A feltáráskor férfinak hitték, kiderült, hogy nő volt a fegyverekkel eltemetve - Dr. Tihanyi Balázs, az SZTE régész-genetikusa beszél a leletről

– Milyen módszerekkel állapították meg, hogy a Sárrétudvari–Hízóföld ásatásai során feltárt 63. sírba nőt temettek el?

– A kutatás során az egyén biológiai identitására utaló, úgynevezett biológiai nemét határoztuk meg. Ehhez antropológiai és archeogenetikai vizsgálatokat végeztünk az embertani leleteken.

– Mielőtt elkezdték volna komolyabb vizsgálatnak alávetni SH-63-at (így jelölik a leletet), a sírba helyezett tárgyakból sejtették az egykori sírfeltárók, hogy női harcos lehetett az illető?

– Amikor a temetkezést 1983 és 85 között föltárták, az egyik leglátványosabb mellékletegyüttes az íjászfelszerelés volt. Az íjászfelszerelés és a fegyverek tipikusan olyan tárgytípusok, amelyeket hagyományosan férfiakkal hoztak összefüggésbe, ezért ezt az egyént férfinak határozták meg. A csontok rossz megtartási állapota rontotta az antropológiai vizsgálatok lehetőségét, a fegyveregyüttes pedig erőteljes érv volt amellett, hogy az illető férfi. Valószínűleg volt egy bizonytalanabb meghatározás antropológiai részről, és egy erősebb régészeti érv. Gyöngysor is volt a sírban, ami jellemzően női temetkezésekből kerül elő, azonban egy-egy gyöngy 10. századi férfitemetkezésekből is ismert. A többi tárgy pedig olyan volt, ami mindkét nemre jellemző. Valószínűbb volt, hogy az illető olyan férfi, aki mellé gyöngy is került be.

– Hogyan merült föl, hogy az illető nem feltétlenül volt férfi?

– Az első gyanú akkor merült föl, amikor 2017, 2018 körül William Berthon kollégámmal, akkor még doktoranduszokként, elkezdtünk dolgozni a sárrétudvari temető leleteinek antropológiai vizsgálatán. Ekkor ő újranézte a nemi és az életkori adatokat is. Azok a vizsgálatok, amelyeket használt, korábban még nem is léteztek és elsősorban a medencecsontok vizsgálatára fókuszálnak. Amikor a kezünkbe kerültek a csontok, kissé gyanússá vált, hogy mégsem olyan egyértelmű, hogy az illető férfi volt. Sajnos az ő esetében, az újonnan alkalmazott antropológiai módszerek alapján sem lehetett egyértelmű eredményt kapni, ugyanis a csontok nem megfelelő megtartásban maradtak meg.

– Milyen új módszerekkel közelítettek hozzá?

– A legjobb állapotban a koponya maradt meg azok közül a régiók közül, amelyek kapcsán nemmeghatározási vizsgálatokat szoktak végezni antropológiai módszerekkel. A koponya a föld súlya alatt összeroppant, így kis darabokból kellett összeragasztanunk, viszont azok a bélyegek, amelyeket vizsgálni lehetett, már egyértelműbben nőies jellegeket mutattak.

– Hogyan lehet egy koponyából megállapítani, hogy az illető férfi vagy nő? Miben különbözik egy férfi koponyája egy nőétől?

– A férfiak esetében például a nagyobb izomtömeg sokkal markánsabb vonásokat eredményez a csontokon, erőteljesebbek az izomkapcsolódási területek. Az a magyarországi módszer, amit mi is használtunk, nagyjából 12 különböző jelleget vizsgál a koponyacsontokon, többek között a szemöldök, a tarkó, a halánték vagy éppen az állkapocs régiójában. Például a szemöldök régiójában a tarfolt a férfiaknál kiugróbb, illetve a fül mögött található az úgynevezett csecsnyúlvány, ez a férfiak esetében szintén sokkal kiugróbb, érdesebb felületű.

