A JATE egykori hallgatója, a biológus Géczi János az irodalomban

Géczi János biológus, író, költő, kultúrtörténész, és neveléstudományi szakember a Szegedi Tudományegyetem jogelődje, a József Attila Tudományegyetem biológus szakán diplomázott, és bár sohasem az irodalomból élt, mindig nagy hatással volt az életére. Mintegy 30 szépirodalmi kötete jelent meg, azonban az irodalmi életben, mégis mint kívülálló határozza meg magát. Irodalmi műveinek témájához pedig számos alkalommal merített ihletet szegedi emlékeiből.

A szegedi Dugonics Társaság Írók, költők Szegedről című előadás sorozatának első vendége a József Attila-díjas író és költő volt. „A mából a tegnapot kiásni” – Esti filozofálgatás Géczi Jánossal című program főszereplőjével az SZTE irodalomtörténész professzora, Szilágyi Zsófia beszélgetett.

Az „arctalan nemzedék” tagja

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának irodalmi helyzetét az ugyancsak szegedi József Attila Tudományegyetemen diplomázott Zalán Tibor jellemezte híres röpiratában arctalan nemzedékként. Ide tartoznak azok az ’50-es években született, és pályájuk kezdetén álló fiatal írók, akik felismerték, hogy a kortárs irodalmi élet nem fogja elismerni őket, mert a kornak „nem lehetnek hirtelen felbukkant üstökösei”. Ebben az időben próbálozott Géczi János is tagja lenni az irodalmi életnek, kezdetben hiába.

– A kívül létet akkor vállaltam először, amikor első kötetem alapján, Bella István, az Élet és Irodalom hajdani kritikusa kiutasított az irodalmi életből. Akit aztán sorra követtek mások – fogalmazott. Ezt a fajta kiutasítást végső soron nem bánta meg, habár kortársai között az egyetlen volt, aki az írást munkája mellett pusztán szabadidős tevékenységként művelte.

Géczi János szerint a hazai könyvkiadás egyetlen célja az eladás, aminek velejárója, hogy sem a szerzővel, sem az igényes művészettel nem foglalkoznak.

– A pályatársakat napra készre ismerem, olvasom őket, érzékelem a törekvéseiket, és ahogy elborzasztott 20 évvel ezelőtt az, hogy nem tudták az írótársak, hogy a jegenye az Farkas Árpádnál egy fenyő, Illyésnél pedig egy nyárfa, ugyanúgy nem érzékelik a kiadók és olvasók elvárásait. Nekem nincs meg az a kényszerem, hogy ilyen szempontokat vegyek figyelembe – összegzett Géczi János.

A nyelv és az írás viszonya

Géczi János: A fű című esszéjének részletei indították, s néhány verse zárta a Dugonics Társaság programját. A civil szervezet alelnöke, az est házigazdája, Németh T. Enikő, az SZTE nyelvész professzora ötlete nyomán a szegedi egyetem polgárai olvastak föl Géczi szövegeiből.

Megtalálni azt a hangot és módot, amivel át tudjuk adni a gondolatainkat az olvasónak, sohasem egyszerű feladat.

– Én nagyon későn tanultam meg a magyar nyelvet jól használni. Nem egy hierarchikus világot építek, hanem mellé rendelek, a dolgokat egymás mellé helyezem. Nekem nagyon meg kellett tanulni azt, amit a mai közbeszéd vagy közírás elfogad, és még most is vannak hibák és szabálytalanságok, amelyek még beleférhetnek. Igazából én nem szeretem a hibátlan szöveget, szerintem sokkal természetesebbnek, törékenyebbnek kellene lennie – magyarázta el a nyelvhasználathoz kötődő gondolatait Géczi János.

Hogyan ír regényt egy költő?

Géczi János elsősorban költőként határozta meg magát, azonban a 2019-ben megjelent A tenyérjós című prózai mű megírásában is kiemelkedően teljesített.

