„Kapcsolódva a másikhoz és a transzcendenshez, a természettel összhangban kellene élni” – interjú Biszak Borbálával

- Miért pályázott, mi motiválta?

- Egyrészt az, hogy nagyon szeretek verseket írni, ez az egyik legkedvesebb hobbim. Nemcsak egy egyszerű időtöltés, hanem már szinte szenvedély. Különösen közel áll a szívemhez ez a művészeti ág, miképp imádom a magyar nyelvet is magát, és azt, hogy csupán szavakból alkotásokat lehet létrehozni. Másrészt meg szeretek egy megadott témában alkotni, így amikor lehetőségem van ilyen pályázatokra nevezni, akkor általában élek vele. Élvezem, hogy kritériumok közé vagyok szorítva, egyfajta kihívásként tekintek rá. Jelen esetben például Nemes Nagy Ágnes Fák című költeménye volt a kiindulópont, én itt a témára, vagyis az ember természettel való kapcsolatára igyekeztem a versemben reflektálni.

- Miket olvas, milyen művek inspirálják?

- Elsősorban verseket, másodsorban novellákat, de szoktam irodalmi folyóiratokat is vásárolni és olvasni. Főleg az Alföldet, vagy Műút-at. Ezeknek egyébként van online felülete is. Valamint Weöres Sándor költészetével – aki ugye Nemes Nagy kortársa – kezdtem el foglalkozni az utóbbi időben és nagyon-nagyon szeretem. Ő megihlet, és szuper felismerésekre világít rá. Klasszikusok közül József Attila áll hozzám talán a legközelebb, illetve Kosztolányi Dezső. Továbbá érdekelnek a spiritualitással kapcsolatos, ismertető könyvek is az utóbbi időben ezek közül például Szepes Mária alkotásai fontos nekem.

- A versében szerepel jó néhány mitológiai utalás, kifejtené ezek bővebb jelentését?

- A versemben alapvetően görög mitológiai alakok szerepelnek, ezzel az volt a célom, hogy az antikhoz, az ősihez nyúljak vissza, és ezt érzékeltessem a műben. Ugyanis az a véleményem, hogy az ókorban élő emberek, akik még az ősi, eredeti módon éltek, ők sokkal inkább össze voltak kapcsolódva a természettel. Egy olyan társadalmat alkottak, ahol konstruktívan tudtak együttműködni, és együtt élni a többi emberrel és a környezetükkel. Illetve az istenek áthatották mindennapjaikat, a velük való kapcsolatuk folytonos volt. Szerintem nagyon szuper lenne, ha a mai világban is így tudnánk élni: közösségben, kapcsolódva a másikhoz és a transzcendenshez, a természettel összhangban. A vers címét is megidézve: „Kezdetben volt” erre törekvés, csak mára kiveszett belőlünk.

- Hogyan tudja az irodalmat a pszichológiához kapcsolni, a vers végi szentencia például ezt hangsúlyozná?

- Akként is tekinthetünk rá, de akkor nagyon tömören fogalmaznánk. A „gnothi seauton” a delphoi jósda bejárata fölé volt kiírva, magyar fordításban „ismerd meg önmagad”. Nyilvánvalóan ez a tételmondat értelmezhető pszichológiai értelemben is, az ugyanis nagyon fontos, hogy ismerjük a személyiségünket. Tudjuk, hogy kik vagyunk és, hogy milyen szerepeink vannak az életben, fontos, hogy egyénként képesek legyünk az önmeghatározásra. Ezen felül egy kicsit magasztosabb értelemben azt is sugallni szerettem volna vele, – akár az egész emberiségre értelmezvén – hogy ismerjük meg a valódi lényünket, hogy mi a célunk, miért vagyunk ezen a földön, vagyis fedezzük fel magunkban a spiritualitást. Az utolsó két sor pedig „mert valódit mondani / csak az a nehéz” arra értendő, hogy az őszinteség, az autentikusság, egyáltalán nem könnyű manapság. Borzasztóan nehéz ugyanis félretenni a társadalmi konvenciókat, rettentő bátorság kell hozzá. József Attila is erre bátorította kortársait annak idején a Thomas Mann üdvözlésében, az „igazat mondd, ne csak a valódit” sorával, ezt a kis intertextualitást vittem bele így én is.

- Mit gondol arról, hogy az egyetem pályázatok formájában is támogatja a művészi tehetségeket?

- Természetesen örülök neki, hogy anyagilag is támogatják a hallgatók művészi törekvéseit. Ez szerintem azért is nagyon jó, mert ezzel arra motiválnak minket, hogy a hétköznapi tanulmányaink mellett még a szenvedélyünkre is időt áldozzunk, és ezáltal abban is mindinkább fejlődjünk. Egy szép honoráriumnak tartom, ami a mentális és lelki megbecsültség mellett még egy kézzel fogható jutalom is. Én például a saját pályadíjamat a nemrégiben megvásárolt biciklim árába forgattam bele.

SZTEinfo – Csiló Alexandra

Fotó: Molnár Dóra