„Nem szabad csak ülni az aranybányán” – interjú Dr. Moldvay Judittal, az SZTE Tüdőgyógyászati Klinika tanszékvezetőjével

Idén két Nature-publikáció is megjelent, melynek szerzői között szerepel. Mesélne ezekről a kutatásokról?

Sok év munkája az, ami most beérett. A világjárvány idején az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet vezető szerepet játszott a COVID-betegek ellátásában, és ez tette lehetővé, hogy bekapcsolódjunk a Dénes Ádám professzor vezette hazai agykutatásba. A vizsgálat lényege a COVID-19-ben megfigyelt neurológiai rendellenességek tanulmányozása volt, amelyhez részben a Korányiban elhunytak agyszövetmintái és betegségük kórlefolyásának dokumentációja nyújtott klinikai hátteret. Az mRNS-alapú vizsgálatok igazolták, hogy a SARS-CoV-2 által kiváltott gyulladás mikroglia működészavarhoz és mitokondriális sérüléshez vezethet az agyban, ami hozzájárulhat a COVID-19-cel összefüggő különféle idegrendszeri károsodások kialakulásához.

A Nature Cancer-cikk egy olyan vizsgálatsorozat része, amely Charles Swantonnal és a londoni Francis Crick Institute kutatóival együttműködésben zajlik közel 10 éve. Ezt a munkakapcsolatot Dr. Szállási Zoltánnak, a Harvardon dolgozó kutatóorvosnak köszönhetem. Hatalmas megtiszteltetés, hogy ilyen kaliberű munkában részt tudunk venni. Ez a kutatás a tüdőrák kiújulásának megjósolhatóságára irányul. A korai stádiumban megoperált betegek egy része ugyanis meggyógyul azzal, hogy a daganatot műtétileg eltávolították, másoknál azonban 2-3 év múlva sajnos kiújul a betegség. Jelenleg nincs a kezünkben a klinikai gyakorlatban jól használható marker, amely alapján egyértelműen meg tudnánk jósolni, hogy ki lesz az, akinél kiújul a daganat, és ki az, akit a műtéttel meggyógyítottunk. Charlie-ék egy olyan score-rendszert dolgoztak ki a sebészileg eltávolított tüdőrák szövetminta részletes molekuláris genetikai elemzésével, amely a jelenleg alkalmazott TNM stádiumbeosztásnál pontosabban vetíti előre a beteg sorsát. A score rendszert ORACLE-nak nevezték el az „Outcome Risk Associated Clonal Lung Expression” rövidítése alapján. A kutatást többszáz magyar beteg sebészileg eltávolított tüdő adenocarcinoma szövetmintája is segítette.

Vajon jó, ha előre tudja a beteg, hogy mire számíthat? Ha a páciens súlyos előrejelzéseket kap és elveszíti a reményt, az nem befolyásolja negatívan a végkimenetelt? Miben segítene a megjósolhatóság?

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a módszer még nem alkalmazható holnaptól a klinikai gyakorlatban, de kijelöli a kutatási és fejlesztési irányt. A kiújulás megjósolhatóságának egyik következménye az lehet, hogy sokkal szorosabban követjük majd a veszélyeztetettebb betegeket, szigorúbbak lesznek a követési protokollok, gyakrabban fogjuk őket kontrollálni. Ők már abban a rendkívül korai stádiumban is megkapják a műtét utáni onkoterápiát, amelyben ez ma még ellenjavalt, pedig a betegség 5-10%-ban kiújul 5 éven belül. Ezzel szemben azok a betegek, akiknek a daganata kedvezőbb biológiai viselkedést mutat, elkerülhetik az amúgy nem ártalmatlan műtét utáni kemoterápiás kezeléseket. Reményeink szerint a betegek műtét utáni ellátását fogjuk tudni valóban személyre szabni, ehhez azonban sokkal többet kell tudnunk az adott beteg daganatáról.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Két Nature-publikáció megjelenése egy évben, azért ez nem kis dolog…

