„Jelzők nélkül” A Pilinszky-emlékév kapcsán Hafner Zoltán irodalomtörténésszel, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatójával beszélgettünk

- Az emlékév május 27-én indult Pilinszky halálának 40. évfordulóján. Ezen a napon az Intézet épülete előtt Pilinszky legfőbb témái köré szerveződő szabadtéri kiállítás nyílt, amelyet az ország több pontján is be szeretnénk mutatni. Ugyanezen a napon az Izabella utca 52. számú ház falán emléktáblát helyeztünk el, Pilinszky 1962-től ’69-ig lakott itt, és meghirdettünk egy vers megzenésítési pályázatot is. Most éppen a Pilinszky által készített fotókból állítunk össze egy kiállítást, amely a Műcsarnokban nyílik meg októberben. A középiskolások számára pedig olyan videópályázatot tervezünk ősszel, amelyet Pilinszky János művei vagy azok részletei ihletnek. Ezen kívül képzőművészeti pályázat, illetve kiadványok megjelentetése is a terveink között szerepelnek, valamint az Intézetben elindult egy beszélgetéssorozat, melynek Szabó Anett a házigazdája. Sajnos a járványhelyzet miatt nehéz előre tervezni.

Hunyadi József fotója

- A programok java részénél a fiatalok a legfontosabb célközönség. Például a vándorkiállításunkat is úgy állítottuk össze, hogy ne irodalomtörténeti és ne is kronologikus rendben kövesse a költői pályát, hanem olyan gondolatok köré szerveztük, amelyek elviekben kortalanok és bárkit bármikor meg tudnak szólítani. Ha konkrétan a fiatalokra gondolunk, akkor – most éppen a pandémia miatt is – talán a magány lehet az egyik legfontosabb hívószó.

- Kertész Imre munkái mellett Pilinszky hagyatékát is kezeli immár évtizedek óta, így a lírikus mögötti személyt, magánembert is jól ismeri. Milyen hatások befolyásolhatták leginkább e költészetet?

- A családi háttér, illetve a háború mindenképpen meghatározó volt. Anyai nagynénjei közül egyikőjük a szervita rend női ágát alapította meg Magyarországon. Pilinszky sokat volt gyermekkorában az apácák között, akik fiatalkorú, veszélyeztetett sorsú lányokra vigyáztak. Egyfajta javítóintézet is volt ez, több fiatalkorú prostituált is lakott közöttük, akiktől a szeretetnek, a féltésnek egy olyan fokát tapasztalta meg, hogy később a szerelemben is ezt a fajta intenzitást kereste.

A másik nagynéni Baitz Borbála, a családban Bébi, aki gyerekkorában egy baleset miatt nem tanult meg jól beszélni, és írni, olvasni sem tudott igazán. Pilinszky kisgyerekként tanítgatta őt: például napokon át tanulta azt a szót, hogy „fa”, majd miután ki tudta mondani, azt olyan nagy odaadással és felragyogó arccal tette, hogy ez az élmény költőként is meghatározó volt Pilinszky számára. Úgynevezett nyelvi szegénysége részben innen eredeztethető. Ha megnézzük Pilinszky költői szótárát, alapszavai között nem találunk jelzőket, verseinek különlegessége a szavak intenzitásában rejlik. Ehhez persze a másik fiatalkori nagy élmény is kellett, mégpedig a háború, ahol – bibliai értelemben is – mindenki lecsupaszodott szegénnyé vált. Ő a háború idején vált igazán vallásossá. Piarista gimnáziumba járt, családjában is vallásos nevelést kapott, de a személyes hitre csak a háborúban talált rá, amikor minden könyvét odahagyva csupán a Bibliát tartotta meg magánál.

- Egy költő megítélése minden korszakban változik. Pilinszky volt tiltott, majd tűrt a szocializmus idején. Most, 40 évvel a halála után, hogyan tekint rá a mai társadalom?

- Azok, akik olvasnak még könyveket, fiatalkorukban előbb-utóbb rátalálnak Pilinszkyre, és meghatározó élményekhez jutnak. Azt gondolom, hogy a korábbi generációknak József Attila lehetett ilyen nagy és felszabadító élmény. Pilinszky esetében ez továbbra is megmaradt, és remélem, nemcsak a verseit olvassák, hanem kisebb prózai írásait, cikkeit, esszéit is, amelyek soha nem aktualitásokhoz kötődtek. 1957-től haláláig az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Itt a magyar publicisztikának egy különleges, egyedülálló műfaját teremtette meg személyes elmélkedései által. Ezek persze mindig tartalmaztak hitbéli vonatkozásokat is, de gondolatait, „tűnődéseit” képes volt úgy megfogalmazni, hogy nem kell katolikusnak, sem hívőnek lenni ahhoz, hogy bárkit is megérintsenek.

Vattay Elemér fotója

- Önnek szívügyévé vált Kertész Imre hagyatékának a gondozása is. Milyen kapcsolat fűzte az íróhoz?

- Mindenekelőtt ez egy szoros baráti kapcsolat volt, ami a napi gyakorlatban folyamatos munkával telt. Szegeden, a Móra Kollégiumban ismerkedtünk meg 1994. október 26-án. Utána véletlenszerűen találkozgattunk, baráti társaságban, könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy épp ő hívott meg magához. A munkakapcsolat a Nobel-díj után kezdődött és tizenhárom évig tartott. Készítettünk például egy nagy életútinterjút, valamint egy hangoskönyvet és egy általa kommentált képeskönyvet, amelyek még nem jelentek meg. De emellett nagyon sokat foglalkoztunk a kiadatlan naplóival is, gyakorlatilag a haláláig folyamatosan dolgoztunk, tíz kötetének voltam a szerkesztője vagy épp a kezdeményezője. Ő egyébként nagyon szigorú volt önmagához, s rengeteget javított a szövegein. Rendkívül öntudatos ember volt, kivételes humorérzékkel megáldva. Azt gondolom, hogy valamiféle alkati rokonság is összekötött bennünket, az érzékenységünk, az ízlésünk és a minőségigényünk mindenképp. Egy nagyon közeli jóbarát volt, akivel félszavakból is megértettük egymást.

- Ön az SZTE jogelődjén, a JATE BTK magyar–történelem szakán szerezte diplomáját, majd PhD tanulmányait is itt végezte. Hogyan emlékszik vissza alma materére, és milyen kapcsolata van most az egyetemmel?

- Számomra nagyon meghatározó Szeged. Akkoriban még az évfolyamokon belül csoportokban folyt a tanítás. A miénk egy főképp fiúkból álló, igen erős baráti társaság volt, többségünk már a tizenegyhónapos kötelező katonai szolgálatot is együtt töltötte. Kicsit renitensnek számítottunk, és nehezen viseltük az ideológiai oktatást. Szerkesztettünk egy folyóiratot is annak idején. Számomra a Régi Magyar Irodalom Tanszék volt a meghatározó szellemi műhely, hálával és szeretettel gondolok Keserű Bálint Tanár Úrra, Balázs Mihályra, Ötvös Péterre, de ugyanígy Ilia Mihályra, Szörényi Lászlóra, Katona Tamásra, Hajnóczi Gáborra és Csejtei Dezsőre is. Egy olyan baráti társaság alakult ki az évek során, ahol a tanárokkal órákon kívül is összejártunk, és ez akkoriban is rendhagyónak számított. A másik fontos és a hivatalos nyilvánosságon kívüli közeg a Móra Kollégium volt, Erdélyi Ágnesnek ebben (is) elévülhetetlen érdemei vannak. Már az egyetem elvégzése után az ő felkérésére egy évig irodalmi esteket szerveztem itt, s ennek a sorozatnak volt az egyik vendége Kertész. És Machan Esztert szeretném még megemlíteni, aki a kiadatlan Pilinszky-anyagokat, majd Kertész Imre meg nem jelent írásait gépelte, már az író életében, és azóta is – nem kell mondanom, hogy ez egy bizalmi dolog, és örülök, hogy most is együtt dolgozhatunk. Tajti Gabival, az SZTE Kulturális Iroda vezetőjével szintén az egyetemi évekre nyúlik vissza szoros baráti kapcsolatunk, mint ahogy az egykori egyetemi társaságunk is megmaradt harminc év után is.

SZTEinfo - Császár Dorina

Fotó: Czimbal Gyula