A verselemzéstől az írásig – a bölcsész Búza Imre rendhagyó pályája

– 61 éves korodban jelent meg első műved, az „Ígéret” című kisregény. Ez nem szokványos egy írói pályán, de még kevésbé szokványos az, hogy valaki a későbbiekben ilyen változatos, egymástól eltérő témákban fejtse ki mondandóját.

– Egy olvasóm megjegyezte, hogy alig ismer olyan írót, aki lírikusként és prózaíróként is egyenrangút alkotott volna. Esetemben azonban ennél is nagyobb kontrasztok találhatók: az eltérő műfajokon kívül munkásságomban még szépirodalmi és szakirodalmi művek is váltogatják egymást.

Búza Imre saját versét mondta el 2022-ben József Attila szegedi szobránál. A JATE, vagyis a József Attila Tudományegyetem1977 és 1982 közötti bölcsész hallgatói ötévente találkoznak és tisztelegnek alma materük akkori névadója emlékhelyén is. Archív fotó: B. I.

Kerámia és irodalom

 

– Mi az oka ennek a sokszínűségnek?

– Két igazán jelentős szenvedély kísérte végig életutamat. Az egyik a kerámia szeretete volt, amiből 43 éven át éltem, a másik az irodalom szeretete, amiért bármit feláldoztam volna. És persze ehhez harmadikként még ott van a sakk is, aminek művelőjeként mesterjelölti minősítést szereztem, s ami mindig segített a logikus gondolkodásban. A mulandósággal dacolva érdeklődésem minden szegmenséből be akartam mutatni egy darabkát, ezért olyan nagy léptékű az egyes művek között az ugrás.

 

– A magyar költészet napjára, április 11-re, József Attila születésnapjára gondolva kinek melyik versével jellemeznéd az alkotói nézőpontodat?

– Egy szép Tóth Árpád vers, a „Vizió a vonat ablakából” című első versszakát idézem ide:

„Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban,

Hallgatva lágyan zúgó kerekét,

Át néma síkon holdas alkonyatban,

Nézvén az ablak sötét keretét,

Min úgy tűnik a táj át tovafolyva

Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül,

Mintha bús művész bús vázlata volna,

Ki száz képet kezd, s egynek sem örül?

(…)”

Képzeljük el, hogy egy metafora-vonatban ülünk, amely a hetvenedik életév betöltése után már egyre nagyobb sebességgel száguld velünk. Bámulunk ki az ablakon, és a mögöttünk tovafolyó tájat szeretnénk hitelesen megőrizni és megörökíteni, hogy mások is élvezhessék. Minden kép más és más. Sietnünk kell, mert a vonat bármikor megállhat, és nem lesz módunk többé felidézni a látványt. A látványt, amely mindig változik, és sokszor nem is látvány, hanem bármilyen más értékes érzékelés. Nos, így vagyok az írásaimmal is: folyton más és más alakot öltenek, mikor milyen valóság-darabról akarok beszélni éppen, hasonlóan a vonatablakok távozó tájaihoz, de bármiről is szóljanak ezek az írások, szeretném híven megörökíteni őket, mielőtt végleg eltűnnének.

 

– Műveid 2012 és 2025 között születtek. Miért érezted szükségesnek, hogy írni kezdj?

– Az irodalom szeretete belülről jött. Gyermekként az életkoromnak megfelelő könyveket nagy buzgalommal, önszántamból olvastam, gyakran a többi tantárgy rovására is. Ebből adódóan nem voltam eminens tanuló, viszont az átlagosnál több ismerettel rendelkeztem az irodalom területén. A legnagyobb dolognak tartottam, ha valaki ír, és az könyv formájában meg is jelenik.

 

– Ezért mi más lett volna legfőbb vágyad, mint az, hogy te is híres költő vagy író legyél felnőtt korodban?

– Diákként éveken át naplót vezettem, a rendszeres írást, véleményalkotást gyakorolva ezzel, s ez a szokásom az első regényem, az „Ígéret” megformálásában is sokat segített. Hamar rájöttem arra, hogy írásban könnyebben ki tudom fejezni magam, mint szóban.

 

– Felnőttként azonban elsősorban gipszmintakészítő voltál egy sikeresen működő porcelángyárban.

– Ez biztosította a magam és a családom megélhetését, s emellett az irodalom aktív éveim időszakában – még egyetemi éveim alatt is – inkább a hobbit jelentette számomra. Viszont a hallgatás évei alatt felhalmozódott bennem egy sereg olyan mondandó, amit szükségesnek éreztem, hogy leírjak nyugdíjas éveimben. Ezt a késztetést József Attila úgy fogalmazta meg, hogy: „Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

 

– Ez a híres idézet József Attila „Irodalom és szocializmus” című írásából származik. Itt a számodra ugyancsak kedves sakk is szerepet kap. A költő elárulja, hogy minden más játéknál jobban kedveli a sakkot, mert a „játékban éppúgy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit emberek csinálnak. A különbség mindössze az a jelentős tény, hogy a játék szelleme gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira.”

– Számomra mindig az a legkedvesebb írás, amin az adott pillanatban dolgozom, s ennek következtében műfaj szempontjából se tudnék rangsort felállítani közöttük. De műfajtól függetlenül nagyon szeretek analizálni mindenféle dolgokat: legyen az vers, sakkjátszma, élethelyzetek, törvényszerűségek vagy a múlt tanulságai. És itt nincs különbség, hogy szakirodalmat vagy szépirodalmat írok.

 

 

Egy nyugdíjas tervei

 

– Kik/mik inspiráltak? Nagy elődök? Személyes élmények? Emlékek?

– „Fiatalon”, 59 éves koromban mentem nyugdíjba. Volt egy lehetőségem, és én éltem vele. Sokan azt mondták, meg fogom bánni, halálra fogom unni magam. De nekem terveim voltak, nem pedig álmaim, és általában mindig megvalósítottam az elképzeléseimet. Azt mondtam az unalmat jóslóknak, hogy egy regényt fogok írni, és ez egy év leforgása alatt – hol lelassulva, hol nekiiramodva – létre is jött. Megígértem és betartottam, ráadásul még a címe is ez lett: „Ígéret”. A többi mű már az első sikerének a következménye volt. Az elmúlástól való félelem is segített megírni: valamit hagyni akartam magamból az utánam következő nemzedékeknek, s erre legalkalmasabb egy ilyen családregény volt. Az inspiráció, minthogy nyolc egészen különböző írásról van szó, természetesen mindig más és más volt.

 

– Vegyük sorra a könyveidet! Az első műved, mint említetted, az „Ígéret”.

– A címének megtalálása utólag történt, és úgy gondolom, hogy a mű és a cím szerencsésen egymásra talált. Egyrészt a történetben előforduló ígéretekre utal, másrészt minden tizenhat éves fiatal maga egy ígéret, aki az élet kihívásainak és szülei elvárásának akar megfelelni, ami vagy sikerül, vagy nem. Emlékezzünk csak vissza József Attilára, egy kései számvetésversére: „aranyat ígértél nagy zsákkal anyádnak és most itt csücsülsz”.

 

– A második mű, a „Balga tűnődések”.

– Egy összefoglaló kifejezés, ami az ember majdnem hiábavaló harcára utal az élet visszásságai ellen. Sokáig vacilláltam „A főnök és más történetek” cím mellett is, ami szintén jó megoldás lett volna.

 

– A harmadik könyved címének egy Tóth Árpád-vers címét választottad: az „Arany felhő”. Miért?

– Ez a Tóth Árpád-vers semleges hangulatot idéz, és a többi, ismert verssel ellentétben az „Arany felhő” nem uralja el a terepet más írások elöl.

 

– A sakk-könyv, a „Hatvan érdekes játszmám” egy Bobby Fischer-könyv címére utal?

– Az amerikai sakk nagymester „A 60 emlékezetes meccsem” címmel írta meg közismert, kiváló sakk-könyvét.

 

– Jól sejtem, hogy a versesköteted címében, az „Őszi virágokban” van egy kis Őszikék-szerű áthallás?

– Igen, Arany Jánosé a legismertebb őszi verseskötet, adja magát, hogy az öregkori költészetet az ősszel azonosítsuk. De a vers-virág metafora szokásos az irodalomban. Például Baudelaire „A romlás virágai”, Tóth Árpád „Örök virágok” című versfordításkötete vagy József Attila a „Medáliák” kötetében írta: „virág volt ez a vers, almavirág”.

 

– A „Gipszmintakészítés a kerámiaiparban” voltaképpen egy tankönyv?

– Elsősorban kerámiai modellek elkészítéséhez ad útmutatást. Azért kell a kerámiaipar kifejezéssel korlátozni a tartalmát, mert a szakma másik része, az épületszobrászat nem szerepel benne.

 

– És a „Homo sensus” cím?

– A homo sapiens és a homo ludens analógiájára született meg, és körülbelül a mű felénél tartottam, mikor letettem a voksom e cím mellett. A „Homo sensus” tulajdonképpen különféle elemzések összessége a világról és az emberről.

Az első hét könyvét is magánkiadásban jelentette meg a JATE magyar szakos hallgatójaként diplomázó Búza Imre. Fotó: B. I,.

 

„A főhősök mindegyike én magam vagyok”

 

– Maradjunk a szépirodalomnál! 2016-ban jelent meg a „Balga tűnődések”. Az itteni tíz szöveged – a novellák és esszék – különböző terjedelmű és témájú. Különálló művek ezek, vagy valami összeköti őket?

– A novellák önálló művek, nincs értelmet befolyásoló kapcsolat közöttük. Többségük a felnőttkori élet egy bizonyos szakaszát vagy történetét ábrázolja, s némelyik akár a tizenhat éves korban lezáruló kisregényem folytatása is lehetne, természetesen más eszközökkel. Különösen igaz ez „A főnök” című írásra. A különböző neveken szereplő főhősök mindegyike én magam vagyok. Dacolok Babitsnak azzal a sorával, hogy: „Csak én bírok versemnek hőse lenni...” – megpróbálok kilépni magamból.

 

– A 2018-as datálású az „Arany felhő”, a verselemzések és tanulmányok gyűjteménye. A kötet kilenc írást tartalmaz. A három Tóth Árpád- és a három József Attila-vers elemzését mi inspirálta?

– A legtöbb elismerő szót egyetemi éveim alatt a gondosan elkészített referátumaimra kaptam tanáraimtól. Szigeti Lajos tanár úr az egyik referátumomra azt mondta, hogy ha publikálni akarom valamikor ezt az írásomat, ki kell iktatni azokat a részeket, amelyek József Attilának – az akkor még szamizdatnak számító – „Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben” című írására vonatkoznak. Ez a „ha publikálni akarom…” megjegyzés meglepett, mert ezzel egy híres József Attila-kutatótól tudtam meg, ráadásul burkolt formában, hogy az írásom jelentős értéket képvisel, és alkalmas publikálásra. Ezért már akkor elhatároztam, hogy a referátum szakdolgozattá terebélyesedett változatát valamikor publikáltatni fogom. Közel negyven év kellett hozzá. Büszke vagyok rá, hogy Tverdota György – az „Arany felhő” olvasása után – professzionális szakmabelinek nevezett, akinek az élvonalbeli kutatók között lenne a helye. Úgy látja, hogy verselemzéseimben – például József Attila „Nagyon fáj”, „Kész a leltár” című költeménye feldolgozásában – sok olyan értékes megállapítás található, amely még az ő figyelmét is elkerülte, és gazdagítja az eddig ismert JA-képet.

 

– Tóth Árpád: „Körúti hajnal” című költeményének elemzése tankönyvbe kéredzkedik: végtelenül logikusan felépített, minden részletre kiterjedő bemutatás. Örömmel üdvözöltem kedvenc Tóth Árpád-versemet, a „Jó éjszakát!” címűt a górcső alá vett költemények között. Tóth Árpád és József Attila. József Attila és Tóth Árpád: miért éppen két, ennyire különböző költő szerepel az elemzett versek között?

– Tóth Árpád számomra az ifjúságot, diákéveimet jelenti, amikor még nem lázadtam a világ ellen, nem akartam megváltoztatni azt, csak a szépet kerestem a művekben. A költő műfordításait is nagyon szerettem, együtt olvastam a francia versekkel, hogy a nyelvet is gyakoroljam ezzel. József Attila később lépett be az életembe. Ekkor már nem tudtam elfogadni a világ igazságtalanságait, szenvedtem én is tőle, és küzdöttem a visszásságok ellen. Ő a felnőttkorom költője.

 

– Kevésbé ismert a „Kiáltozás” című József Attila-vers 1936-ból. Miért épp ezt a költeményt választottad egy alapos vizsgálat tárgyául?

– A „Kiáltozás” egy megrendítő vers, a legnagyobb József Attila-versek közül való. Rövidsége ellenére gondolatilag is és formailag is tökéletes remekmű, amelyben az olvasó alig tud betelni a gyönyörű akusztikai hatásokkal, a mély hangrendű (a,o) sorvégek bömbölésével és a magas hangrendű sorvégek (é,ő) sikoltásával. A fasizmus uralomra jutása az emberiség történelmének egyik legszörnyűbb bűne, a folyón alászálló emberi faj látomása hátborzongató költői kép. A feledhetetlen emlékű Bojtár Endre kért minden magyar szakos hallgatótól egy szóbeli verselemzést az egyik szemeszter végén, akkor foglalkoztam először ezzel a verssel, s megmaradtak róla a jegyzeteim.

 

– Sajnálatos, hogy diákjaidat – rövidre szabott tanári működésed miatt – nem tudtad megörvendeztetni ezekkel az versmegközelítésekkel. Diákként én szívesen gondolkodtam volna együtt veled!

– Az „Arany felhő” verselemzései és tanulmányai minden vásárhelyi diák számára hozzáférhetőek a Németh László Könyvtár jóvoltából. A könyv megjelenése után nem sokkal Cserjés Katalinnal, a legendás vásárhelyi magyartanárnővel beszélgettem, aki elmondta, hogy gimnáziumban használja a könyvemet versek bemutatására és a verselemzés mikéntjének szemléltetésére. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy mintegy nyolcvan példányban kaptak a könyvből irodalomkedvelő barátaim, köztük sok hozzáértő, azt mondhatjuk, nem valami ritka, elszigetelődött alkotásról beszélünk könyvem esetében.

A JATE 1977 és 1982 közötti bölcsészhallgatói az SZTE Bölcsészettudományi Kar épülete előtt: a 2002-es évfolyamtalálkozót Búza Imre se hagyta ki. Archív fotó: Ú. I.

 

Lírai vallomás a szakma szeretetéről

 

– A kötet három tanulmányának mi a háttere?

– A konstrukció egy olyan, főleg munkaszervezéssel foglalkozó tanulmány, amely a magyar és német munkamorált összehasonlítva változtatásokat javasol az akkori ügyvezetésnek. Tulajdonképpen egy lírai vallomás a szakma szeretetéről. A benne lévő javaslatok nagyrészt meg is valósultak, és a későbbiekben jobb munkakapcsolatokhoz vezettek az üzemrészek között. Ez az első alkalmak egyike, mikor a verseken gyakorolt analizáló képességemet emberekre és embercsoportokra vonatkoztatva is kamatoztatom, s rögtön gyakorlati haszonnal. András fiam, az elsők között olvasva az írást, így kommentálta az ott leírtakat: „Apa, lehet, hogy nem te vagy a legjobb szakember a porcelángyárban, ezt nem tudom, de az biztos, hogy te írsz legszebben a porcelánról.” Ez jólesett, bár a mondat első felében elhangzó bizonytalan állítást éppen a mettlachi anyavállalat cáfolta meg sokszor…

 

– Az irodalmi tanulmányok közül az Arany-vers ihlette „Vojtina ars poeticáját” még egyetemi éveid alatt írtad. Az 1979 óta eltelt idő hozott-e számodra az irodalomelmélet terén olyan újat, ami miatt ezt a tanulmányt átírnád?

– Egészen biztos, hogy nem írnám át. Mind az Arany János „Vojtina ars poetikája” című versében említett híres ars poeticák, mind a róluk kialakított véleményem ugyanaz maradt. Nem ismerek olyan költőt napjainkban, akinek költői hitvallása lenne, így nincs, ami módosította volna az akkori nézeteimet. A költészet szerepe az utóbbi hatvan-nyolcvan évben jelentősen megváltozott, alig van költő, aki „saját fájdalmán, örömén” kívül más, közérdekűbb dolgokat is „eldalolna”.

 

–Az „Arany felhő” előszavában olvashatjuk: „Örülök, ha segíthetek azon a felfedező úton, amit mások is olyan céllal szeretnének végigjárni, hogy a verseken keresztül megismerjék a csodálatos, emberlakta világot, odakint és idebent.” Az olvasói visszajelzések mit mondanak erről? Sikerült?

–Igen, valószínűleg sikerült. Kedvező visszhangja volt szakmai berkekben és irodalomkedvelő barátaim körében is. A verselemzés nem a műbe való belemagyarázás. Néhány értékes alkotás esetében nagy elmélyülés és szerteágazó ismeretek kellenek, hogy igazi fényében lássuk a mű minden szépségét, tanítását.

 

A JATE BTK 1977 és 1982 között végzett bölcsészeinek egy csoportja (balról jobbra): Páderné Forgács Erzsébet, Albert Csilla, Búza Imre, Keresztúri József. Archív fotó: Ú. I.

Vers és versfordítás

 

– „Őszi virágok” címmel 2019-ben jelent meg saját verseidnek és versfordításaidnak kötete.

A többségében szonett formájú, keresztrímes versek tematikailag nagyon sokszínűek. A család témájú versekben a meleg tisztelet hangján megemlékezik az édesanyjáról, játékosan az unokákról. Az elmúlásról finom, melankolikus hangon szól, miközben esik a költészet helyéről, hasznáról a szerző kifejti: napjainkban „Verset olvasni nincs igény”. Mégis verselsz. Miért?

– Egy selejtezés alkalmával néhány olyan, tizenéves koromban írt szonett akadt a kezembe, amit nem volt szívem kidobni. És találtam egy olyan füzetet is, amely francia Baudelaire-verseket tartalmazott korabeli fordítási kísérleteimmel. Ezeket próbáltam meg átírással egy kicsit elfogadhatóbbá tenni, és már meg is volt a verseskötetem alapja. Ehhez írtam további verseket, azokról a gondolatokról, amik egy korombeli embert foglalkoztatnak és a cím irányába terelik a kötet tartalmát.

 

– A „Hétköznapi hős” című versében tükröt állítasz, az „Önteltség” az emberi gyarlóság általános érvényűségére világít rá. Kuriózum a kötetedben a „Tavaszi dal”: vers, kottával, Búza Imre és Búza András alkotása. Mesélj ennek a műnek a születéséről!

– A „Tavaszi dal”-t megzenésítésre írtam. Szerettem volna, hogy András fiammal egy közös művünk is szülessen. A verset formai érdekességnek tartom, egy könnyed hangulatú életérzést sugall. Segítő szándékkal szabtam rövidre a sorokat és raktam teli rímekkel, de nem könnyítettem meg ezzel a zenét író munkáját. Az övé volt a nehezebb feladat, végül is megoldotta, köszönöm neki.

 

– „Reménység”, „Bizakodás”, „Kétség”, „Tisztaság” … Beszédesek a verscímek: egy emberi értékekre fogékony és erre büszke ember választásai.

– Az említett versek a korai próbálkozások közül valók, amikor az ember még azt gondolta, a szerelem az egyetlen téma, amelyről verset lehet írni. Kettőt, az „Emlék” és a „Kétség” címűt néhány éve – más versekkel együtt – ismert művészek mondták el a József Attila Emlékhelyen egy pályázat záróakkordján.

 

– A kötet második felét versfordítások alkotják. Miért éreztél indíttatást a versfordításokhoz?

– A hatvanas években, amikor a gimnáziumban a franciát elkezdtem tanulni, még nem volt szokásos, hogy külföldre utazzon az ember a nyelv elsajátítása érdekében. Az eredményes tanuláshoz viszont akkor is célokat kellett magunk elé kitűzni, s legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy irodalmi műveket olvasgattam eredetiben. Verseket és prózát is. E furcsaság miatt a mai napig olyan a franciám, hogy beszédben sokkal gyengébb vagyok, mint írás-olvasásban. Viszont a művek eredetiben való tanulmányozása kárpótol e hiányosság miatt.

 

– A kötet előszavából tudjuk, hogy a jelenvaló verseket többen, „profik” is fordították. Nem gondoltad, amikor hozzáfogtál a munkához, hogy nagy merészség beállni közéjük, a Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső alkotta sorba?

– Nem gondolom, hogy merészség lenne, vagy merészség lett volna akkoriban. Természetesnek tartom, hogy egy idegen nyelven írt versnek több magyar fordítása is van, és ezek eltérő színvonalúak. Edgar Allan Poe-nak „A holló”-ját vagy Arthur Rimbaud-nak „A részeg hajó”-ját egy sereg kitűnő magyar fordító ültette át újra meg újra magyarra, és mindannyian annak reménye nélkül, hogy felülmúlhatnák Tóth Árpád pazar megoldásokkal teli versfordítását. Ez nem egy olyan sportesemény, ahol versenyezni kellene egymással, hiszen egy fordítás is lehet a költő önkifejezési formája a rokon lelkek egymásra találása révén.

 

– Lefordítottad – többek között – Paul Verlaine „Költészettan” című versét – csak hogy az egyik legismertebbet említsem a kötetből. Mint magyartanárt, engem biztosan behatárolt, megkötött volna a fordítói munka végezte közben a Kosztolányi Dezső-féle változat, vagy „Az albatrosz” esetében Tóth Árpád fordítása. Te hogy vagy ezzel?

– Nem akartam versenyre kelni a legnagyobb magyar fordítókkal. A kötetembe emelt fordítások az én változataim, az én együttgondolkodásom Verlaine-nel és Baudelaire-rel. Kosztolányi és Babits is lefordította „A holló”-t például, pedig akkor már megvolt Tóth Árpád utolérhetetlen fordítása. A 75. Shakespeare-szonett Szabó Lőrinc fordításában szintén egy olyan átköltés, amely szépsége miatt minden más változatot feleslegessé tehetne. De hogy érte el a magyar költő ezt a lenyűgöző hatást?! Úgy, hogy olyan dolgokat írt bele a fordításba, amiknek nyoma sincs az angol eredetiben. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” – mondja, pedig a versben nem szerepel sem a „kenyér”, sem a „test” kifejezés, hanem éppen a „szellemi táplálék”. Vagy a vers végén a „koldus-szegény, királyi gazdagon” kifejezés szintén a magyar költő találmánya, ami szembemegy az eredeti szöveggel. Elismerem azonban, hogy a szöveghűség helyett sokszor fontosabb a hangulat visszaadása, s ebben a „professzionális” költők előnyben vannak a magamfajta amatőrökkel szemben.

 

– A nyolcadik Búza-kötet címe önmagáért beszél: „A vásárhelyi nyelv varázsa”. Hogyan találtál kiadót? Miként lehet ma meggyőzni Hódmezővásárhelyen bárkit, hogy egy bölcsész műve megjelentetését vállalja?

– Nyomdát és kiadót nagyon könnyű találni, ez csupán pénzkérdés napjainkban még Hódmezővásárhelyen is. Az első négy művemnél Márta lányom tanácsára a budapesti Underground Kiadót választottam, feltételezve, hogy csak ők vállalnak ilyen kis példányszámú nyomtatást. Általában 80-100 példánnyal számolok egy-egy mű esetében. Az utóbbi könyveimnél a vásárhelyi „Norma” Nyomdász Kft.-re támaszkodhattam. Minden könyvem magánkiadásban készült, tehát én magam álltam a kiadás költségeit, és ingyen, barátságból juttattam el azokhoz a könyveket, akikről biztosan tudtam, hogy érdekli őket, és el fogják olvasni. Könyveimből adtam a vásárhelyi Németh László Könyvtárnak egy-egy példányt. Köszönöm azoknak, akik érdeklődést tanúsítanak a műveim iránt!

 

Kérdezett: Páderné Forgács Erzsébet

Fotók: B. I., Ú. I.

 

További információ:

„Beszélgetés Búza Imre íróval” a „Vásárhelyi Látóhatár” című periodikában nyolcadik. „A vásárhelyi beszéd varázsa” című könyvéről.