Erdély túl veszélyes barátai - az erdélyi fejedelmek oszmán függőségéről beszél Prof. Dr. Papp Sándor történész

– Az Oszmán Birodalom karddal megszerzett tartományként tekintett az Erdélyi Fejedelemségre. A magyar közbeszédben ugyanakkor kitartóan él az a nézet, hogy az erdélyi fejedelmek független politikát folytattak. Mit gondol erről?

– A történelmi realitás az, hogy az erdélyi fejedelmek nem voltak függetlenek. Azt szokták mondani, hogy ameddig az erdélyi fejedelem rendszeresen fizette az adót, és nem tett a szultáni hatalom érdekei ellen, teljes belső önállósággal bírt. Mivel a Habsburg-ellenes támadásokat intéző fejedelmek működése egybeesett a Porta politikai céljaival, eléggé megfoghatatlannak tűnt az alávetettség igazi mértéke. Ebből kialakult egy Erdély kvázi függetlenségét feltételező nézet. A 19. századtól kezdve ez a vélekedés a közbeszédben annak hatására terjedt el, hogy a Magyar Királyság, bár önálló államisággal rendelkezett, de beépült a Habsburg Monarchiába. Magyarország teljes függetlensége iránti vágyat jelentette, amikor a történészek azt hangoztatták, hogy az igazi államiságot az erdélyiek vitték tovább. Erdély jogi státusa azonban valójában egy örökség. A mohácsi csatavesztés után Szapolyai János megpróbált magyar királyként fellépni a nagyhatalmat képviselő Ferdinánddal szemben. Szapolyainak a franciák is ígértek támogatást, de nem tudták segíteni, az V. Károly ellen szervezkedő német-római rendek is megígérték neki a segítséget, de ennek nem volt súlya. Szapolyai úgy tudott megmaradni királynak, hogy tényleges katonai, hatalmi támogatást csak a török szultán adhatott neki. Innentől egyenes út vezetett oda, hogy ne beszélhessünk függetlenségről. Szapolyai Jánosnak még elegendő volt megegyeznie a szultánnal és elfogadnia fennhatóságát. Az 1538-as váradi béke kellett hozzá, hogy egy pillanatnyi egyensúlyi állapotban beálljon egy rend, ami biztosította a Habsburgoknak az örökösödést, de elfogadta Szapolyai János uralmát. János király halálával az egész borult, a fia, János Zsigmond trónon maradásához már arra volt szükség, hogy a szultánt külön követséggel keressék meg. Csak a szultán támogatásával vállalhatta fel Szapolyaiakat támogató szűk kör, hogy 1540-ben, illetve 1541-ben Ferdinándnak ellenállnak. Nem gondolhatták, hogy saját maguk sikeresek lehetnek Ferdinánddal szemben, amikor ez az apának is csak különböző megállapodásokkal sikerült. Ez pedig azt jelentette, hogy Erdély még egy lépéssel bentebb került az oszmán érdekek szférájába.

– Mégis, mintha a főurak a realitás ellenére sem tekintették volna a szultán birodalma részének Erdélyt és Magyarország elfoglalt részét. Úgy nyilvánultak meg, mint akik a saját országukat próbálják kormányozni, amennyire lehet a törökhöz képest.

– Mohács idején több mint 500 éves történelmi hagyománya volt annak, ahogyan a magyar uralkodó osztály a magyar királyságra gondolt. Elvégre Mohács után az történt, hogy a török támogatásával létezett az állam, az élén azonban még mindig egy magyar király állt. Tudták a kortársak is, hogy ezzel a török felé húzódnak, a korban maradtak fenn olyan források, amelyek meg is említették, hogy Mohács után nagyobb a németellenesség az országban, mint a törökellenesség. Persze ezekkel a kijelentésekkel óvatosnak kell lennünk, mert forrást szinte mindenre és annak az ellenkezőjére is lehet találni. Ezért nem egy dokumentumra vagy egy idézetre kell építeni egy történelmi tételt, hanem a nagyobb folyamatok alapos elemzésére a források alapján.

Prof. Dr. Papp Sándor történész, a HUN-REN-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoport vezetője, az SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék és az Altajisztikai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Fotó: Bartha Karina

– Hogyan nyerték el Erdélyben a címüket a fejedelmek, miután a magyar korona a Habsburgokra szállt?