Oh, nem, de persze ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy minden évben születik kettő. Amit egy klinikus bele tud tenni egy ilyen kaliberű publikációba, az a tortának csak egy kis szelete, de ha az a szelet nincs, akkor a torta nem lesz kerek. Ezzel tisztában kell lenni, tudni kell, mi az én szerepem és hol a helyem. Fontos, hogy ezt az ember ne értékelje túl. Persze vannak olyan vizsgálatok, amit az első mozdulattól az utolsóig én csináltam vagy én irányítottam; én találtam ki és valósítottam meg munkatársaimmal vagy tanítványaimmal, de az sokkal közelebb áll a hétköznapi klinikai gyakorlathoz, és csaknem mindig kapcsolódik a patológiához. A nemzetközi kutatócsoportok, az olyan nagy nevek a szakmában, mint például Charles Swanton, azért keresnek meg minket, mert hiteles és pontos klinikai adatokkal és jó minőségű betegmintákkal tudunk szolgálni. A klinikus és patológus kollegák olyan értékeken ülnek, amelyekről tudniuk kell, és amelyekkel meg kell tanulniuk sáfárkodni, hisz az egy aranybánya. 10 éve a Nemzeti Agykutatási Program keretében sikerült kialakítani egy fagyasztott tumorminta és vérminta archívumot az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet mellkassebészeivel és patológusaival, továbbá az Amerikai úti Idegsebészet agysebészeivel annak érdekében, hogy ugyanazon beteg primer tumorát és agyi áttétét tanulmányozzuk az áttétképződés mechanizmusának jobb megértése érdekében. Ez az archívum azóta számos további kutatási projekthez is kincsesbányaként szolgált, és terveim között szerepel valami hasonlót megvalósítani Szegeden is.

A kutatás mellett a mindennapi betegellátásban is részt vesz. Ön szerint ez a két tevékenység visszahat egymásra? Jobb kutató tud lenni azáltal, hogy a betegellátásban is részt vesz és fordítva?

Igen, maximálisan oda-vissza hat. Patológusként kezdtem a pályámat a SOTE-n, de mindig klinikusnak készültem és végül az is lettem: tüdőgyógyász és klinikai onkológus. Pályám kezdetén két évet Párizsban dolgoztam az ARC (Association pour la Recherche sur le Cancer) ösztöndíjasaként, és ott az 1990-es évek elején olyan molekuláris genetikai vizsgálómódszereket (pl. PCR, in situ hibridizáció stb.) tanultam meg, amelyeket ma már rutinszerűen használnak a klinikai gyakorlatban. A két év párizsi kutatómunka után klinikus lettem az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Bronchológiai Osztályán, és épp nemrég számoltam össze, hogy az évek során közel 10 000 bronchoszkópos vizsgálatot végeztem el. A PhD-mat már klinikusként írtam tüdőrákkutatásból, 20 évvel később pedig a nagydoktorimnak is „A tüdőrákok prognosztikai és prediktív faktorainak vizsgálata” volt a témája.

Dr. Moldvay Judit, fotó: Kovács-Jerney Ádám

Az a tapasztalatom, hogy a köztudatban a patológia egyenlő a boncolással. Ehhez képest mit jelent még?

Nagyon fontos, hogy ezeket a sztereotípiákat eloszlassuk. Kétségtelen, hogy amikor pályakezdő patológus voltam, akkor a munkám jelentős részét a boncolások tették ki. Ez nem volt haszontalan, mert a boncolás során nemcsak egy szervre, hanem az egész testre fókuszálunk: a beteg minden – szabad szemmel felismerhető – betegségét fel kell ismernünk. Miután mindig klinikusnak készültem, a klinikusi gondolkodás már patológusként is jellemzett, így akkoriban úgy kezdtem a gyakorlatokat, hogy a hallgatókkal átnéztük a beteg klinikai dokumentációját, EKG-ját, RTG-leletét, és elképzeltük, hogy vajon milyen eltérést látunk majd a boncolás során. Ma már a boncolások száma jelentősen lecsökkent, holott korábban Magyarországon világviszonylatban rendkívül magas volt a boncolási arány. Ez még Mária Terézia idejéből származik, ő hozta 1770-ben azt a rendeletet, hogy minden olyan halottat fel kell boncolni, aki kórházban hunyt el. Ma már a patológiában a boncolás fő helyét átvette a szövettani, az immunhisztokémiai és a molekuláris genetikai vizsgálat. Amikor én voltam patológus az 1980-as évek végén, a patológia nagyon messze volt a betegektől. Elképzelhetetlen volt az a fajta közelség, ami manapság például egy citológiai rendelésnél megtörténik: a beteggel találkozunk, kikérdezzük, megszúrjuk az elváltozást, amiből aztán patológiai diagnózist adunk. Megmondom őszintén, hogy ha abban az időben lett volna ilyenfajta orvos-beteg kapcsolat, nem biztos, hogy váltok a klinikumra. Nekem azonban fontos a betegekkel való együttműködés, a beteg segítése. Természetesen boncolást ma még mindig végeznek, klinikusként fontosnak is tartom, pláne akkor, amikor a kivizsgálás során nem tudtunk minden kérdésre választ kapni; ekkor a végső választ a boncolás fogja megadni.

Daganatos betegekkel foglalkozik, ami lelkileg nagyon megterhelő lehet. Mi motiválja, mi ad erőt a mindennapokban?

Valóban nem egyszerű, hiszen nap mint nap szembesülök a szenvedéssel, az elmúlással, de nem halhatunk meg minden beteggel. A következő beteget is segíteni, támogatni, bíztatni kell, ott kell lenni mellette és a családja mellett. Nekem egyrészt a kutatás segít: még a szomorú diagnózis mellett is látom azt például, hogy ezt az esetet be tudjuk vonni egy éppen futó kutatási projektbe. Emellett a biztos családi háttér is óriási erőt ad.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Milyen szemlélettel oktat? Mit szeretne közvetíteni?

A fiatalokban a lelkesedést kell felébreszteni és próbálni megtartani; Szent-Györgyi Albert is ezt hirdette. A motiváció a kulcs, amit otthon is látok a 19 és 20 éves gyerekeimnél. Az a lényeg, hogy ők akarjanak célt kitűzni és azt elérni. A másik fontos dolog, amit az oktatásban feladatomnak érzek itt Szegeden, az a pulmonológia pozicionálása. A COVID alatt bebizonyosodott, hogy levegőt venni mindenki szeret, mégsem kellően ismert és elismert ez a szakterület. A COPD, a krónikus obstruktív légúti betegség, népegészségügyi probléma, a lakosság 4-5%-át érinti, a tüdőrák pedig a vezető daganatos halálok világviszonylatban és Magyarországon is. Mindez nemcsak a tüdőgyógyászat nagy feladata, de fontos ezzel kapcsolatban a népnevelés is, mivel a COPD és a tüdőrák 85-90%-áért a dohányzás a felelős.

Az oktatás során szeretem azt is megmutatni a hallgatóimnak, hogy mennyire interdiszciplináris a pulmonológia. A negyedéves orvostanhallgatók utolsó pulmonológia előadásán egy olyan diasort vetítek le, amelyben minden dia az SZTE egy-egy orvoskari tanszékének területéről szól, és annak kapcsolódásáról a tüdőgyógyászathoz. Csaknem valamennyi röviden bemutatott kórtörténet saját betegeim esete, hiszen több mint 30 éve vagyok klinikus. Először azt hittem, nehéz lesz minden tanszékre vonatkozóan pulmonológiai kórképet találni, de végül meglepően könnyűnek bizonyult: minden diára jutott egy-két konkrét eset a saját betegeim endoszkópos fotóival, röntgenfelvételeivel vagy CT képeivel.

Milyen lehetőségeik vannak itt Deszken a PhD-hallgatóknak, fiatal kutatóknak vagy rezidenseknek?

A Tüdőgyógyászati Klinikán profi kollaborációs kutatócsapatok várják a klinikus partnerek bekapcsolódását. Jöjjenek a fiatalok, üljünk le és beszéljük át, hogy melyik robogó vonatra szeretnének felugrani, melyik projektbe szeretnének bekapcsolódni! Az egyik nagy álmom, hogy Szegeden is ki tudjuk alakítani azokat a nemzetközi együttműködéseket, amelyek nekem eddig a Korányin keresztül valósultak meg. Ennek az első lépcsőfoka már meg is van, a közelmúltban sikerült beszereznünk egy mélyfagyasztót, így elkezdődhetett a betegek vérének gyűjtése meghatározott szempontok alapján ahhoz, hogy ígéretes kollaborációkba tudjunk bekapcsolódni. Évek óta együtt gondolkozom és dolgozom az SZBK és a HCEMM kutatóival és több nemzetközi kutatócsoporttal. Jó lenne nem csak ülni az aranybányán, de ehhez lelkes fiatal munkatársakra is szükség van.

Gyakorlati és kutatási lehetőségek is vannak?

Én azt tartanám ideálisnak, ha a fiatalok a betegellátás mellett aktívan részt vennének a kutatásban is. A pulmonológia rendkívül színes, sok benne a manualitás, így a vérminta mellett a bronchoszkópos szövetminta és a mellkascsapolással nyert folyadékgyülem is szolgálhat kutatási anyagként. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy aki betegeket akar ellátni, annak sok beteget kell látnia ahhoz, hogy a kellő tapasztalatot megszerezze. Betegben pedig nincs hiány Deszken. Szerencsére Dr. Pálföldi Regina igazgató asszonnyal nagyszerűen tudunk együttműködni, így ő partner abban, hogy akár rezidensként, akár PhD-hallgatóként kezd valaki Deszken, előbb-utóbb átkukucskálhasson a másik oldalra is. Hiszek abban, hogy ha mindenki a maga területének legjavát teszi bele a közösbe, és azután egy irányba evezünk, akkor nagyon szép eredményeket tudunk közösen elérni. Én Deszken oktatási és kutatási feladatokat látok el, arra van igazán ráhatásom. Bár jelenleg itt nem működik kutatólabor, de be tudok protezsálni fiatalokat olyan laborvezetőkhöz, akikkel együtt dolgozom.

Az SZTE SZAKK Deszki Multidiszciplináris Centrum parkja. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Ön szerint a rákgyógyításban melyik módszeré a jövő?

A tüdőrák terápiájában 2004-ben hatalmas fejlődés indult el. Az volt az az év, amikor két egymástól független munkacsoport is igazolta, hogy ha a daganatban kimutatunk egy bizonyos genetikai eltérést, akkor az ilyen betegségben szenvedőket napi egy tablettával lehet kezelni és az eredmény nemritkán igen látványos. Ez volt a molekuláris célzott terápiák közül az első, az EGFR-gátló kezelés. Azután körülbelül 10 évvel ezelőtt jött az immunterápia, ami szintén fantasztikus előrelépés. Az immunterápiával nem direkt módon támadjuk a daganatot, hanem azt mondjuk a szervezet immunsejtjeinek, hogy „ébresztő, itt betolakodó van, tessék elpusztítani!”. Az immunrendszer alapvetően mindannyiunkban blokkolva van, hiszen, ha nem lenne, akkor autoimmun betegségben szenvednénk. Működik tehát egy fék, ami létfontosságú, viszont a daganat elleni harcban ezt a féket meg kell szüntetni, és ezt végzi az immunterápia. Fontos tudni, hogy az ilyen kezelést kapó betegek körülbelül 15-20%-ánál tudunk nagyon szép, hosszútávú eredményt elérni. Míg azonban a molekuláris célzott terápiánál már tudjuk, hogy kik fognak a kezelésre jól reagálni, addig az immunterápiánál még nincs a kezünkben igazán jó prediktív marker. Ez költséghatékonyság szempontjából is egy fontos kérdés, mivel ezek a gyógyszerek sokba kerülnek. Jelenleg van egy kutatási programunk Szállási Zoltánnal, amelyben az immunterápia prediktív markereit vizsgáljuk. A fenti két terápiás modalitás mellett ígéretes még az mRNS-alapú rákvakcina, amelynek esetében a daganatra jellemző fehérjéket termeltetünk a szervezettel. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kiválaszthattam az első olyan tüdőrákos beteget, aki a Karikó Katalin módszere alapján kidolgozott mRNS-alapú rákvakcinát a világon elsőként kaphatta meg 2022-ben. Ezzel a vakcinával még nem az adott beteg daganatára, hanem általában a tüdőrákra jellemző fehérjéket termeltettünk, és ezt kombináltuk immunterápiával a klinikai vizsgálat során, de a jövő minden bizonnyal az lesz, hogy a beteg saját daganata alapján kiválasztott fehérjéket mutatjuk majd meg az mRNS vakcina segítségével az immunrendszernek, amit stimulálunk majd a ma már hagyományosnak számító immunterápiával.

Dolgozott Párizsban. Nem gondolt arra, hogy külföldön maradjon?

Kutatóként és patológusként sokszor csábított a külföldi munkavégzés, de manapság már úgy gondolom, hogy itthon is nagyszerű lehetőségek vannak. A fiataloknak mindig azt tanácsolom, hogy ha módjukban áll, akkor menjenek külföldre, nézzenek körül, de utána jöjjenek haza és hozzák magukkal a tudást és a tapasztalatot. Mint kutató, én a világon bárhova elmennék, de gyakorló orvosként csak magyar betegekkel tudok foglalkozni. Mindig is fontosnak tartottam a betegkontaktust, pláne az onkológiában. Ott a páciens gyakran kerül olyan élethelyzetbe, amelyben empátiával és tapintattal kell segíteni őt és a hozzátartozóit. Én mindig úgy éreztem, hogy ilyenkor számomra a kommunikációs csatorna csakis az anyanyelvem lehet.

Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám