkor ez már nem igazán működött.


Ez a munkaközösség csatlakozott a tanulmányainkhoz, mégis egy különálló dolog volt. De a tanárainkhoz így közelebb is kerülhettünk emberileg is.

 

- Ön hogyan inspirálta a hallgatókat?

- A kollégiumban, az a rettenetes helyzet, hogy csinálom a dolgomat, ami napi hajcsárkodásból áll, pl. hogy feküdj le, kelj fel, szedd fel a szemetet, és nem tudja az ember, hogy csinált-e valamit aznap vagy nem. Nem úgy, mint az órán, hogy megtanultunk valamit, és legközelebb felmondod vagy felelsz, ott kiderül, hogy megjegyezted-e. Aztán később értettem meg, hogy hogyan is működik ez. Nincs visszajelzés, nincs sikerélménye a tanárnak ott helyben, hanem csak később. Amikor 20 év múlva találkoztam a diákokkal, akkor elkezdtek olyan dolgokat, emlegetni, amiket én egyrészt már elfelejtettem, másrészt akkor olyan természetesek voltak.


Volt fotólabor mindkét helyen. Meghirdettem a gyerekeknek, hogy ha kíváncsiak vagytok, hogy hogy jön elő a fénykép, akkor gyertek. Olyan sokan jöttek, hogy nem fértek el, és több kurzust is kellett csinálni. - Otthon még meg is van a fotólaborom, bár a digitális korszakban nem használom, de nincs szívem eladni. - Csináltam róluk fekete-fehér képeket, bevittem, előhívtuk a filmet. Ezeket emlegetik, hogy „Tanár úr, amikor ott a fotólaborban…”


Én meg inkább csak saját magam szórakoztatására csináltam, hogy teljen az idő. De ez a gyerekeknek valami óriási volt. Például hogy ők mire később mire emlékeztek. „Hogy a tanár úr, be tetszett jönni hozzánk este a vacsora után a szobákba, és nem a tévét nézte, mint a többiek, hanem beszélgetett velünk.” Jól esett nekik. Egy témát bedobott valaki és arról képesek voltunk órákig eldumálni. Ez egy gesztus volt részemről, a többi nevelőtanár nem csinálta. Én nem azért csináltam, mert a többi nem, hanem magamtól, untam magam. Most miért ücsörögjek a tanáriban és csináljak valami adminisztratív feladatot, inkább bementem a gyerekekhez. Ilyenekből tudnék mondani nagyon sokat.


Az is emlékezetes volt, amikor észrevették a szilencium alatt, hogy én valamit körmölök. Az volt, hogy a tanárok rávettek, hogy lottózzunk már közösen, hátha nyerünk valamit. „Gyula, Te értesz hozzá. Odaadjuk a pénzt, mondunk számokat”, tudták, hogy nekem van egy variációs könyvem, megbontom a számokat, és akkor nagyobb az esély valamivel matematikailag. A gyerekek ezt kiszúrták. Majdnem letoltak, hogy „Tanár úr, hát velünk miért nem tetszik lottózni”. Mondtam, hogy jól van, akkor veletek is, de nem nagy pénzzel, nehogy itt balhé legyen, a zsebpénzetek odalegyen. Jöttek, megnézték, megtanulták, hogy hogy kell ezt a bontást csinálni, az is egy matematikai művelet volt tulajdonképpen. Azt is közösen csináltuk, nem nyertünk, csak annyit, hogy a pénzük visszajött. Vezettem egy füzetbe. Rengeteg ilyen dolog volt.


És ezek csak a kollégiumi történetek részei, a főiskolait órákig tudnám mesélni.


További cikkek az SZTE „A hónap Alma Mater tagja”sorozatában:

2016

Prof. Dr. Szecsődi Ferenc

Sárközy Bence

Karkas Mihály

Kollár Árpád

Kecsmár Zsuzsanna

Márton Anita

„Sörények” csapata: Dr. Molnár Tamás, Dr. Tánczos Krisztián és Dr. Lovas András

2017

Menyhei Szabolcs

Kurucz Éva

Wodala Márk

Vincze Veronika

Kopasz Katalin

Prof. Dr. Széll Márta

Dóczi Attila

Kondor Vilmos

Thuróczy Szabolcs

2018

Szilassi Péter

Antoni Rita

Angyal Dorottya

Kiefer Ferenc

Szilasi László

Seres Erika

Bató Ágnes és Gera Judit

Sun City Brass

2019

Tóth Icó

Dr. Roszik Melitta

Gál Béla

Lábas Viki

Szabó Dominika

Hajnal Dániel

„I am Soyuz” Lili

2020

Dr. Zolnay Kriszta

Cser Krisztián

Dr. Letoha Tamás

*

az „Ő is SZTE-s volt” című sorozatban:

Miklósa Erika

Fool Moon Énekegyüttes

Grecsó Krisztián

Vedelek Balázs és Viktor

Márton Anita

Prof. Dr. Széll Márta

Kecsmár Zsuzsa

Ádám Zsuzsanna

Lobó-Szalóky Lázár

*

az „SZTE-sek a nagyvilágban” című sorozatban:

Daru Orsolya

Bodó Réka és Bodó Angéla

Horváth Dóri

Pekár Tamás

Szita Szilvia




Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

esza_felso

SZTEmagazin

2020. május 26.

IMG_9666

Marton Ákos Barnabás és Vinkó Leó fiatal festőművészek, mindketten a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar rajz szakán végeztek. Évek óta alkotnak együtt, és dekorálnak: szórakozóhelyeken, fürdőben és épületek hatalmas tűzfalain csodálhatjuk meg monumentális munkáikat. Az alkotópárossal aktuális megbízásuk helyszínén beszélgettünk.

SZTEtelevízió

2019. augusztus 07.

kiemelt_Berenyi_Antal

Berényi Antal, az SZTE Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézet adjunktusa és kutatócsoportja azonosította azt az agyterületet, amely azoknak a ritmusoknak a keletkezéséért felelős, amelyek alvás közben a rövidtávú memóriából áttöltik az emléknyomokat a hosszú távú memóriába. A felfedezés segít annak a megértésében, miként tudunk emlékezni. Azt is felderítették, hogy a különböző epilepszia-típusok hogyan alakulnak ki az agyban. A kutatócsoport munkájáról dokumentumfilmben mesél az SZTE agykutatója.