Szegedi diákszerzők és az SZTE alumnusa is aktívan részt vesz a Kárpát-medence legjelentősebb középiskolai irodalmi folyóiratának készítésében

A KárPit, negyedévente megjelenő irodalmi lap, amely mindig tematikus számokkal igyekszik jelentkezni, ami kihangsúlyozza azt a sokszínű megközelítési módot, ami az egész Mathias Corvinus Collegium sajátja. Az anyaországi és határokon túli fiatalok megmutathatják, mi jut eszükbe ugyanarról a fogalomról és azt hogyan tudják megragadni egy-egy filmen, könyvön, színházi előadáson, zeneművön, fotón, festményen, vagy az elsődleges irodalmi műfajokon, a verseken és a novellákon keresztül, ami a lap fő profilja. A lap vizuális megjelenése sem pusztán illusztráció, hanem önálló műalkotásként jelenik meg a szövegek mellett. Mélységében, minőségében tökéletesen illeszkedik a lap irodalmi vonulatához, ami Sánta Eszter (szintén diák) érdeme, aki nemcsak szerkesztője, állandó szerzője, de grafikusa is a lapnak.

A Mathias Corvinus Collegium Szegeden is jelen van és szoros együttműködést folytat a Szegedi Tudományegyetemmel. Az SZTE alumnusa, Boldog Zoltán, a KárPit olvasószerkesztője, aki a szerzők és a főszerkesztő után a nyomdába kerülés előtt utoljára átolvassa a szövegeket. Javaslatokat tesz a tartalmi, a stilisztikai, a nyelvhelyességi és helyesírási hibák javítására, amit a szerzők és a főszerkesztő saját belátása szerint elfogad vagy figyelmen kívül hagy. Ez is az irodalom szabadsága.

A KárPit főszerkesztője Bartusz-Dobosi László és az alkotók egy csapata

Boldog Zoltán 2002 és 2008 között tanult az SZTE-n magyar és történelem szakos tanárnak, közben elnyert egy CEEPUS ösztöndíjat Bécsbe, és egy szemeszternyi időt töltött a világ egyik legélhetőbb városában. A diplomáin kívül a feleségét is az egyetemnek köszönheti hiszen kapcsolatunk a Juhász Gyula-szobor mögötti teremben kezdődött egy klasszikus magyar irodalomhoz kapcsolódó szemináriumon. Az egyetem inspiráló közege tette alkotó emberré, itt kezdett kritikákat, cikkeket írni, ami a tanári pályája mellett folyamatosan kísérte és kísértette az életét. Az SZTE bölcsészkaron tanult meg igazán értőn olvasni, három évig még a doktori iskolába is járt, de nem írta meg a disszertációt, elszólított a munka és az apaság világa. Utána a felesége visszatért a bölcsészkarra ügyvivő szakértőként, és rengeteg magyar szakos hallgató köszönheti neki a diplomáját, mert kiválóan átlátta a kreditrendszer labirintusait.

– Mi a feladata a KárPit olvasószerkesztőjének? 

–A helyesírási hibáknál szigorú vagyok. Ha meglátom, hogy a szerző nem fogadta el a javításokat, akkor Széchenyi István és Vörösmarty Mihály kései ügynökeként, a Helyesírók Titkos Társaságának tagjaként szolgálatba helyezem magam, és újra kijavítom őket. Sőt az is jellemző a szerkesztői szigorúságunkra Lacival (Bartusz-Dobosi László, a KárPit főszerkesztője – a szerk.), hogy mi minimum két kört futunk a diákok írásaival. Átküldi nekem tördelés előtt a lap teljes nyersanyagát, a kéziratokat, és ilyenkor szigorúbb vagyok, hiszen könnyebb változtatni rajtuk, mint amikor már a szövegek hasábokba rendeződtek. Nyomdába küldés előtt gyakran már csak fontos apróságokat szoktam kiszúrni: tördelési hibákat, például az elválasztás terén, esetleg néhány elütést. Szóval, ha bármilyen hiba marad benne, az az én felelősségem, ilyenkor Széchenyi István és Vörösmarty Mihály nagyon haragszik rám, és tagságom is meginog a Helyesírók Titkos Társaságában.

–Az MCC Középiskolás Programjának vezetője, Wittmann Zsolt keresett meg, hogy lenne-e kedvem segíteni Bartusz-Dobosi Lászlónak, aki egy diákokkal együtt szerkesztett művészeti lapot indít. Talán azért esett rám a választása, mert néhány éve az általam főszerkesztett Piár Futár, a Szegedi Piarista Iskola periodikája az ország legjobb diáklapja lett. Emellett 9 évig voltam szerkesztője az Irodalmi Jelen folyóiratnak, ahol felváltva gondoztam a kritika-, az interjú- és egy nagyon rövid ideig a prózarovatot is. Szóval az előéletem is közrejátszhatott ebben. Emellett a középiskolásoknak szóló Irodalom másképp című kurzus vezetője is vagyok, ami azt jelenti, hogy a KárPit-ba író diákok többsége megfordul nálam, vagyis kézenfekvő volt, hogy a közös munka ilyen formában is tovább folytatódjon velük.

–Mi a legizgalmasabb, legérdekesebb, legmeglepőbb emléke a lap készítését illetően az elmúlt időszakból?

–A legelső nagy meglepetés az volt, amikor Laci elárulta, hogy a dizájn egy középiskolás tervei alapján készült. Leesett az állam, hogy egy tizenéves - nevezetesen Sánta Eszter - ilyen vizuális intelligenciával rendelkezik. A másik nagyon izgalmas tapasztalat az volt, hogy a lap líra szekciója néhány lapszám alatt milyen fejlődésen ment keresztül. Ültem a monitor előtt, és libabőrös lettem diákok verseitől. Megszólítottak, megérintettek. Minden nagyzolás nélkül mondhatom, néhány diákunk lírájának ott a helye a fiatal magyar irodalom élvonalában.

–Szegedi szerzők művei is bekerültek már a folyóiratba?

A szegedi diákszerzők nagyon ügyesek. A város jelenléte elég erős a KárPit-medencében. Nagyon szeretem például Janzsó Dávid vagy Nagy Benedek Máté verseit. Az előbbitől egy játékosabbatat idéznék is:

A megbüntetett idő

egy lakásban maradt unott délután
az óra kegyetlenül ketyegett
az ágyban heverészett a napi futás
a péknél nem vették meg a kenyeret

bűnös volt mindegyik perc
ami így a takaró alatt maradt
„tétlen volt lusta és hanyag”
így szólt ellene a vádirat

aztán jött a feljelentés
és az idő védekezni nem tudott
elítélték megbüntették
de maradt minden a megszokott

csak

még unottabb lett a délután
az óra továbbra is kegyetlenkedett
nem akart kibújni a takaró alól a futás
a pék pedig eladta másnak a kenyeret

–Miért tartja fontosnak a lapot és az olvasószerkesztői munkát?

–A legjobb főszerkesztő sem lehet magányos harcos, mert gyakran a saját ízlése kitakarja azokat a műveket előle, amelyek értékesek, de az esztétikai komfortzónáján kívül esnek. Ennek az ellenkezője is igaz: hajlamosak vagyunk nagyon jónak tartani ingadozó színvonalú alkotásokat, ha harmonizál a saját esztétikánkkal. Ezért is kell a kontroll. Laci birtokában van ennek a tudásnak, és nagy alázattal fordul mindig a közös munka felé: kikéri a véleményemet, érdeklik a meglátások, és simán képes felülírni a sajátját, ha más véleményen vagyok én, vagy mást mondanak a diákok. Ha egy tengelyt lehetne felvázolni, én egy populáris-publicisztikai irányba tolnám a lapot, Laci pedig egy nagyon magas művészi minőség felé. Kezdetben voltam bulváros javaslataim interjúk címére, de hamar beláttam, hogy hol vannak a határok: a minőséget nem lehet lejjebb adni azért, hogy kiszolgáljuk az olvasót - ezt értettem meg Laci hozzáállásából. Ezt az újságírói-szerkesztői attitűdöt kellett visszafognom magamban, de éppen ezt képviselem ma is úgy, hogy ez mindkettőnknek termékeny legyen.

A legújabb szám borítója

Janzsó Dávid, középiskolás MCC-sként a KárPittal már akkor találkozott, amikor még csak gondolatban volt meg - mint minden készülődő MCC-s lehetőségről, erről is érkezett egy nap egy email. Pontosan tavaly ilyenkor küldte el a lap főszerkesztőjének Sárgulás feketéllés című versét, ami aztán meg is jelent. Azóta minden számban (a most őszivel együtt immár négyben) megtalálható verssel és prózával egyaránt. Dávid szeptembertől az SZTE Bölcsészettudományi Karán hallgat pszichológiát, de a lélektan mellé keresi az irodalmas szabadon választható tárgyakat is. A legutóbbi őszi számban két verse és egy prózája jelent meg, utóbbiból egy részlet:

„Ebben a világban te már régen hozzászoktál az útszéli madártetemekhez. Neked úgyis az összes csak egy kellemetlenkedő, zajos dög volt. Utáltad az összes büdös dögöt. A legjobban a baglyot gyűlölted mindközül. Annak még a hangja se hasonlított egy olyan igazi madáréhoz, mint a varjú vagy a cinege. Nem is találtad szépnek szerencsétlent. Jó, hogy megpusztult.”

(Részlet a II. évfolyam 3. számában megjelent A harangszó után című írásból.)

Janzsó Dávid, az "ésatöbbi" szabadszínpados rendezvényen a KárPit magazinnal a kezében, Fotó: Koszorús Gábor

–Milyennek tartod a kezdeményezést, miért volt számodra fontos?

–Számomra a KárPit nem egy folyóirat, nem csupán egy produktum, hanem egy szabad és biztonságos műhelyi környezet ahhoz, hogy társaimmal együtt fejlesszem a képességeimet. Motivációt nyújt, hogy elmélyüljek különböző világokban: lehet ez az irodalomé, egy műalkotásé vagy (nemes egyszerűséggel) a tulajdon önmagamé. Talán a szabadság klasszikus definíciója nem is véletlenül jutott most az eszembe a válaszon gondolkodva. Aztán azért is fontos számomra a Kárpit, mert összehoz hasonló érdeklődésű embereket - Benedeket (a másik szegedi diákot, aki írt már a lapba) például a projekt nélkül nem ismertem volna meg. Csupán az, hogy mindössze egy utcára voltunk egymástól, nem lett volna elég hozzá.

–Miért ajánlod középiskolásoknak, hogy írjanak ők maguk is?

–Az írás szerintem egy kiváló eszköz arra, hogy rendszerezzük a bennünk és körülöttünk zajlódó folyamatokat. Akár a naplóírás, ez is segít egyfajta keretbe foglalni, mi történik velünk, az irodalmi formulák pedig csak újabb eszközök minderre. Kortól függetlenül (tehát nemcsak középsulisoknak) tudom mindenkinek ajánlani, szerintem az egyik leghozzáférhetőbb szabadidős tevékenység, lévén a papír és az íróeszköz a legtöbbek számára amúgy is adott. Talán emiatt az olvasásnál is könnyebb dolgunk lehet vele, tudniillik ahhoz szövegre van szükség. Írásnál csak a helyére és némi tintára. Na meg témára. De ezt már talán nehezebb találni, mint egy könyvet. Ki tudja.

Bartusz-Dobosi László, a KárPit főszerkesztője szerint nem könnyű egy csapat kreatív középiskolás diákot ilyen távlatokban egybeterelni egy közös projekt keretei közé, hiszen egyes esetekben ezer kilométerekben kell gondolkodni. Mégis, minél jobban beleereszkedik a munkába, annál inkább látja ennek az előnyeit is. Mert bár a Kárpát-medence magyarsága sok szempontból egységes, azért a kulturális kincseink között máshol vannak a hangsúlyok mind tartalmilag, mind formailag. És talán pont ez a sokszínűség a lap legnagyobb erőssége – mint mondja. A diákok mind beleteszik saját, otthoni közegből hozott szókincsüket, élményanyagukat, sajátos látásmódjukat. Így hálózza be tényleg szövetszerűen a lapot a teljes magyarság. A lap feladatát a 7. szám megjelenése után is a kezdetekben meghatározotthoz hasonlónak látja: fórumot adni kreatív gyerekeknek, hogy kipróbálhassák magukat, sőt, hogy magas minőségben megmutathassák magukat. Egy induló írónak, költőnek mindig ez a legnehezebb: megtalálni azokat a publikálási lehetőségeket, amelyekben kitehetik saját magukat a „kirakatba” – ez lehet a KárPit.

–Mik az eddigi tapasztalatok visszajelzések a lappal kapcsolatban?

–A lap egészen mostanáig 1000, a legutóbbi lapszám már 1200 példányban jelent meg és rendre el is fogy. Persze van egy „belső piacunk”, de azért az sem garancia mindenre, úgyhogy nagy sikerként éljük meg, hogy a lapot lényegileg szétkapkodják. Úgy kell rejtegetnem néhány példányt, hogy a későbbiekben tudjak belőle még adni másoknak is, ha szükséges. Ez önmagáért beszél. De tartottunk már három lapbemutatót is, egyet Budapesten, az MCC Központban teltház előtt, egyet Marosvásárhelyen a KultFeszten és egyet Kolozsváron, a Magyar Napok keretében. Ezek jó lehetőségek a diákszerkesztőknek, hogy ne csak írásban, hanem élőben is megmutathassák magukat. Egészen különleges érzés hallgatni őket, hogy milyen hitelesen képviselik azt, amit a lappal fel akarunk mutatni, hogy az irodalom gyógyít.

–A lapot középiskolások írják. Van elegendő jelentkező a feladatra?

–Igen, nem panaszkodhatok. Nagyságrendileg 15 szerkesztőm van és legalább ugyanennyi külsős, akik alkalomszerűen küldenek írásokat a laphoz. Ezek persze folyamatosan változnak, de az induló törzsgárdából is sokan „megvannak” még, pedig azóta már a többségük egyetemre jár. Nem akarnak elmenni.

Lévai Ferenc

Fotó: MCC