Dr. Tihanyi Balázs mutatja, milyen különbségek lehetnek női és férfi koponya között. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– És a kiugró ádámcsutka is a férfiakat jellemzi. Az elporlik? Porc, ha jól tudom.

– Igen, porc. Élők esetében, illetve igazságügyi anyagban vizsgálható, azonban a Kárpát-medence talajtani és klímaviszonyai között túlnyomó többségben csak a szervetlen összetevők maradnak meg, például csont, fém, kerámia. Minden, ami szerves, mint a porc is, az szinte kivétel nélkül lebomlik.
Viszont maga a koponya esetében is bőven vannak olyan esetek, ahol mondjuk a női koponya is inkább férfias jellegeket tud mutatni, vagy a férfi koponya nőies jellemzőket.

– Érhető, ez gondolom egy skála. Élők között is vannak markánsabb arcú nők és lágyabb vonásokkal rendelkező férfiak.

– Így bizony. Ezért is van az, hogy tizenkét jelleget nézünk a koponyán, és ezt súlyozzuk, átlagoljuk. Azonban, ha csak a koponya áll rendelkezésre, azt nem szoktuk annyira erős, megbízható bélyegnek tartani, mint amikor a medence is megvan; ennél az esetnél pláne nem elég a koponya, mert a töredékessége miatt nem minden részét tudtuk vizsgálni. A medence területén egyértelműbb különbségek vannak férfi és nő között. Ez azon alapszik, hogy a női medencének adaptálódnia kellett a várandóssággal és a szüléssel járó plusz terheléshez, míg a férfi medencének nem. Ennek megfelelően a női medence arányaiban szélesebb és alacsonyabb, a férfi medence arányaiban keskenyebb és magasabb, de sok olyan morfológiai jelleg van a medence egy-egy részén, ami markáns különbséget mutat férfiak és nők között. A koponya esetében szintén megvannak ezek a különbségek, de sokkal árnyaltabbak, és gyakran átfedések vannak a két csoport között.

A Sárrétudvari-Hízóföld leletei. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Ezután jött képbe a genetikai vizsgálat. A publikált tanulmány szerint három különböző módszerrel dolgoztak, ebből az Rx-es volt a legmegbízhatóbb. Miért? Mit kell ezekről a módszerekről tudni?

– Így van. A genetikában már régóta rutinszerűen használják az úgynevezett kromoszomális nemmeghatározást. Ez az egyének közötti kromoszómák szintjén jelentkező nemi különbségeket foglalja magában. Azon alapszik, hogy a nőknek két X kromoszómája van, a férfiaknak meg egy X és egy Y. Ha egy egyén genomját megszekvenálják, akkor az Y olvasatok csak férfiaknál jelennek meg, nőknél pedig az X kromoszómára eső olvasatok száma kétszerese a férfiakénak. Két módszert használtunk – mindkettő ezekre a jellemzőkre fókuszál –, a harmadik az egyiknek a finomítása, továbbfejlesztése volt. A kettő közti különbség alapvetően a számolásban adódik, illetve az említett Rx-es módszer sokkal jobban alkalmazható töredékes, hiányos vázak esetében, ahol a DNS is rosszabb megőrződésű volt. Maróti Zoltán kollégánk mind a kettővel lefuttatta az elemzést, és szerencsére az az eset állt elő, hogy mindkettő ugyanazt az eredményt adta.

– Miért pont a tanulmányban említett területekről vettek mintát, és miért kellett három mintát is elemezni?