– Ennek egy nagy bukás, egy rosszul megírt első regény a kiváltója. Még a Vadnarancsok előtt írtam egy Szeged regényt, a Kezét reá veté, hogy lásson címűt, amihez rendkívül sokat használtam fel az elmegyógyintézeti ismereteimből – emlékeztett. – Bár támogattak benne pályatársak, de be kellett lássam, hogy Hajnóczyval egy időben nem lehetett jó prózát csinálni. Akkor már Nádas és Esterházy is ott volt, akik mellet nem tudtam volna egy újabb regény-eszmét előállítani. Olyat, ami nem nyilvánvalóan konstruált, hanem lágyabb és rejtettebb, mint az életünk is az esetlegességeink miatt.

Géczi János legnagyobb élménye, hogy ki tudta várni azt az időt, mire megtalálta a lassú nyelvet, amivel át tudja adni mondanivalóját. A tenyérjós tehát egy „kivárasos próza”.

Szeged, mint irodalmi tér A tenyérjósban

Géczi János elmondása szerint a mű alapvetően szegedi élményeken alapul. Ezekben egyszerre minden és egyszerre semmi sem igaz. A könyvben évfolyamtársai, barátai és saját sorsa elevenedik meg.

– Azt nem lehet nem megírni, hogy milyen szerencsétlenkedéseknek a következményeképp lesz valaki a Max Planck intézet igazgatója. Ezt a fajta világot, azt hiszem, csak az én tapasztalataimmal lehetett elmondani. Szerintem az életünk fontosabb, mint a teljesítményeink, és én ezt szeretném felmutatni nem nagy társadalmi problémák fellendítésével. Én hiszek abban, hogy ez egy érdekes nemzedékregény – tette hozzá az író.

Női lélek férfi szemmel, avagy régi lemez új köntösben

A tenyérjós című regényének főszereplője egy magyar származású, amerikai egyetemen tanult pszichológus nő, aki később Budapesten dolgozik tenyérjósként.

A magyar olvasóközönséget mindig meglepi, ha egy író férfiként nőt választ főhőséül, pedig nem beszélhetünk új jelenségről. Már Weöres Sándor is kiválóan tudta ábrázolni a női lelket a Psychében, és azóta is fel-felbukkannak efféle – nem kevésbé jól sikerült – próbálkozások, például Grecsónál és Esterházynál. Géczi választását azzal indokolta a Dugonics Társaság programján, hogy a nőknek társadalmilag sokkal több a feladatuk, ebből következően pedig sokkal több magánéleti tragédiájuk van. Mindennek a túlélését pedig legjobban mégiscsak egy nő tudja átadni.

A kortársak jelentősége

– A magyar prózában nem tudom nem világirodalomként értelmezni Krasznahorkai Lászlót, Németh Gábort, Jászberényi Sándort. Az orvosi terek, mint a társadalmi tért modellező helyszínek nagyon erős kortársi párhuzamot vetnek föl. Ennek talán az az egyik lehetséges magyarázata, hogy valamennyi szerző jól ismeri azokat az alternatív pszichiátriai mozgalmakat, amik magáról a társadalomról mondanak súlyos jelenségeket. Ez azért jó, mert így nem csak irodalmi, hanem annál fontosabb dolgokat is megjelenítenek a műben – fogalmazott Géczi János pályatársai munkáiról.

*

A kortárs irodalmat tehát megéri figyelemmel követni, hiszen saját korunk problémáival szembesülhetünk, segíthet annak megértésében.

SZTEinfo – Császár Dorina

Fotó: internet, montázs: Gór-Nagy Gábor

Korábban írtuk:

30 éves az Iskolakultúra, az SZTE BTK folyóirata

11 vers a szegedi egyetem egykori és mai polgáraitól az április 11-i költészet napi ünnepen

A Bunkerrajzoló a Szegedi Nemzeti Színház Finálé Fesztiválján

Csányi Vilmos – Géczi János: Őszi kék kötetbemutató