– Az igazi fordulópont Báthory István vajdává választása volt 1571 májusában. A törökök Báthory kinevező levelében János Zsigmondra hivatkoztak, ami azt jelenti, hogy uralkodását a Szapolyai-hagyományok bizonyos folytatásának tekintették. Van azonban egy nagy különbség. A Szapolyaiak az ország egyik leggazdagabb családja voltak, európai uralkodóházzal, a Jagellókkal több ágon is rokonságban álltak, 1538 után még a Habsburgok is elfogadták János királyt uralkodónak. Fia, János Zsigmond pár héttel halála előtt a speyeri megállapodással lemondott választott magyar királyi címéről. A megállapodás azt is kimondta, hogy a királyi címet ugyanúgy használhatja a törökök felé, hogy ott ne tűnjenek fel a változások. A törökök őt haláláig Isztefan Kral, vagyis István király néven emlegették, mert az apja eredetileg ezt a nevet szánta János Zsigmondnak. Amikor meghalt, új struktúrát kellett kialakítani, mert Báthory István személyében Erdély és a Partium élére nem valamely uralkodóházból származó embert választottak. A vajda megválasztása, ahogyan azt Thurzó György, későbbi nádor 1607-ben le is írta, Báthory István találmánya volt; Erdélyben soha nem volt korábban választott vajda. A vajda cím ugyanis a magyar világi hierarchiában a harmadik legnagyobb méltóság volt, az uralkodó nevezte ki, mint egyfajta helytartót abba a régióba. A vajdaválasztást elfogadták a törökök, és bár nem volt királyválasztás, de mégis átkerül vele a Magyar Királyság királyválasztási hagyománya. Báthory István időszakától kezdve a választás eredményének elfogadását kérni kellett a szultántól, és Báthory esetében még magának a választásnak az engedélyezését is. Innentől azonban nem vonta kétségbe senki, hogy Erdélyben a szabad választás automatikus. Ezután bejelentették az új vajda, később fejedelem nevét a Portán, a szultán ezt elfogadta, megerősítette az uralkodót, és kiállították az erre vonatkozó dokumentumokat. Innentől 150 éven keresztül ez a hagyomány ment tovább, sőt még a XVIII. század elején a Rákóczi-szabadságharcban, és a Rákóczi emigrációban is ez történik.

– Hogyan kell azt az esetet néznünk, amikor Szapolyai kezet csókolt Szulejmánnak, ráadásul a pár évvel korábban lezajlott mohácsi csata helyszínén?

– 1529 augusztusában ezen a találkozón pecsételték meg, hogy Szulejmán támogatja Szapolyai János uralkodását. Fontos, hogy a találkozóról mindkét oldalról van forrásunk: török részről a szultáni hadjárati napló, magyar részről pedig Szerémi György latinul írt krónikája. A kézcsókot a török forrás említi, Szerémi nem. A törökök számára a kézcsók a keleti udvariassági hagyományokhoz tartozik. A kézcsók a hódolás legmagasabb szintje, amellyel csak a nagyon nagy méltóságok járulhattak a felettük lévő uralkodó elé. Nem mindenkinek járt. Az ő felfogásuk szerint megtiszteltetés volt, ha a szultánnak hódoló személyt a szultán leültette magával szemben, és az illetőnek nem a szultán lábát vagy a trónus zsámolyát kellett megcsókolnia, hanem a kezét nyújtotta neki. Az oszmán szultán a világ urának tekintette magát, a Balkántól és Észak-Afrikától, Egyiptomon és az egész Közel-Keleten át egészen a perzsa határokig terjedt az uralma, időnként a Kaukázusig tartó területeken is uralkodott. Az oszmán ideológia a szultánt az égben lévő Isten leképezésének látta, az egyetlen igazi uralkodónak a Földön. A szultán nagyon kevés uralkodót ismert el önmagához hasonlónak. A forrásokból tudni, hogy a Mohács előtti időszakban egyedül a francia és a magyar királynak adták meg a padisah címet, amit a szultán magának használt. A magyar királlyal évszázadokon keresztül egyenrangú félként kötöttek békét, még akkor is, amikor ez már nem tükrözte a valós erőviszonyokat. Ugyanakkor persze egy szuverén magyar király a pápán kívül senkinek nem csókolta volna meg a kezét, Mátyás királyt vagy az Anjou királyokat el sem tudjuk elképzelni ilyen helyzetben. Ennek a világnak vége lett Mohács után.

– Egy forrás szerint Szulejmán így beszélt a találkozót előkészítő magyar követnek: „a barátság biztosan gyökeret ver közöttünk, és örökre a barátja akarok lenni uradnak, hűséges és rendíthetetlen szövetségese minden ellenségével szemben”. Ebben a keleti szívélyességben mintha lenne valami félelmetes, mintha Szapolyai túl veszélyes barátot szerzett volna. Jellemző az oszmán diplomáciai beszédmódra ez a nyájas félelemkeltés?

– Az Oszmán Birodalom önképéhez hozzátartozott, hogy a szultán emberfeletti hatalommal bír, mondhatnánk, akár egy Nap, amely körül bolygók forognak, és ha valaki a szultán hatalmának a fényében sütkérezhet, az érezze magát megtisztelve. Az 1570-es évekből egy diplomáciai leveles könyvben fennmaradt egy bejegyzés, amely elmondja, hogyan kellett a magyar királlyal levelezni. Ebből látható, ők is érzékelték, hogy a magyar király más, mint például egy moldvai vajda. A történelemben később is kiemelt megtiszteltetésben részesült az, aki megszerezte a magyar királyi címet, még ha törökök fennhatósága alatt állt is. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a szultán a legfelsőbb hatalom. Az erdélyiek jogi státusáról szóló szultáni dokumentumokban mindig megjelent ugyanaz a frázis, miszerint Erdély pontosan ugyanolyan ország, mint a szultán „jól védett birodalmában” lévő bármely más tartomány. Török perspektívából az erdélyiek a szultán alattvalói voltak, és nem egy önálló állam képviselői. Ugyanúgy betagozódtak a birodalom rendszerébe, mint a szultán uralma alá rendelt országok bégek, pasák, vagy vajdák.

Fotó: Bartha Karina

– Ön hangsúlyozza könyvében, hogy a török diplomáciának különösen fontos volt a legitimáció és a tradíció. Milyennek látták a magyar Szent Koronát?

– Mások mellett én is nagy érdeklődéssel foglalkoztam a Szent Koronával, ezért gondoltam, hogy a kötetben ennek legalább egy kivonata szerepeljen. A korona szó az én értelmezésem szerint a magyar nyelvből került át a törökbe. A szó latin eredetű, viszont ahogyan a törökök a magyar Szent Koronát koronaként magyar szóval emlegetik, arab betűkkel leírva, fonetikusan leírt változatban, az azt jelzi, hogy az európai koronajelenség a Szent Korona a megismerésén keresztül került a török köztudatba. Amikor egyszer megemlítették a német-római császári koronát is, ugyanezt a formát használták. A korona megemlítésére több török krónikarészlet utal a Szapolyai időszakból, hadjárati naplók és krónikák az 1520-as évekből, valamint levelek az 1550-es évekből. Ismerünk későbbi török krónikarészletek is, ahol magyar vonatkozásban felmerül a korona kifejezés, elsősorban Bocskai István időszakából. A törökök számára, mint minden hatalom számára fontosak voltak a tradíciók. Minden új jelenség esetében utánanéztek, hogy volt-e már korábban egy hasonló helyzet, annak milyen megoldása lett, és megpróbálták, hogy a korábban bevett gyakorlathoz hasonló megoldást találjanak. A Bocskainak küldött korona esetében is a Szent Korona hagyományát vették alapul, de magyar sugallatra. Ez a szemlélet átívelt a Szapolyai-kortól a 17. századig.

– Buda bevételekor a török szultán kezébe került a magyar korona. Nem merült fel, hogy nem adja vissza?

– A törökök 1529-ben elfoglalták Budát, és ebben az évben valóban a kezükbe került a korona is, amit feltehetően magukkal vittek a bécsi ostromtáborba is. A török krónikák, valamint a hadjárati napló szerint a koronát saját kincstárukba helyezték el. Úgy állították be, hogy nemcsak az országot foglalták el, hanem vele együtt a Szent Koronát is. Csakhogy, amint a krónikákból kitűnik, a törökök tudták, hogy a korona értékesebb, mint maga a király, aki birtokolja. Magyarországon senki nem ismerte volna el magyar királynak Szapolyai Jánost, ha a koronát elviszik Konstantinápolyba. Szapolyai emberei, akik elmentek a szultánhoz és visszakérték a koronát, ezt meg tudták értetni vele. Így maradt a Szent Korona Magyarországon. Pálffy Géza, a Szent Korona kutatója részletesen foglalkozik a korona különböző útjaival: Bécsből, Prágából előbb-utóbb mindig visszakerült, és ott legalább keresztények kezében volt. Konstantinápolyból aligha került volna vissza. Lehet, hogy Szapolyaiék meggyőző érvelésének köszönhetjük, hogy ma nem Isztambulba, az ottani Topkapi Szeráj múzeumába kell elzarándokolni megnézni a koronát, ha egyáltalán tudnánk róla, hogy hol van.

– Mennyire viselkedtek pragmatikusan a korabeli erdélyi fejedelmek? Igaz, hogy Báthory István hűségesküt tett a Habsburg félnek is?

– Igen, Báthory hűségesküt tett a Habsburg oldalon is, és úgy gondolom, ebben az időszakban mindenki pragmatikus volt. Az uralomra kerülő erdélyi fejedelmek, vajdák nagyon pragmatikusan próbálták értelmezni, hogy milyen hatalmi játszmának kell megfelelniük. A Habsburgok uralma alá került Magyar Királyságtól való teljes elszakadás sokáig, vagy talán soha nem is volt igazi alternatíva számukra. Tudniillik, nemcsak Báthory István tett Habsburg magyar királynak hűségesküt, hanem alig van olyan erdélyi fejedelem, aki uralma egy bizonyos pontján ne tette volna meg ugyanezt, hiszen az volt a természetes közegük, ez volt az ország hagyománya. A korban lehetett ugyan a Habsburgokat szidni, de mégiscsak ők képviselték a Magyar Királyságot. Bethlen Gábor nagy mestere volt az ilyen típusú politizálásnak. Próbálta elmagyarázni a Portán, hogy a Habsburgok magyarországi uralma teljesen jogtalan – persze, hiszen ő szeretett volna magyar király lenni. Báthory István számára azonban más alternatíva nem volt, egyik oldalról biztosította a hátát az oszmán szultánnak, megtette, amit kellett, hogy megkapja a megerősítést a konstantinápolyi udvartól, de ugyanannyira fontos volt számára, hogy II. Miksa német-római császárral, I. Miksa néven magyar királlyal rendezze viszonyát. A levelezésük hangneméből érezni, hogy közös témáik is voltak, persze egészen addig, amíg a lengyel korona kérdése fel nem merült. Báthory udvariasan eljátszotta, hogy ő a magyar király alattvalója, viszont amikor lengyel királyságra jelölték, az oszmán szultán erős lobbitevékenységet folytatott érte, mivel sem Habsburgot, sem orosz nem akart a lengyel trónon látni. Eközben Báthory esélyét növelték a lengyel társadalom félelmei a keleti orosz és a nyugati Habsburg hatalmakkal szemben. Báthory István éppen pragmatikus politikája miatt lett alkalmas köztes út a lengyelek számára. A lengyelek függetlenek akartak maradni, de jó viszonyban akartak lenni az Oszmán Birodalommal, és ezt a lehetőséget Báthory nyújtotta nekik.

– Említette, hogy Bocskai István koronát kapott a szultántól. Bocskai kérte vagy csak elfogadta ezt a koronát?