– Ez egyrészt a megtartási állapottal van összefüggésben, hiszen a genetikai kutatások kimutatták, hogy a legjobb megőrződésű DNS az úgynevezett sziklacsont területéről nyerhető ki. Ez a koponya alapi részén található csont már nagyon korán, az egyedfejlődés korai szakaszában elcsontosodik, sokkal jobban megmarad a talajban, és ebből a tömör csontállományból jóval magasabb arányban lehet kinyerni endogén DNS-t. A másik ilyen terület a fog gyökere, itt is jobb megőrződésben marad meg a DNS. A mi esetünkben természetesen elég lett volna, ha csak az egyik csontot vizsgáljuk. Azonban ez egy eléggé egyedi eset, a kutatás központi kérdése is az volt, hogy férfiról vagy nőről van-e szó – így biztosra mentünk. Kíváncsiak voltunk, hogy a koponya és a vázcsontok, amik külön is elcsomagolhatóak, ugyanazt az eredményt mutatják-e, vagy előáll-e esetleg az az eset, hogy a koponya nőies, a váz pedig férfias jellemzőket mutat. Ezzel lehetséges keveredést akartunk kiszűrni. Szerencsére minden eredmény arra mutatott, hogy egy egyénről és egy nőről van szó a temetkezésben.

A legjobb megőrződésű DNS az úgynevezett sziklacsont területéről nyerhető ki. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Ezután következett annak megállapítása, hogy vajon tényleg harcos volt-e az illető. A fegyveres temetés mindenesetre erre utalt. Mi okozott kételyt?

– Amikor régészeti felfedezések során találnak egy fegyveres sírt, azt gyakran szokták harcosként, katonaként interpretálni. Én a magam részéről vigyázni szoktam ezzel a meghatározással, hiszen egy eléggé speciális fogalomról van szó, a fegyveres harcos jogi és társadalmi kategória is, ami régészeti módszerekkel nehezen vizsgálható. Óva intenek azok a korábbi, alapvetően antropológiai és régészeti módszerekkel végzett kutatások is, amelyek fegyveres sírok vizsgálatát végezték el, és rámutattak, hogy bizony a fegyvermelléklet jelenléte, vagy éppen annak a hiánya nem feltétlenül tükrözi egyértelműen az illető, mai szóval élve, foglalkozását vagy társadalmi helyzetét. Voltak olyan temetkezések, nemcsak Magyarországon, külföldön is, ahol olyan sírokba helyeztek fegyvermellékletet, amelyek esetében az elhunyt biztos, hogy nem tudta használni azt a fegyvert, vagy mert annyira fiatal volt, vagy mert annyira beteg. A fegyvermelléklet szimbolizálhat társadalmi státust is, lehet, hogy szokás volt abban a közösségben mondjuk a férfiakat fegyverrel eltemetni, de ez nem jelenti azt, hogy ő élete során harcolt, vagy harcosként élt.

A X. században az írott források és a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a honfoglaló magyarok legfőbb fegyvere az íj volt. Azonban az íj esetében mindig felmerül az a lehetőség is, hogy nemcsak harci fegyverként, hanem vadászeszközként értelmezzük, ami megint csak óvatosságra int, ha egy adott esetet próbálunk értékelni a foglalkozás kapcsán. A férfiak esetében valószínűbb, hogy fegyver, hiszen az írott forrásokból tudjuk, hogy a lovasíjászok voltak az elsődleges harcosok a magyar seregben. Számos olyan férfisírt ismerünk a X. századból, amelyben lovasfelszerelés, íjászfelszerelés is előfordult, viszont nőről eddig nem volt ilyen információnk, és az írott forrásokból sincs rá adatunk. Ez egy annyira egyedi eset, aminek az értékeléséhez még további összehasonlító adatokra van szükségünk.

– A nő csontjain található sérüléseket is vizsgálták, ebből milyen következtetéseket vontak le az életmódját illetően?

