„Minden művészet” – Interjú a Pro Universitate-díjas Tajti Gabriellával

Beszéljünk a kezdetekről: hogyan kerültél a Kulturális Irodához?

– Ez a szép történet még a múlt században kezdődött. Az egyetemi kultúrában való tevékenykedésemet 1991-ben a JATE Klubban kezdtem, ahol klubtitkár voltam. Akkor még a JATE Kulturális Titkárság és a JATE Klub egy szervezeti egységhez tartozott, én mindkét helyen dolgoztam szervezőként. Majd 1997-ben létre jött a JATE Kulturális Iroda, ahol először programszervező voltam, majd 1998-tól irodavezető, az integráció után pedig az SZTE Kulturális Iroda irodavezetője lettem.

Honnan ered nálad a kultúra szeretete?

– Mindig is kultúrabarát, kultúraszervező voltam, pedig a családi indíttatásom egyáltalán nem ilyen utakra irányított. Húsz éves koromig egy erdészházban laktunk, ugyanis az édesapám erdész volt. A világlátásomat, a nyugalmamat és a toleranciámat az erdőnek, a fáknak köszönhetem – bármilyen szokatlanul is hangzik. Már általános iskolás koromban szerettem a színpad világát, próza- és versmondó versenyeket nyertem, később kórustag voltam a JATE Ságvári Gyakorló Gimnáziumban, ott is nyüzsögtem, verseket, novellákat írtam, zenéltem, az egyetemen kávéházi esteket, koncerteket szerveztem. Mindenben kipróbáltam magamat, de igazából nem voltam zseniális. A sok-sok próbálkozás és néha sikeres, de inkább közepes teljesítmény után hamar rá kellett jönnöm, hogy majd’ minden művészeti ághoz értek egy kicsit, de semelyikben sem vagyok nagyon tehetséges. Művészként biztos, hogy nem tudtam volna maradandót alkotni, szerencsére ezt időben felismertem, így nem lett belőlem frusztrált művész. Arra viszont elég hamar rájöttem, hogy szervezni és koordinálni egészen jól tudok. A művészetek iránti fogékonyságomat és elkötelezettségemet teljes mértékben kielégítik azok a küldetésszerű feladatok, amelyeket egyrészt mint programszervező, másrészt mint tehetségkutató és támogató végzek. Wittgenstein fogalmazta meg tökéletesen a munkafilozófiámat, amikor azt írta: „Gyakran kapom magam rajta, hogy ha sikerül egy képet szépen bekereteztetnem vagy a megfelelő helyre felakasztanom, olyan büszkeség fog el, mintha én festettem volna. Hanem ez így nem is helyénvaló: nem „olyan büszkeség, mintha én festettem volna”, hanem olyan, mintha segítettem volna megfesteni, úgyszólván mintha a kép egy piciny részét én festettem volna.” Egyszóval hamar letettem arról, hogy előadóként megnyilvánuljak, de úgy gondolom, hogy minden művészet; minden munkát lehet művészi színvonalon végezni, minden feladatnak kijár az a maximalizmus, amit a megoldó meg tud valósítani.

Az SZTE Őszi Kulturális Fesztivál megnyitóját minden évben nagy érdeklődéssel várja a közönség és a sajtó

A Kulturális Irodán belül hogyan, miben változott a munkád az évtizedek alatt?

– Az online világ, a közösségi média nagyon sok mindent átírt. Nemcsak a személyes kapcsolatokat, a szervezői munkát is. Amikor az első őszi fesztivált szerveztük, még nem volt mobiltelefonunk, számítógépek is csak elvétve. Faxon, postai levélben, vezetékes telefonon kommunikáltunk, és minden információ plakátokon, szórólapokon és a nyomtatott sajtón keresztül jutott el az emberekhez. Ez már tényleg történelem. A mai világ azért megkönnyíti a munkánkat. A feladatköröm az évtizedek alatt természetesen bővült: az elején tényleg kifejezetten kulturális rendezvényeket szerveztünk, ma viszont már az egyetem Nemzetközi és Közkapcsolati Igazgatóságának Rendezvényirodáján keresztül az összes egyetemi rendezvénybe bekapcsolódunk.

Annak idején nagy lelkesedéssel, lendülettel, vízióval fogtam bele ebbe a munkába, tudtam, hogy egy kicsit át akarom alakítani, és nagyon fel akarom pezsdíteni az egyetem kulturális életét. A legnagyobb vállalás egyértelműen az volt, hogy létre hozzak egy nagyszabású összművészeti rendezvényt, úgy gondoltam, egy ekkora egyetemnek szüksége van az oktatáson, kutatáson kívül is megmutatni magát. Így jött 30 évvel ezelőtt az Őszi Kulturális Fesztivál ötlete. A szegedi felsőoktatás 75. éves jubileumát ünnepeltük, amikor egy 3-4 napos programsorozatot kellett összeállítanom októberben, ami annyira jól sikerült, hogy úgy gondoltam, adott az időpont, az ötlet, adjunk neki nevet és ismételjük minden évben. Évről-évre egyre bővültek a programok, most már lassan két hónapos a rendezvény. 21 évvel ezelőtt pedig a tavaszi időszakot is megpróbáltuk összefogni egy Egyetemi Tavasz nevű rendezvénysorozat megalkotásával, ami már nem kifejezetten összművészeti fesztivál, inkább egy nagy, átfogó, színes programsorozat, amivel bemutatjuk, hogy mi történik másfél hónap alatt az egyetemen.

A másik lényeges feladat a kulturális tehetséggondozás, követés, mentorálás, ami lehetséges, hogy az iroda nélkül nem valósulna meg. Ezért szervezünk minden szemeszterben művészeti versenyeket, írunk ki alkotói pályázatokat, vers-, esszé-, drámaíró vagy fotópályázatot. Minden hallgató, aki valamilyen alkotó tevékenységet folytat, bemutatkozhat egy szakmai zsűri és a közönség előtt. Az elmúlt évtizedekben rengeteg tehetséges művész indult ezekről a versenyekről, például Cser Krisztián, Megyesi Zoltán, Szélpál Szilveszter operaénekesek, Tandi Flóra énekes, a Fool Moon énekegyüttes is itt kezdte a szárnyait bontogatni, vagy nagyon sok tehetséges népdalénekes, népzenész. A Hallgatói Művészeti Versenyek résztvevőit (nemcsak a díjazott hallgatókat) próbáljuk a rangos szakmai zsűri tagjainak segítségével mentorálni, akár éveken keresztül is - ez a projekt az egyik szívügyem.

Melyek a legkiemelkedőbb, legemlékezetesebb események, amelyek közel állnak a szívedhez és te szervezted?

– Minden egyes rendezvényt, minden feladatot úgy élek meg, mintha világot váltanék meg vele, én csak így tudok működni. Ha konkrét eseményekre vagy kíváncsi, akkor elsősorban a színház és a versek. Olyan színházi produkciókat hoztunk létre egyetemi polgárok, hallgatók és oktatók közreműködésével (például az István, a király rockopera, vagy az ’56-os forradalom 50. évfordulójára készült Utazás című rockopera), amelyek bekerültek a Szegedi Nemzeti Színházban műsorába is. A Tizenkét dühös ember előadásunkat 11 évvel ezelőtt mutattuk be, tavaly felújítottuk és több mint harmincszor játszottuk teltházzal, három budapesti vendégjátékkal.

A Tizenkét dühös ember társulata. Vidáman.

Emlékezetesek a Weöres Sándor vagy a József Attila emlékév programjai, a Radnóti emléknap. Versmániás vagyok, így a másik szívügyem a Vers délben program, amit 10 évvel ezelőtt az őszi fesztivál egyik programelemének gondoltam: egy hónapon keresztül lehetett a Rektori Épület lépcsőjén előzetes regisztráció alapján verset mondani. Már első alkalommal annyian jelentkeztek, hogy nem fértek bele az egy hónapba, így tavasszal is meghirdettük, és azóta is annyira népszerű, hogy úgy tűnik, az SZTE-n a versmondás örök program marad. Kedves emlékem a József Attila egytől egyig program, amikor a költő születésének 111. évfordulóján délután 1 órától hajnali 1 óráig felolvastuk a teljes kötetet. Egyetemi polgárok, oktatók, hallgatók, városlakók, művészek közreműködésével folyamatosan olvastuk a verseket, és pontosan hajnali 1 órakor fejeztük be. Tavaly március 25-én volt József Attila Tiszta szívvel című verse megjelenésének 100. évfordulója. Arra gondoltam, hogy ezt a számunkra oly fontos évfordulót úgy tudnánk méltóképpen ünnepelni, ha a vers minél több előadásmódban elhangozna. Úgyhogy Tíz tiszta szív címmel olyan versmondó programot szerveztem, amelyben tíz ember a saját értelmezésében mondta el a verset, és ez annyira jól sikerült, hogy még napokig erről beszéltek a kollégák. Nagyon fontos partnerünk a Füvészkert is, akinek a vezetőjével, Németh Anikóval minden évben ötletelünk, így születtek meg a Levendula Napok és a Tulipán Napok. Nyolc évvel ezelőtt arra gondoltam, milyen látványos lenne, ha az Őszi Kulturális Fesztivál megnyitóján élő zenés koncerttel fényfestenénk a Rektori Épület homlokzatát. Volt, aki ezt az ötletet kétséggel fogadta, de én úgy gondoltam, méltó kezdete lehet egy színes programsorozatnak, - azóta ugyan majd’ mindenhol „fényfestenek”, de nyolc éve ez még ritkaságnak számított. Akkora sikert aratott ez a kezdeményezés, különösen a külföldi hallgatók körében, hogy mára már ez a program is egyetemi hagyomány. De az is óriási öröm, amikor egy hallgatói verspályázatra 150 pályamű érkezik!

A Fényfestést követő napokon "letarolják" a közösségi médiát a rektoris szelfik és fotók.

Hogy látod, milyen az egyetemen a kultúra hatása, a hallgatókat mennyire tudják bevonzani ezek a programok?

– Nehezebben lehet már a hallgatókat megszólítani, mint 10-20-30 évvel ezelőtt. A hallgatók sokfélék, de vannak közös jegyeik. Posztmodern világban élnek, amelynek sokszínűségét ők tudják igazán megélni. Nyitottak ugyan minden újra, de kritikával élnek, helyesen, - a választásaikat segíthetjük a megfelelő kínálattal. Sokkal több lehetőségük van, sokkal több inger éri őket. Mondjuk, annak annyira nem örülök, hogy egy szobában ülve mobiltelefon segítségével gyakorlatilag bárhova el lehet jutni, bármit el lehet érni. Sokan azt mondják, hogy a mostani generációk nagyon zártak és önmaguknak élnek, én viszont nem ezt tapasztalom. Ha megtaláljuk azokat a programokat, ami érdekli őket, akkor ugyanolyan nyitottak ma is. Amikor egy művészeti versenyre ennyi tehetséges hallgató jelentkezik, vagy a Szegedi Egyetemi Énekkar centenáriumi koncertjére özönlenek a fiatalok, vagy amikor egy színházi előadásunkra hetekkel előtte már nem lehet jegyet kapni, én egyáltalán nem vagyok elkeseredve.

Van-e valamilyen kiemelkedő terv a 2026-os évre a Kulturális Iroda életében?

– Már készülünk a 21. Egyetemi Tavaszra, ahol nagyon sok izgalmas dolog várható. Idén lesz az ’56-os forradalom 70. évfordulója, amelyre tervezünk egy színházi előadást. A legnagyobb feladat a 2026-os évben a 30. Őszi Kulturális Fesztivál, már alig várom. Ezt a jubileumot szeretnénk megünnepelni olyan látványos programokkal, amilyenek eddig még nem voltak, de erről egyelőre nem árulok el többet. Az biztos, hogy az elmúlt évtizedek legemlékezetesebb programjaiból is fogunk válogatni, és olyan közönségkedvenc fellépők is fognak érkezni, akik az elmúlt 30 évben közreműködtek.

Tajti Gabriella. Ezt az arcot, ezt a mosolyt minden művészetkedvelő ismeri, szereti.

Tavaly novemberben elnyerted a Pro Universitate-díjat. Hogyan érint ez a kitüntetés, mit jelent neked?

– Meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam rá, bevallom, meg is hatódtam, amikor rektor úr átadta a díjat. Természetesen óriási megtiszteltetés, hiszen ez az egyik legrangosabb kitüntetése az egyetemnek. Lassan 35 éve vagyok egyetemi dolgozó, biztosan ez a hosszú idő is benne van a kitüntetésben, illetve az, hogy sok olyan dolgot hoztam létre, ami remélhetőleg akkor is megmarad, ha én már nem leszek aktív egyetemi polgár. Úgy gondolom, ez az elismerés nemcsak nekem szól, hanem az egyetemnek, az egyetemi kultúrának és legfőképpen a Kulturális Iroda több évtizedes munkájának. Egy ilyen valóban megtisztelő díj számomra nemcsak az eddigi tevékenységem megbecsülését jelenti, inkább ösztönzőleg hat a következő időszakra, mert azért még vannak formabontó ötleteim.

 Prof. Dr. Széll Márta, az SZTE stratégiai rektorhelyettese mutatta be a 29. Őszi Kuturális Fesztivál programfüzetét a sajtónak, Tajti Gabriella pedig kiemelt néhány izgalmas eseményt a rendezvénysorozatból.

Bisztriczki Sára

Fotók: Kulturális Iroda archívuma, Bobkó Anna, Kovács-Jerney Ádám, Rómer János