– Erről egyszer leveleztem egy fiatal kutatóval, aki szerette volna bebizonyítani, hogy a törökök ötlete volt a koronaküldés, csak hát feketén-fehéren le van írva, hogy nem így történt. Benda Kálmán találta meg a levelet, amelyet a Bocskai koronáját elhozó magyar delegáció magyar származású, renegát tolmácsa írt, amikor már teljesítették a feladatot, és hazafelé jöttek a szultán által küldött hatalmi jelképekkel. A tolmács megírta Bocskainak, hogy „ne feledkezzék meg kegyelmed” arról, hogy milyen jutalmat ígért a fejedelem a követjárás sikere esetére. Más kérdés, hogy mire megérkezett a korona, Bocskainak már inkább kényelmetlen volt azt a töröktől kapni. Bocskai, miután az élére állt a magyar rendek Habsburg-ellenes felkelésének és e szabadságharc során Erdély mellett övé lett a törökök által meg nem szállt Magyarország jelentős része is, inkább hajlott a Habsburg kiegyezésre, mintsem arra, hogy a török szövetségeseként véglegesen szakítson Béccsel. A Habsburg fél is átlátta, hogy sem a Bocskai-párti magyarok (például Illésházy István), sem a királypártiak (mint Thurzó György) nem adták fel, hogy az erdélyi és a nyugati magyarokat egy platformra hozzák. Bocskai végrendeletében, és az utolsó országgyűlés megnyitó beszédében is, – amit nagybetegen már nem ő mondott el – az szerepelt, hogy a bécsi béke után két uralkodó, az erdélyi fejedelem és a magyar király alatt lesz az ország. Az ország két részének segítenie kell egymást, mivel összetartoznak, az uralkodóktól függetlenül konföderációban kell, hogy összeolvadjanak. Az elgondolást a korabeli társadalom is osztotta. Ennek jelét találtam meg Eperjesen annak az olasz nyelvű dokumentumnak a hátoldalán, amelyben Barbiano di Belgioioso német-római császári katonatiszt, kassai főkapitány utasítást adott egy emberének, hogy kívülről figyelje a mozgást a Bocskai-várakban. A levél soha nem jutott célba, mivel a hajdúk elfogták. Viszont a hátoldalára fogalmazták meg magyarul azokat a feltételeket, amelyekkel a hajdúk Bocskai mellé álltak. Külön kérték Bocskai Istvánt, hogy teremtsen békét, és a törököktől védje meg őket, pedig egyértelmű volt, hogy a törökökkel kell együttműködniük, hiszen Bocskai török támogatással próbálkozott meg erdélyi fejedelem lenni.

– Erdély aranykorának Bethlen Gábor időszakát szokták nevezni. Egyetért ezzel? Milyen uralkodónak tartja Bethlent?

– Bethlen Gábor szerintem is nagy formátumú ember volt, bár a történésznek az a feladata, hogy elemezze a forrásokat, és ne legendáriumot gyártson. Hadd hivatkozzam Sir Thomas Roe-ra, aki angol követként figyelte Bethlen Gábor tevékenységét a 30 éves háborúban. Amikor Bethlen az egyik békekötés után megkérte II. Ferdinánd magyar király Cecília Renáta nevű lányának a kezét, akkor az angolok, akik a protestáns oldalt támogatták, és alapvetően Habsburg-ellenesek voltak, egy pillanatra megijedtek, hogy elvész Bethlen a protestánsok számára. Sokkal jobban szerette volna megszerezi az erdélyi fejedelmet a saját szövetségesüknek. Ha Bethlen kiegyezik a Habsburgokkal és beházasodik a Habsburg-házba, az meg fogja erősíteni az ellentábort. Bethlen Gábor házassági kísérlete nem sikerült Cecília Renátával - a spanyolok támogatták volna állítólag - , de Bécsi udvariasan elhárította. Viszont Bethlen elvette a brandenburgi választófejedelem lánytestvérét, és rajtuk keresztül mégis rokonságba került a Habsburg-házzal. A 30 éves háborúról még a küzdelem vége felé megjelent egy 800 oldalas okmánytár, amely tartalmazza Bethlen Gábor egy-egy levelét II. Ferdinándhoz és a nem sokkal később koronázott III. Ferdinándhoz. Ez utóbbi levélben Bethlen Gábor megengedi magának, hogy lesógorozza a leendő magyar királyt. Marosillyéről elindulva, a Székelyföldön eléggé nehéz körülmények között nevelkedve Bethlen eljutott addig, hogy uralkodóházból válasszon feleséget, lesógorozzon egy Habsburgot, az angolok, dánok, svédek, hollandok egyeztessenek vele, pénzt küldjenek diplomáciai tevékenysége finanszírozására – nos hát, ez egy tehetséges ember volt.

Fotó: Bartha Karina

– Hogyan ismerte meg a könyvében hivatkozott nagy mennyiségű diplomáciai forrást?

– Ama történészek közé tartozom, akik szeretnek levéltárazni. Keresem az alkalmat, hogy Bécsben, Isztambulban, Budapesten, Kolozsváron, Eperjesen, Sopronban rövidebb-hosszabb ideig levéltárban kutassak. Nagy mennyiségű anyagot dolgoztam és dolgozok fel a mai napig. A fejedelmi beiktatások iratainak fő vonalát megpróbáltam eredetiben, vagy korabeli fordítású másolatban elolvasni. A sztorikat, amelyek az iratok mögött vannak, elsősorban a diplomáciai levelezésekből tudtam összegyűjteni. A 19. században sok iratot kiadtak, ezeket is végig kellett olvasni. A korábban elkészült forráskiadásokat teljes mértékben ismerni kell, és nem árt időnként a már valahol megjelent iratok eredetijének is utánanézni. Előfordul, hogy egy újra kézbe vett dokumentum már többet mond a tapasztaltabb kutató számára. Egy példát hadd mondjak erről. Egyik kolléganőmmel Kolozsváron néztünk egy nagy levéltári anyagot pár évvel ezelőtt. Kezembe került egy irat, annyit láttam rajta, hogy 15-20 vörös viaszpecsétje van aláírásokkal, vastag, masszív papírra volt írva. Éreztem, hogy ez nem véletlen. Eszembe jutott, hogy a török Portára kollektív kérelemleveleket küldtek, ami szerepelt egy sor főember aláírása és pecsétje. Ilyeneket török nyelvre fordítva láttam Isztambulban, ezért volt elképzelésem, hogyan is nézhettek ki eredetiben. Amikor megfogtam ezt az iratot, felötlött bennem, hogy ez eredetije lesz ama török nyelvű kérelmeknek. Kihajtottam, olvasni kezdtem, és valóban az volt.

– Van kedvenc hétköznapi sztorija, amit a hivatalos iratokból következtetett ki?

Van egy kedvencem, azzal sokat szeretnék még foglalkozni. Az a teóriám, hogy az 1580-as évektől az 1650-es évek elejéig terjedő időszakban a Portán a legmeghatározóbb tolmácsok magyar, zömmel erdélyi származásúak voltak. Egy Zülfikár nevű magyar renegát tolmács például Isztambulban, aki hosszú időn keresztül folytatta a tevékenységét. Ennek az embernek sajátos, jól felismerhető a kézírása. Egy ízben Bécsben lapozgattam iratokat; az egyik dokumentum I. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerződése volt a franciákkal és a svédekkel. Erről a megegyezésről a Habsburg udvarban titokban beszereztek egy példányt. Az eredeti latin irat mellett egy magyar fordítás is van, hátulján pedig egy török felirat látható. Ezt az anyagot már korábban is átforgattam, de nem keltette fel a figyelmemet. Időközben azonban megismertem Zülfikár életét, felismertem a kézírását. Akkor már beugrott, hogy Zülfikár, aki magyarul tudott, úgy adta el magát Konstantinápolyban, mintha latinul is tudna. Valakivel lefordíttatta a latint magyarra, és az irat hátoldalán lévő 3-4 mondatos török szövegből pedig az látszik, hogy a magyarból készítette el azt a török példányt, amely talán máig megvan valahol Isztambulban. Az történhetett, hogy a Habsburgok beszerezték valahonnan az iratot és a törökök is kíváncsiak voltak, hogy mi lehet benne. Valószínűleg a Habsburgok és a törökök együttműködtek, és Zülfikár volt a kapocs. Konstantinápolyban a Habsburg követség emberei közül valaki lefordította a latin szöveget magyarra, a magyart pedig Zülfikár fordította törökre, és vitte a Portára, amely munkájáért bizonyára gazdagon megjutalmazták. Végül az irat visszakerült a Habsburgok kezébe, és a mai napig Bécsben van.

Panek Sándor

A borítóképen: Prof. Dr. Papp Sándor történész, a HUN-REN-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoport vezetője, az SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék és az Altajisztikai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára