A kultúraközvetítés hitvallója – hetvenéves Ferincz István

Még karácsony előtt, december 20-án a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar konferenciatermében szlavisták, irodalmárok, történészek körében köszöntötték a professzort, aki 1999 és 2007 között vezette a Szláv Intézetet. A jeles alkalomra a tanszék egy kötetbe gyűjtötte össze Ferincz István fontosabb cikkeit.

– Az egykori JATE bölcsészkarán nyelvtörténészként végzett 1965-ben, hogyan került az óorosz irodalomhoz?

– Valóban nyelvtörténésznek készültem, sőt, H. Tóth Imre professzor vezetésével ebben a témában írtam meg kisdoktori disszertációmat is, „Elöljárós szószerkezetek а 17. századi és 18. század eleji magánlevelekben” címmel. 1965-ben az Orosz Tanszéken tartottak gyakornoknak – akkor még ez volt a rendszer. Az első, 10 hónapos részképzésre utazó 51 fős csoportot én vittem ki az 1966-67-es tanévben a Moszkvai Lomonoszov Egyetemre. A csoportban velem együtt heten voltunk szegediek, a többiek az ország egyetemeiről, főiskoláiról verbuválódott hallgatók voltak. Moszkvában kaptam az értesítést, hogy úgy készüljek, hogy a következő tanévtől az óorosz irodalom oktatása is rám hárul.

– Mennyire volt ez nagy fordulat az akkor induló pályáján?

– A felkérés éles váltást jelentett: természetesen korábban én is tanultam óorosz irodalmat, de nem azzal a céllal, hogy tanítsam. Jó félévem volt Moszkvában arra, hogy összegyűjtsek egy alapkönyvtárat az oktatáshoz. Az óorosz irodalom neves előadóihoz bejártam Moszkvában az előadásokra. Ezután ugyan szórványosan tanítottam még nyelvtörténetet, de igazából már főként irodalommal foglalkoztam.

Az óorosz irodalomtól a magyar őstörténetig

– Mekkora időt ölel fel az óorosz irodalom?

– A 10-től a 17. századig. Közel másfél évtizedig csak ezt tanítottam. Akkor még nagy létszámú orosz évfolyamok voltak. Nem akadt olyan diák, aki a Ferinczet ki tudta volna kerülni. Ezen belül pedig a kijevi korszakot kutattam, a szónoki prózát, illetve annak magyar vonatkozásait.

– Aki a magyar őstörténettel foglalkozik, szintén találkozhat az ön nevével.

– Akkor itt dolgozott a bölcsészkaron Róna-Tas András, ma már emeritus professor, orientalista, Kristó Gyula történész és Hajdú Péter finnugornyelvész professzor, ők létrehoztak a magyar őstörténet kutatására egy munkacsoportot, melynek én is részese lettem. Rám a szláv források feldolgozása várt, készült is ebből egy háromkötetes egyetemi jegyzet, „Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba” címmel. Ezekben a szláv források fordításait adom, illetve a szláv időszámításról is írok. A történész doktoranduszoknak a szláv szövegek olvasását, értelmezését tanítottam. Ide tartozik az is, hogy ebben az időben halt meg Diószegi Vilmos, a neves folklorista, az ő feladata lett volna lefordítani Grigorij Novickij 1715-ben írt „Rövid leírás az osztják népről” című munkáját. Hajdú Péter professzor úr, az akkori dékán, arra kért, próbáljam meg én elvégezni ezt a munkát. Egy nyarat rászántam, és hála Istennek, következő ősszel ki is adták – jó volt a visszhangja.

Kapcsolatok

– Van egy friss munkája is, szintén történész kötődéssel.

– Így van, a Nesztor-féle őskrónika fordítása. A történész kollégák készítenek hozzá kommentárokat, hiszen a 12. század első felében született műről beszélünk. A közös munka most is folyik, ha Isten segít, be tudjuk fejezni. A krónika a Kijevi Rusz kialakulását, virágkorát és a kezdődő feudális széttagoltságot mutatja be. Számos olyan hivatkozást tartalmaz, ami a magyarokra vonatkozik, hogyan jöttek be, miként vonultak át Kijeven és a Kárpátokon keresztül, a magyar koraközépkor-történet számára is érdekes információkat lehet olvasni – igaz, már a 12. század elejéről. Viszont összevethető más korabeli források közléseivel, tudósításaival.

– Több neves előadót is Szegedre csábított, hogyan?

– Kezdettől fogva arra törekedtünk a tanszéken, hogy jeles orosz professzorokat hívjunk meg a szegedi egyetemre előadni. Mivel nyelvtörténész voltam, foglalkoztam az orosz irodalmi nyelv történetével is, a moszkvai egyetemen kifejezetten hallgattam is ilyen kurzusokat. A kapcsolataim később áttevődtek Leningrádba, a mostani Szentpétervárra, ott dolgozott A. M. Pancsenko neves kutató és kiváló előadó, későbbi akadémikus, az SZTE díszdoktora, sajnos azóta elhunyt. Rendre ilyen neves szakemberekkel kötöttünk barátságot, és meghívtuk őket Szegedre. Pancsenko például három alkalommal tartott itt előadás-sorozatot. Másik jeles professzor, aki több alkalommal tartott előadásokat nálunk, V. V. Koleszov nyelvtörténész, a leningrádi egyetem akkori tanszékvezetője, szintén a szegedi egyetem díszdoktora. Ezek a kapcsolatok gyümölcsözően hatottak hallgatóink szakmai felkészültségére, valamint a cserediák-programokra. Amikor kimentek a hallgatóink részképzésekre, nagy szeretettel fogadták őket. Pancsenko akadémikus például személyesen mutatta meg nekik a Puskin-múzeumot.

Egyre sürgetőbb feladat

– Az utóbbi két évtizedben az orosz nyelv és nyelvtanítás Magyarországon érthető módon sokat vesztett korábbi szerepéből, a kisnyelvek közé sorolódott. Mit gondol az orosz mostani helyzetéről?

– Úgy vélem, jelenleg csak azért nem látszik még, mennyire sürgető lenne az orosz nyelvvel foglalkozni, mert még vannak tartalékok, azaz még van annyi oroszul tudó ember, amennyi elegendő. Gondoljunk azonban bele: egyes forrásokat már ma sem tudnak elolvasni a fiatalabb szakemberek, hiszen nem ismerik a cirill betűket. Hajdú Péternek annak idején javasoltam, hogy le kellene fordítani az említett orosz őskrónikát. Akkor még azt felelte, minek? Hiszen mindenki tud oroszul, aki pedig nem, az ne foglalkozzon ezzel a témával. Ez akkor igaz volt. Nem láthatta előre, hogy nagy fordulat következik be: ma már komolyan keresni kell azokat az embereket, akik akárcsak egyszerű orosz nyelvű szövegeket is el tudnak olvasni.

– Hogyan lehetne helyrebillenteni az egyensúlyt?

– Helyes volt a kötelezőség megszüntetése, ezzel egyetértek. Azonban legalább az eddigi létszámot fent kellene tartani azok számára, akik érdeklődnek. Tudniillik az orosz kultúra nagyon gazdag és értékes. A kultúráról beszélünk, amit sohasem szabad összekeverni a politikával. A nyelvtanulás értelme is az, hogy megértsünk egy másik kultúrát, azért, hogy közvetíteni tudjuk azok felé, akik ezt nem ismerik. Azt kívánhatjuk, hogy az orosz nyelvtudás egy egészséges szintet érjen el – ez a szemlélet tudomásul veszi azt, hogy mi magyarok szláv tengerben élünk.

– Annak ellenére is így véli, hogy az angol a világnyelv?

– Az az idő nem jön el, hogy majd az oroszok is angolul fognak beszélni. Természetesen ők is tartanak például konferenciákon angol nyelvű előadásokat, de ha valaki kiutazik orosz nyelvterületre, nem szívesen fog vele angolul tárgyalni például egy orosz üzletember, még ha tud is angolul. Arról nem is beszélve, hogy az oroszoknál is megvannak az üzletkötés, alkudozás sajátos szokásai. Ha a nyelv és e szokások ismeretében ül le valaki egy orosszal tárgyalni, egészen másképpen fognak hozzá viszonyulni.

Arany Mihály