– A korábbi tanulmányokból, amelyek a sérülésekre fókuszáltak a hízóföldi temetőben, tudjuk, hogy a férfiak – főleg a fegyverrel, lószerszámzattal eltemetett férfiak – körében sokkal gyakoribb volt különböző törések jelenléte, mint a nők esetében. A nőknél nagyon ritka volt az, hogy csonttörés fordult elő a csontvázakon, nem is igen találtunk rá példát, kivéve ebben az esetben. SH-63 mindkét lapockáján és karcsontján is törést állapítottunk meg. Emellett azoknak az izomkapcsolódási vagy ízületi elváltozásoknak a megoszlási mintázata, amelyet az ő csontozatán megfigyeltünk, szintén hasonlított a férfiakéhoz.

– Eszerint ezek az elváltozások valószínűleg a harcos életmóddal összefüggésben keletkeztek?

– A nehézséget éppen az adja a megfigyelt izomkapcsolódási és ízületi elváltozások értékelésénél, hogy nemcsak a fizikai munkavégzés következtében alakulhatnak ki, hanem más tényezők is szerepet játszhatnak benne. A nemiségi és az életkori jellemzők is behatással lehetnek rájuk, illetve a különböző anyagcsere-problémák is szerepet játszanak abban, hogy milyen elváltozásokat figyelhetünk meg a csontokon; az SH-63-as csontozatán ráadásul olyan jeleket figyeltünk meg, amelyek anyagcsere-problémával járó megbetegedésre, csontritkulásra utalnak – ez egyébként többnyire idős nőket érintő betegség.

A megfigyelt törések bizonyosan fizikai behatáshoz köthetők, de olyan esések következtében alakultak ki, amelyek nem feltétlenül harci cselekményhez kötődnek.

A csontritkulás következtében a lelet koponyacsontja jóval vékonyabb, mint Samué, az iroda műanyag csontvázáé. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– A könnyű, törékeny csontok utalhatnak arra, hogy idős nőt temettek a 63. sírba. Lehetséges akkor, hogy a sok sérülés időskorából, nem pedig az életmódjából következett?

– Ahhoz, hogy ilyen erőteljes sérülések alakultak ki, mindenképpen hozzájárult, hogy az egyén már idősebb lehetett, csontritkulása volt, tehát sérülékenyebbek voltak a csontok. De maguknak a töréseknek erőhatás következtében kellett kialakulniuk, ami vélhetően az életmóddal is összefüggésben állhatott. Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy a többszörös törések és különösen a felső végtag törései sokkal gyakrabban jelentkeztek lovas és fegyveres melléklettel eltemetett egyének esetében, tehát valószínűleg ők éltek olyan életmódot, ami növelte a sérülések kialakulásának a kockázatát és lehetőségét, ami ebből a szempontból párhuzamot mutat a mi esetünkkel is.

– Valóban, az esettel kapcsolatban publikált tanulmányban is az áll, hogy egyértelműen fizikailag megerőltető életmódot folytatott a nő, azonban nem lehet pontosan meghatározni, mivel foglalkozott. Említik, hogy a combnyaknál folyamatos csípőmozgásra utaló elváltozást figyeltek meg. Ebből nem lehet a lovaglásra következtetni?

– Nagyon jó a kérdés, hiszen pont ez a jelleg elég jól összefoglalja a problémáinkat az eredmények értékelése kapcsán. Az ilyen, combnyaknál előforduló elváltozást a szakirodalomban valóban gyakran hozták összefüggésbe a lovaglással, és annak a következményeivel. Viszont nem tekinthető specifikus tünetnek. Van jó pár olyan egyéb tevékenység is, amely ugyanolyan pozíciót, ugyanolyan megerőltetést követelt meg, tehát kialakulhatott ez az elváltozás más tevékenységek során is. Több olyan elváltozást is leírtak, amely gyakrabban fordul elő lovasoknál, korábban ezt a jellegegyüttest úgy nevezték, hogy lovagló szindróma. Viszont az SH 63-as esetében, pont a rossz megtartási állapotok miatt, ezeknek a nagy része nem volt vizsgálatra alkalmas. Az azonban egyértelművé vált, hogy az illető elég jól „leharcolta” magát az élete során.

– Nemcsak a fegyverek jelenléte, de a pozíció is szokatlan volt, amellyel a nőt a sírba fektették. Rajta kívül csak egy másik nőt temettek el a Hízóföldi temetőben behajlított térdekkel. A kézügyben elhelyezkedő íj is szokatlan jellemző volt?

– Az a jelenség, hogy maga az íj közvetlenül a test mellett és a kéz ügyében helyezkedett el, többször előfordult a hízóföldi temetőben is. A kezek megtartási állapota nem jelzi egyértelműen azt, hogy fogta-e, de mindenképpen a keze ügyében lehetett, erre pedig több esetben is találtunk párhuzamot a temetőn belül. Azzal, hogy mondjuk nem a sarokba tették le az íjat, tőle messze, következtetni lehet arra, hogy nem amulettként, hanem funkcionális eszközként került a sírba.

– Így valószínű, hogy a nő harcos életmódjával állhatott összefüggésben az íj jelenléte a sírban?

– Összefüggésben állhatott az életmóddal, mert hasonlóan a többi férfi temetkezéshez, itt is ugyanolyan funkcionális helyen került elő az íjlemez. Azonban azt a kérdést, hogy harcos volt-e, jelenleg nyitva kell hagynunk.

Dr. Tihanyi Balázs, fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Mit gondol, milyen tudományokat lehetne még bevonni az interdiszciplináris kutatásba, hogy egyértelműbb legyen, a nő harcosnak számított-e? Jog, néprajzkutatás, filozófia?

– Mindenképpen jó lenne, ha lennének írott adataink arról, hogy a nőket bevonhatták-e ilyen szituációkba, és utána elsősorban történettudományi vizsgálatokra lenne szükség az adatok értelmezéséhez. A továbblépést egyébként jelen helyzetben szintén az összetett antropológiai, genetikai és régészeti vizsgálatoktól várhatjuk. Például most ugye regisztráltuk az ő csontozatán megjelenő jelenségeket, a rendszeres fizikai munkavégzéshez és a betegségéhez kötődőket egyaránt. De azt jelen pillanatban még nem tudjuk, hogy ez mennyire általános, vagy éppen mennyire egyedi akár az ő közösségében a nők között, vagy éppen a X. században élt nők között. A célunk az lenne a továbbiakban, hogy összehasonlító adatokat gyűjtsünk, felmérjük, hogy a sárrétudvari közösségben a nőknek milyen volt a fizikai állapota, következtethetünk-e arra, hogy milyen életmódot folytathattak.

Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Az azonosításban a Szegedi Tudományegyetem volt és jelenlegi munkatársai vettek részt. A hízóföldi temetőből származó embertani leleteket is a tanszéki gyűjteményben őrzik. Itt található az ország egyik legjelentősebb embertani gyűjteménye, ami nagyjából 30000 csontvázat foglal magába – megannyi érdekes eset és még feltárásra váró élettörténet.

– Az antropológiai kutatások az SZTE Embertani Tanszéken Dr. Spekker Olga és Dr. Kis Luca (ő készítette el a tanulmányban látható képeket és az illusztrációs rajzot is a temetkezésről) együttműködésében történt.

– Az archaeogenetikai vizsgálatokra a Dr. Török Tibor [SZTE Genetikai Tanszék] szakmai vezetésével működő, az SZTE Genetikai Tanszék és az MKI Archeogenetikai Kutatóközpont közös laborjában került sor. A kutatást az SZTE Interdiszciplináris Kutatásfejlesztési és Innovációs Kiválósági Központja (IKIKK) is támogatta.

– A labormunkák Dr. Maár Kitti [jelenleg a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa] irányításával folytak, a kiértékelést és a genetikai nemmeghatározást pedig Dr. Maróti Zoltán [SZTE Szent-Györgyi Albert Gyermekgyógyászati Klinika és Gyermekegészségügyi Központ] végezte el.