Idén júniusban a Szegedi Tudományegyetem ad otthont a European First Year Experience – EFYE Konferenciának. Bár a rendezvény nemzetközi hírű kutatókat és szakembereket vonultat fel, az idei év üzenete világosabb, mint valaha: a konferencia a hallgatókról szól, hallgatókkal épül, és hallgatói szemmel válik teljessé.
Zolnai Béla irodalomtörténész 1925 és 1940 között tanított a szegedi egyetemen. Szemináriumi termét egykor „a Quartier Latin levegője lengte körül”, később az SZTE BTK Francia Tanszékén ő lett a terem névadója. 1940-ben az egyetem egy részével költözött Kolozsvárra és ott is maradt a háború alatt. 1944–1945-ös Naplója megrázó eseményekről szól.
Megjelent Zolnai Béla (1890–1969) irodalomtörténész, akadémikus 1944. március 8. – 1945. május 8. időszakában vezetett kolozsvári naplója. Zolnai 1925 és 1940 között a szegedi egyetem tanáraként az egyetem Francia Filológiai Intézetét vezette, 1935–36-ban pedig a bölcsészkar dékánja volt, majd 1940-ben Észak-Erdély visszatérése után több professzortársával együtt követte a Kolozsvárra visszaköltöző Ferenc József Tudományegyetemet. A napló a huszadik századi magyar történelem egyik legkritikusabb periódusában született. Magába foglalja Zolnai Béla reflexióit a német megszállás, a zsidók deportálása, a városon átvonuló front, professzori lakásának kifosztása, a nélkülözés és bizonytalanság napjairól. A kritikai kiadásban megjelent naplót a kötet szerkesztője, Dr. Tüskés Anna irodalomtörténész, a pécsi egyetem docense, az ELTE HTK Irodalomtudományi Intézet munkatársa és Dr. Szász Géza, az SZTE BTK Francia Tanszék docense mutatta be az SZTE Klebelsberg Könytár és Levéltárban.
Zolnai Béla: Napló – 1944. március 8. – 1945. május 8. Fotó: Nemes Réka
A kötet bemutatóján Dr. Gausz Ildikó, az SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese Baróti Dezső visszaemlékezését idézve jellemezte Zolnai Béla tanári alkatát. Baróti, a szegedi egyetem későbbi, 1956 után elítélt rektora az 1930-as években francia-magyar szakos hallgatóként Radnóti Miklós évfolyamtársa volt; így emlékezett Zolnai Bélára: „Egykori diákjai, akik katedrán láttuk először, sosem éreztük taláros professzornak. Sok más között talán azért is szívünkbe zártuk, mert amikor dékánkodott, egyik ünnepélyes doktori avatás alkalmából elfelejtette felvenni a hagyományos láncot. A papos szegedi talár alól pedig könnyű nyári ruhája világolt. Szellemessége, humora és nem csekély iróniája különösen a szemináriumi órák kötetlenségében ragyogott. Annyi bizonyos, hogy valamiképp a Quartier Latin levegője lengte körül a nyitott könyvespolcokkal benépesített napos szemináriumi szobát tanulmányaink, szerelmeink, ifjúságunk boldog szülőies szigetét. Ennél is többet jelentett azonban, hogy a polcokról nem csak a hagyományos vizsgaanyagot emelhették le. 1930-ban, amikor első éves voltam, már egy teljes Proust, mellette többek között Barbusse, Apollinaire, Cocteau és a szürrealisták kötetei néztek biztatóan felém.” Zolnai Béla Nyelv és stílus című kötetét olvasva Radnóti Miklós azt írta róla, ritkán adatik költőnek élvezetesebb olvasmány ennél a könyvnél.
Dr. Gausz Ildikó, az SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese. Fotó: Nemes Réka
Szász Géza maga is több mint tíz éven át vezette a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékét, így Zolnai Béláról mint nagy elődről beszélt, aki naplójában időnként az ismerős tanszéki helyzetekre is reflektált:
– Zolnai Béla számunkra, francia szakos hallgatók számára évtizedeken keresztül leginkább egy fénykép volt, amely a francia tanszék egyik tanári szobájának a falán függött, Koltay-Kastner Jenő fényképe mellett, ha jól emlékszem, és aki eléggé szigorú szemmel nézett ránk, miközben éppen sikeres, vagy egy kis visszahívással záródó vizsgát tettünk, mondjuk Németh Jenő tanár úrnál, Penke Olga tanárnőnél, a korábbi generációk pedig Madácsy László tanár úrnál és másoknál. Miután megismertük jelentőségét, tisztelte jeléül a tanszék Zolnai Béláról nevezte el tantermét, amelyben azután 20 éven keresztül tartottak órákat.
A kötetet sajtó alá rendező irodalomtörténész, Tüskés Anna, a könyvbemutatón elmondta, az MTA Bolyai kutatási ösztöndíja keretében három rész feldolgozását vállalta Zolnai Béla hagyatékából, ezek közül már közreadta a önéletrajzi ihletésű, Garázda Péter vallomásai című befejezetlen regényét és megjelent a kolozsvári időszak naplója is. A még feldolgozásra váró kéziratanyag Zolnai Béla több ezer darabos levelezése a Széphalom című folyóirat kapcsán, amelyet sokáig a szegedi egyetemen, majd Kolozsvárott szerkesztett 1927 és 1944 között.
Zolnai Béla hagyatékának jelentős része 2019-ben szabadult fel a zárolás alól, ugyanis minden naplófüzetének első oldalára bejegyezte, hogy halála után 50 évvel kiadható, ezzel is jelezve, hogy valószínűleg tudatosan a publikálás esélyével írta a naplóját. Zolnai 1912-ben kezdett naplót írni, az 1922-ig tartó naplófüzetek egy-két hiányossággal megvannak a hagyatékban. Tüskés Anna szerint a két világháború között is bizonyosan vezetett naplót, azonban, mint az 1944–1945-ös egyik naplóbejegyzésből kiderül, ezeket a szegedi évek alatt írt részeket később tudatosan megsemmisítette.
Szász Géza szerint Zolnai Béla 1940-ben professzortársai, elsősorban az erdélyi származású Málnási Bartók György filozófus baráti rábeszélésére, valamint az ifjúsága során megtapasztalt erdélyi miliő miatt választotta Kolozsvárt a szegedi egyetem helyett. Kolozsvári karrierje azonban zsákutcába jutott, miután a románok elfoglalták az egyetemet. Naplójából kiderül, hogy amikor 1944 őszén a front közeledtével az egyetem irattárát menekítették, minden professzor választhatott, hogy Budapestre költöznek-e; Zolnai tudatosan azt választotta, hogy Kolozsvárott marad, hogy ezzel is támogassa a városban a magyar egyetem fennmaradását.
Dr. Szász Géza, az SZTE BTK Francia Tanszék docense. Fotó: Nemes Réka
A napló a kolozsvári egyetemi életébe is bepillantást nyújt. Zolnai Bélát ugyanis közelről érintette, mi történik az egyetemen, milyen döntések születnek a különböző tanácsokban, melyik professzortársa marad, melyik költözik. Ő maga a saját holmiját, egyetemi jegyzeteit, könyvtárának nagy részét vagonírozta be, és küldte szét Magyarország különböző helyeire.
A könyvbemutatón kiderült, hogy ebben az időszakban Zolnai Béla számára terápiás foglalkozás is volt a naplóírás. Kolozsvár belvárosában, a Kossuth Lajos utca 7. szám alatt lakott egyedül egy emeleti lakásban. A szovjet bevonulás elől két hétre bezárkózott, így remélte elkerülni, hogy lakását kifosszák. A bezárkózott napokon 4-5 oldalt írt naplójába. Egy óvatlan reggelen azonban elment élelmet keresni, és mire visszaért, a lakását felforgatták, a bútorokat széttörték, tollait, hőmérőjét, írógépét elvitték. A pincében őrzött leveleit, iratait is felforgatták, többek között itt veszett el Szabó Lőrinc költő egyetemi indexe is.
Tüskés Anna szerint a napló nemcsak az egyetemi professzort, hanem a futball iránt lelkesedő, sakkozni szerető, és a nők társaságát kedvelő magánembert is bemutatja. Színházba járó ember volt, szoros kapcsolatot ápolt a kolozsvári magyar és román színház színészeivel, vezetőségével. Mindegyik kolozsvári felekezettel, a katolikus, a református, az unitárius, a zsidó és az ortodox egyház tagjaival kapcsolatban állt. A napló kritikai kiadásának szerkesztője szerint abból is kivehető, hogy milyen összetartó kolozsvári közegben élt, hogy a szovjetek érkezése után, amikor az egyetemi tanárok több hónapon keresztül nem kaptak fizetést, Zolnai Bélát kolozsvári barátai élelmezték. Ebben az időszakban egy orvosprofesszor barátja kórházba utalta saját osztályára, elsősorban lelki problémáinak feldolgozására, valamint azért, mert a lakás kifosztása óta otthon nem volt paplanja.
Dr. Tüskés Anna irodalomtörténész, a pécsi egyetem docense, az ELTE HTK Irodalomtudományi Intézet munkatársa. Fotó: Nemes Réka
A naplóban szó esik Zolnai három barátnőjéről is, akiket a szerző álnéven szerepeltet. Tüskés Annától valóságos kódfejtést követelt kilétük megfejtése, és a három hölgy egyikéről még így sem tudja, kicsoda. Szász Géza szerint a napló soraiból kibontakozik egy idősödő agglegény élete, aki „azért még elégedett azzal, hogy a hölgyek körében eredményeket tud elérni”. E nagyon zaklatott időszak krónikájában az intim oldal is jelen van, és ezt nem kell tagadni, teszi hozzá Szász Géza: – Azért kell elfogadni, hogy ne szoborrá merevített tudósportrékat lássunk magunk előtt.
Tüskés Anna szerint nem véletlen, hogy a napló visszatérő motívuma a „finis Hungariae” latin kifejezés, Zolnai Béla második Mohácsként élte meg a világháború utolsó évét. Zolnai 1944 májusának végén és június elején kétszer is járt Szegeden, és ekkor a szegedi gettót is látta. Kolozsvárott tanúja volt a gettó felállításának, a zsidó lakosság elhurcolásának; egy barátját segített bújtatni, egy másikat pedig a táborban meglátogatva vitt ellátást, cigarettát, pénzt. 1944. június 2-án éppen egy szőnyegbombázás utáni órákban tér vissza Kolozsvárra. Itt megrázó eseményként éli át, hogy a hatóság nem hajlandó kiásni az embereket a romok alól, ahonnan még napok múlva is elhaló segélykérés hallatszik.
Az új rendszerben Zolnai Béla 1945 után is kitartott Kolozsvárott, csak 1947 júniusában ment Budapestre, hogy a neki egy évvel korábban felajánlott egyetemi állását elfoglalja. 1949-től kezdve Zolnai Bélát háttérbe szorították; 1948-ban még kapott egyetemi katedrát a budapesti egyetemen, de egy év múlva már eltávolították és a Magyar Tudományos Akadémiáról is kizárták.
Panek Sándor
A borítóképen: Zolnai Béla: Naplójának könyvbemutatója az SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltárban. Fotó: Nemes Réka
