Lehetnek-e szarmata felmenőink? Kik azok a szarmaták, akik a magyar Alföldön is éltek az időszámításunk utáni első századokban? Volt-e közük az uráli szarmatáknak a kárpát-medencei szarmatákhoz? Az említett népcsoportról a rangos Cell folyóiratban jelent meg tanulmány a közelmúltban, melynek első szerzője Schütz Oszkár PhD-hallgató, az SZTE Genetika Tanszékén működő, Dr. Török Tibor által vezetett Archeogenetika kutatócsoport tagja. Schütz Oszkárt kérdeztük kutatásaikról, eredményeikről.
Kik azok a szarmaták, akiknek a genetikai elemzését elvégezték?
A szarmata egy összefoglaló név, a sztyeppén élő, lovas nomád életmódot folytató törzseket foglalja magába. Bár ezek a törzsek rendelkeztek közös kulturális jegyekkel (harcmodor, vallási elemek, viseleti jegyek), a történeti forrásokban megjelenő szarmata jelző valószínűleg különböző csoportokba tartozó korabeli nomádok közös megnevezése lehetett. Hasonlóképpen, a vaskorban a szkíták számítottak a tipikus sztyeppei nomádoknak, akikkel a földművelő antik kultúrák minden nomád népcsoportot azonosítottak. A szkíták uralma a Pontikus-Kaszpi sztyeppén körülbelül az időszámításunk előtti 300-as évekig tartott. A szarmaták valószínűleg Közép Ázsiából, az Urál vidékéről érkeztek a régióba, és az i.e. 3-1. századok közötti időszakban fokozatosan ellenőrzésük alá vonták a szkíták korábbi területeit. A római korban már ők uralták a sztyeppét, ami az akkori történeti forrásokból egyértelműen látható, így a sztereotipikus nomádokat megtestesítő toposz funkcióját is megörökölték a szkítáktól. Harcias nomád népek voltak, be-betörtek a Római Birodalom területére is, raboltak, fosztogattak. A klasszikus lovas íjász harcmodor mellett érdekes módon nehézlovas harcmodort is folytattak: nagy, kétkezes pallosokkal lovagoltak, sokkoló erővel támadtak az ellenfélre, majd visszavonultak. Más lovas nomádokra ez a típusú hadviselés nem volt jellemző.
Mely csoportjukra irányult a kutatásuk?
A mi kutatásunk kifejezetten a Kárpát-medencei szarmatákra koncentrált. A történeti forrásokból tudjuk, hogy a szarmaták, azon belül is a jazigok és a roxolánok, az időszámításunk utáni első században érkeztek az Alföld területére. Először zsoldos csapatokként hívták be őket, de valószínűleg később nagyobb csoportjaik is érkeztek. Az Alföldet ekkor a Dák Királyság tartotta ellenőrzése alatt, itt azonban polgárháború dúlt ebben az időszakban, ami miatt a központi hatalom meggyengült. Ezzel egy hatalmi űr kínálkozott, melyet a szarmaták kihasználtak. A Kárpát-medencébe érkező csoportjaik le is telepedtek, és fokozatosan az egész Alföldet az uralmuk alá vonták. A régészeti kutatások alapján a letelepedésük után jelentősen megváltozott az életmódjuk a sztyeppén maradt társaikhoz képest. Bár a nagy állattartás továbbra is meghatározó gazdasági tevékenységük maradt, de áttértek a földművelésre is. Ebben az időben az Alföldön komoly településhálózat alakult ki iparral és kereskedelemmel. A szarmaták valószínűleg nagy mennyiségű gabonát exportáltak a Római Birodalom területére, míg cserébe ipari és háztartási cikkeket importáltak. A római termékek iránti igényeiket az is jól példázza, hogy a 3. század turbulens eseményei következtében csökkenő birodalmi import idején maguk kezdtek a római kerámiára hasonlító másolatokat gyártani. A politikai szerepük is meghatározó volt a régióban, mind a barbárok, mind a rómaiak oldalán gyakran bocsátkoztak harcba a limes környékén dúló folytonos csatározások során.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Jól értem, hogy az ázsiai és a kárpát-medencei szarmaták között nem feltétlenül volt genetikai kapcsolat?
Éppen ez volt az egyik kérdésünk a kutatás során. Az Alföldön bárhol leásunk, mindenhol szarmata sírokat találunk. Már csak ez alapján is sejthetjük, hogy népességtörténetileg meghatározó volt a jelenlétük. A Jászság szóról sokan gondolják, hogy a jazig törzsnévből ered. Ez a kapcsolat igencsak bizonytalan, de az már sokkal valószínűbb, hogy az Alföldön élő emberek legalább egy része leszármaztatható a szarmatákból. Kutatásunk során azt akartuk megismerni, hogy azoknak, akiket itt a rómaiak szarmatának hívtak, volt-e közük azokhoz, akiket a sztyeppén hívtak szarmatának. Leszármaztathatók-e egymásból? Arra is kíváncsiak voltunk, hogy változott-e a szarmaták genetikai összetétele, a körülbelül 400 éves Kárpát-medencei tartózkodásuk során? Mennyire volt meghatározó szerepük a későbbi korszakokban? A szarmata kort követő népvándorlások korában a hunok váltak a tipikus nomád jelző képviselőivé, a bizánciak minden lovas nomádot hunnak hívtak. Kérdés azonban, hogy a szarmaták teljesen eltűntek, vagy a források a későbbiekben csak hun néven hivatkoztak rájuk.
És milyen válaszokat kaptak ezekre a kérdésekre?
A kutatásunk során 135, az Alföldön feltárt szarmata egyén teljes genomját vizsgáltuk. Az eredmények azt mutatták, hogy az általános genetikai összetételük jelentősen különbözik a sztyeppén élő szarmatákétól, és más Kárpát-medencében élő népekéhez, a rómaiakéhoz, a keltákéhoz, vagy a germán népekéhez hasonlít legjobban. A legkorábbi időszakból származó szarmaták között azonban találtunk olyanokat, akik hasonlítottak a keleti, Urál vidékén feltárt szarmatákra, tehát úgy tűnt, ha valóban a sztyeppéről vándoroltak be, érkezésük után gyorsan elkeveredtek a helyi népességgel. Ezt a hipotézist erősítette az is, hogy a későbbi szarmata korszakokból származó népességben is ki tudtunk mutatni egy csekély ázsiai összetevőt, ami egyáltalán nem volt jellemző a korábban itt élt helyi népekre. És ezt az ázsiai összetevőt a keleti sztyeppén élő uráli szarmatákból jól lehetett modellezni.
A legmodernebb genetikai vizsgálati módszerek alkalmazásával lehetőségünk nyílt az egyes egyének között létező távoli, de valós leszármazási kapcsolatokat is megvizsgálni. Ez a megközelítés egyértelmű eredményeket adott. A publikus adatbázisokban elérhető ~20-30 sztyeppei szarmata bevonásával, nagyszámú távolabbi genealógiai kapcsolatot tudtunk azonosítani, mely egyértelműen összeköti a sztyeppén feltárt szarmatákat a Kárpát-medencében élőkkel. Ez alapján a Kárpát-medencei szarmaták a sztyeppén szarmataként azonosított népesség távoli rokonai, belőlük leszármaztathatók. Továbbá, a történeti források is genetikailag folytonos csoportokról számoltak be, amikor a nyugat felé vándorló szarmata csoportokat azonosították egymással. A Kárpát-medencébe érkező népesség genetikai összetétele a beházasodásokkal néhány generáció alatt viszonylag gyorsan és jelentősen megváltozott, ami valószínűleg kulturális változásokat is eredményezett, ez pedig hozzájárulhatott az életmódjuk jelentős változásához is. A leszármazási kapcsolatok vizsgálata arra is rávilágított, hogy mindenképpen beszélhetünk a szarmata népesség legalább részleges túléléséről a Kárpát-medencében. Több olyan egyént is találtunk a későbbi avar és honfoglalás korokból, akik távoli genealógiai kapcsolatban álltak korábban itt élt szarmata egyénekkel, akkor ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján jóval limitáltabb lehetett a továbbélés, mint amire a szarmata népesség mérete alapján számíthattunk volna.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Kibontakoznak ebből a kutatásból egyéni történetek?
Az egyik legérdekesebb esetünket külön is megemlíteném, ami jól példázza, hogy a kutatás gyakran milyen meglepetésekkel szolgál.
A sztyeppéről feltárt, publikusan elérhető szarmata mintákat vizsgálva több viszonylag közeli családi kapcsolatot is azonosítani tudtunk, amely már önmagában is meglepő, tekintve hogy a vizsgált egyéneket több száz év és több ezer kilométer választja el egymástól. De ami a legszenzációsabb, hogy az általunk feldolgozott minták között is találtunk egy egyént – akit az észak-magyarországi Füzesabony-Kastélydűlő temetőben tártak fel – aki közeli, ~7-8. fokú genealógiai kapcsolatban állt egy a Don folyó torkolatánál feltárt szarmatával. Ezek az egyének több ezer kilométerre éltek egymástól és bizonyára nem ismerték egymást. Mivel az adatsorból hiányzik a két egyént összekötő közeli rokonok láncolata, ilyen távoli családi kapcsolat esetén a genetikai adatokból lehetetlen rekonstruálni a családfán elfoglalt pontos helyüket. Azonban távoli rokonoknál nagyobb a valószínűsége annak, hogy oldalági rokonai voltak egymásnak (pl. harmad-unokatestvér), mivel ebből minden embernek jóval több van, mint a közvetlen felmenőiből vagy leszármazottjaiból. Gondoljunk csak bele, hogy milyen csekély annak az esélye, hogy két független kutatás véletlenszerűen feltár egyéneket a sztyeppe távoli pontjain, és épp egy nagy család távoli tagjait azonosítja!
Milyen módszerekkel dolgoztak?
Többféle módszerrel is vizsgáltuk a szarmaták genetikai kapcsolatait. Egyrészt a populációgenetikai elemzésekhez a szakirodalomban rutinszerűen használt F-statisztikákon alapuló módszereket használtunk, valamint Főkomponens elemzést és ADMIXTURE analízist is futtattunk. Másrészt az egyének közötti kapcsolatokat IBD-analízissel azonosítottuk, ami a szakirodalomban elérhető legnagyobb felbontású módszer.
A populációgenetikai módszerek lényege az, hogy a csoportok általános genetikai összetételét vizsgálja. Például, hogy a vizsgált népesség mennyire egységes, és mely más mai vagy ősi népességekre hasonlít legjobban, mennyi ázsiai vagy európai marker van bennük. Ilyenkor nem a teljes genom mind a 3 milliárd bázisát vizsgáljuk, csak azokat a változékony pontokat, melyek alapján a legjobban elkülöníthetők egymástól az egyes egyének és népességek. Ez körülbelül 1 millió változékony pontot jelent. Ebből a genomelemző programok felismerik a mintázatokat egy adathalmazban, majd a mintázatok hitelességét statisztikai módszerekkel ellenőrizzük. Ha például két vizsgált genomban az 1 millió változékony pont jelentős része azonos változatokat hordoz, akkor statisztikailag szignifikáns módon hasonlítani fognak egymásra. A statisztikai vizsgálattal nemcsak egyének, hanem népességek hasonlósági szintje is pontosan meghatározható.
A csoportunk kutatástörténetében e munka során először alkalmaztuk a már korábban említett IBD-analízist. Az IBD (identity-by-descent) nem más, mint két leszármazottban egy közös felmenőjüktől örökölt azonos kromoszómadarab. Ezek azonosítása lehetővé teszi az egyének közti valódi genealógiai kapcsolatok kimutatását. Az IBD-analízis során tehát két vizsgált ember DNS-ében nagyobb méretű azonos szekvenciájú szakaszokat keresünk. Kellően hosszú szakasz egyezése (legalább ~8 millió bázispár) biztosan jelzi, hogy a vizsgált személyek valós genealógiai kapcsolatban állnak egymással, mivel egy ilyen hosszú azonos szakaszt fizikailag csak egy közös ősüktől örökölhettek. A szakaszok mérete alapján arra is következtethetünk, hogy a vizsgált egyének milyen közeli genealógiai kapcsolatban állnak egymással. Például testvérek között a genom kb. fele azonos, de a legkisebb méretű IBD-kapcsolatok nagyon távoli, akár 50 generációnyi távolságú kapcsolatot is kimutathatnak. Ekkor csak abban lehetünk biztosak, hogy a vizsgált egyéneknek valamikor volt közös felmenőjük, de már azt is lehetetlen megmondani, hogy az pontosan mikor élhetett. Ha két népesség tagjait sok ilyen kisméretű IBD köti össze, az egy közöttük létező távoli, de valós kapcsolat bizonyítéka.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Az egykori eseményeket, népmozgásokat mennyire lehet pontosan rekonstruálni csupán genetikai elemzésekből?
Habár a genom elemzésekből eléggé magabiztos állításokat tudunk tenni, az eredmények értelmezése már interdiszciplináris megközelítést igényel. A tudományos igényességhez elengedhetetlen a társadalomtudományok szakértőivel való kommunikáció (pl. régészek, történészek, nyelvészek). A megfelelő szakirodalmak áttekintése után nyilván a genetikusoknak is van véleménye, de fontos a társtudományok képviselőinek bevonása is, különösen, ha az interpretációbán eltávolodunk a szigorúan vett genetikai eredményektől. Cikkünk írása, és különösen a tudományos lektorálás során sok állításunk finomodott, és néhányról az is kiderült, hogy azok már az eredményeink alapján nem jelenthetők ki biztosan. Az utóbbi interpretációk természetesen nem kerültek be a cikk végső változatába.
Az DNS természetéből fakadóan a genetikai vizsgálatok során nagy bizonyító erejű, objektív eredményeket tudunk kinyerni. De természetesen az ilyen eredményeket is lehet többféleképpen értelmezni. Próbáljuk az eredményeket a lehető legkorrektebb módon kezelni, és ahol szükséges, felhívjuk a figyelmet, hogy mi az, ami interpretáció és mi az, ahol tényszerű adatokról beszélünk. Például a népcsoportok közötti kapcsolat egyértelmű eredmény. Viszont abban, hogy ez pontosan mit jelent, már a társtudományok segítségére szorulunk. A Kárpát-medencei szarmaták és az Urál vidékén feltárt szarmaták között konkrét genetikai kapcsolatot találtunk, de azt már csak a történeti forrásokból tudjuk, hogy a jazigok és roxolánok voltak azok, akik behozták ezeket a kapcsolatokat a Kárpát-medencébe.
Hogyan lehet a szénizotópos vizsgálattal meghatározni egy lelet a korát?
A legtöbb atomnak, így a szénnek is több izotópja van; ezeknek különböző az atomtömegük, mert eltér a neutronszámuk. A kémiai tulajdonságaik azonban azonosak. A szénnek három izotópja van, a 12-es tömegszámú a leggyakoribb, a 13-as stabil, a 14-es pedig instabil izotóp, ez azt jelenti, hogy spontán bomlik, és közben radioaktív, ionizáló sugárzást bocsájt ki. A légkörben, ionizáló sugárzás hatására (pl. kozmikus háttérsugárzás), folyamatosan képződik 14-es tömegszámú szénizotóp, mely gyorsan reakcióba is lép a légköri oxigénnel és így radioaktív széntartalmú szén-dioxid képződik.
A 12-es és a 14-es izotóp alapú szén-dioxid a légkörben stabil aránnyal rendelkezik. Így a növények is légzésük során ebben az arányban veszik fel a légköri szén-dioxidot, amit aztán a napenergia segítségével 12-es és 14-es izotóp tartalmú cukorrá alakítanak. A növények a légköri szén-dioxidból előállított cukorból építik fel a testüket. Így az életfolyamataik ellátásában résztvevő széntartalmú molekulák 12-es és 14-es izotóp aránya a légköri szénizotóp aránnyal megegyező. A testtömegük széntartalmának nagyrésze12-es izotóp tartalmú, míg egy igen kis százaléka 14-es. Az élőlények folyamatos körforgásban tartják a testüket felépítő anyagokat. Tehát amíg az élőlények életfolyamatai aktívak, addig ez az arány nagyjából a légköri szén-dioxid szinttel megegyezően fennmarad. Mivel a Föld szárazföldi bioszférájában gyakorlatilag minden állat a növények által generált szénhidrátokból építi fel a testét, így ez szénizotóp arány az állatokra és azon belül az emberre is azonos módon igaz. Ugyanakkor, ha az élőlények elpusztulnak – és ezzel életfolyamataik leállnak – a folytonosan bomló 14-es szén helyett már nem tud a testük új radioaktív izotópot felvenni, a 12-es és 14-es szénizotópok aránya el kezd megváltozni. Ez egy kiszámítható mintázatot követ, a radioaktív 14-es szénizotóp felezési ideje 5730 év, tehát körülbelül ennyi idő alatt bomlik el az összes 14-es szénizotóp fele.
A 14-es izotóp szabályos bomlása miatt, az izotóparányok változásából következtethetünk az adott élőlény elhalálozásának idejére. Bár ez relatíve nagy felbontású kormeghatározást tesz lehetővé, a megközelítés limitációjaként is szolgál, mivel az adott légköri szénizotóp arányok mellett körülbelül 50-60 ezer év alatt minden radioaktív szénizotóp elbomlik a szerves maradványokból. Azt tudjuk, hogy egy élőlény testében az elhalálozásának pillanatában még megegyezik a szénizotópok aránya a légköri aránnyal. Az életfolyamatainak leállása után azonban a 14-es izotóp arány folyamatosan csökkenni kezd. A két izotóp aránya tömegspektrométer segítségével pontosan megmérhető, pusztán annak a ténynek köszönhetően, hogy a 14-es szénizotóp atom tömege 2 neutronnal nagyobb. Ha az így mért 12-es és 14-es izotóp arányt összehasonlítjuk a légköri izotóp aránnyal, a radioaktív izotóp felezési ideje segítségével könnyedén kiszámolható a csökkenéshez szükséges idő hossza. Természetesen a valóságban a dolgok sosem ilyen egyszerűen működnek. A radiokarbonos kormeghatározás kutatástörténete során hamar kiderült, hogy a légköri szén-dioxid izotóp aránya nem volt folytonos, azt különböző geológiai, kozmikus és antropogén események (pl. vulkán kitörés, napszél, nukleáris detonáció) jelentősen befolyásolták. Ennek kiküszöbölésére pontosan datált fák évgyűrűinek vizsgálatával állítottak fel egy globális kalibrációs görbét, mely a kormeghatározás során segít kiküszöbölni a légköri szénizotópszint eltolódásából származó bizonytalanságokat.
A szarmatákkal kapcsolatos kutatási eredményeik mennyiben érintik a magyar őseredet kutatást?
A szarmaták eredete pusztán a történeti adatok alapján a bizonytalanságba burkolózott, csak annyit tudtunk, hogy keletről érkeztek. Eredményeink jelentősen pontosították ezt a képet, és kijelölték mind a földrajzi régiót, mind azt az ősnépet melyből származtak. A Kárpát-medencei szarmatáknak nyilvánvalóan jelentős szerepük van a magyar őstörténet szempontjából, hiszen közel 400 évig egy jelentős létszámú népességet képviseltek a Kárpát-medencében, és kimutattuk, hogy leszármazottjaik még a honfoglalás korában is éltek itt, bár ők feltehetőleg már nem tudtak erről a kapcsolatról. Potenciálisan akár még ma is élhetnek ilyen leszármazottak, bár ekkora időtávból ezt már lehetetlen kimutatni, mivel nagyjából a tizedik generáció fölött kezdjük elveszíteni a távoli őseinktől kapott DNS darabokat, melyek végül kimutathatatlanná zsugorodnak. Így a közvetlen leszármazási kapcsolat fennállhat, annak ellenére, hogy a közvetlen genetikai kapcsolat megszűnni látszik. A közös múlt azonban minden bizonnyal fontos nyomokat hagy a kultúrában is, így a szarmatákban minden szempontból a távoli őseinket tisztelhetjük.
Egy korábbi, 2022-es publikációnkban genetikai kapcsolatot tudtunk kimutatni az első generációs honfoglalók és a sztyeppén élő szarmaták között is. Az időszámításunk kezdetén a Kárpát-medencébe érkező szarmaták később itt őshonos népességgé váltak, míg a 10. században érkező honfoglalók még az őshazájukban, az Urál vidékén kerültek kapcsolatba a korai szarmatákkal. Így érdekes módon pár száz évvel később ez a két független szarmata szál ismét találkozott a Kárpát-medencében.
Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
