Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Tatár Botond, a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar elsőéves orvostanhallgatója alsós kora óta ír verseket. Nemrégiben az Irodalmi Rádió kiadónál elnyerte A természet poétája; Az év trubadúrja; Az év diákköltője címeket. Orvosi tanulmányairól, a versekből hiányzó “még”-ről, és készülő kötetéről, az SZTE ifjú költőjével beszélgettünk.
– A természeten kívül milyen inspirációforrása van még?
– Igazából a természet a legkisebb inspirációforrásom. Nagyon szeretek a példáin élni, viszont inkább kiindulópontként használom egy versben. Olyan versem, amiben konkrétan a természetről írok, nincs; csak olyan, amiben egy párhuzam van közte és az emberi lélek között. Az inspirációm tehát az emberi lélekben minden, ami előfordulhat: szerelem, barátság, halál. A bánat csak úgy, ha nem szenvedésnek hat, hanem inkább belenyugvásnak.
– Az irodalom helyett, miért az orvosi pályát választotta?
– Számomra sosem volt kérdés, hogy orvos leszek, a családomban mindenki orvos. Bár sosem köteleztek rá, hogy az legyek, inkább magamtól láttam, hogy mit jelent a pálya - a segíteni vágyás ott van az emberben.
– Akkor ebből ered az irodalom iránti szeretete is?
– Nem, az kicsit önzőbb. De, ha egy versemmel segíteni tudok valakin, annak nagyon örülök.
– Távol áll Öntől a váteszköltészet?
– Távol. Kisebb koromban próbálkoztam vele, de az a nagy költőknek a majmolása volt. Én sokkal inkább az egyén érzelmeit szeretem kifejezni, mert úgy gondolom, manapság az embereknek arra van szüksége. Azért olvasnak verset, mert a saját gondolataikat szeretnék visszahallani másoktól. Mindig jó, ha az embernek van egy társa valahol a világon - a költő -, aki egyszer ugyanúgy érzett, mint ő, és leírta. És ha tetszik is valakinek maga a vers, nem csak a mondanivalója, akkor értem el a célomat.
– A formai kötöttségek nem akadályozzák az érzelmek szabad kifejezését?
– Nagyon jogos kérdés. Nem vitatom, hogy a jelenkor költői nagy művészek, de a szabad verselést, ami manapság divat, nem szeretem. Szerintem ez a stílusirányzat összevissza, agyonszimbolizált, érthetetlen. A versírásban pont az a kihívás, hogy legyen valami alakja vagy ritmusa. Kicsit aggódom, mert néha úgy érzem, hogy erre a régimódi stílusra, amit én igyekszem képviselni, mintha már nem is nagyon lenne igény. De úgy általában a versekre is sokkal kevesebb.
– Milyen érzés, hogy címekkel és díjakkal ismerik el a munkáját?
– Egyrészt hatalmas megtiszteltetés, de sokkal inkább eszköz, mint érdem. Szükséges ahhoz, hogy mégis úgy érezzem, hogy vannak emberek, akik szívesen olvassák, átérzik és megértik a verseket. Mindenképpen kiírnám magamból a dolgokat, de ez vesz rá arra, hogy meg is mutassam nekik. Ha nem adom oda az embereknek, ami tetszik nekik, az végtelen nagy önzés.
– Szokott beküldeni irodalmi lapoknak verseket?
– A napokban küldtem be öt téli és öt karácsonyi verset az Irodalmi Rádió “Tél és Karácsony” pályázatára. Ha lapokban meg tudnék jelenni, az nagyon nagy előrelépés lenne nekem. Úgy, ahogy a készülő verseskötetem is az lesz.
– Mit lehet tudni a kötetről?
– Már jó ideje az Irodalmi Rádiónál van, 2023-ban fog megjelenni, Mámor és Halál a címe. Százegy vers lesz benne, alfejezetenként huszonöt, és egy bevezető programvers. Már félig kész van a borítója.
– Mit gondol a “ne a borító alapján ítéljünk” elvről?
– A könyv attól jó, ami bele van írva, de én is sokkal szívesebben olvasok egy olyan könyvet, ami szép. Ezért fektetek nagy hangsúlyt a saját kötetem borítójára.
– Miért szeret Ön igazán verseket írni?
– A verselés azért tetszik, mert úgy fejezi ki az ember a gondolatait, hogy az tényleg élvezhető. Mint a zene, ad valami plusz élményt. Ezért rengeteg verset is olvasok. Imádom a verseket, leginkább a 20. századot: Adyt, Kosztolányit. Szerintem Kosztolányi az örök legjobb, olyan költő, mint ő, már nem lesz. Azért szeretek írni, mert élvezem, ha utána visszaolvasom őket, megmutatom másoknak, látom rajtuk, hogy tetszik nekik. De azt is élvezem, ha nem. Tudom, mit kell elengedni, mit kell megtartani és tovább fejleszteni.
– A családja és a baráti köre mennyire támogatják mindebben?
– Teljes mértékben. A családomban nagyanyám az irodalomértő ember, neki szoktam felolvasni a verseimet. Édesanyám is szereti őket, de ő nem ilyen beállítottságú. A szűkebb, hat fős baráti köröm is mindenben segít. A legnagyobb kritikusom az az egyik legjobb barátom, ő az, akivel az irodalmi ízlésünk az utolsó pontig megegyezik. Egyetlen vers van, amit én szeretek és ő nem, az pedig Ady, Az ős Kaján. Amikor megírok egy verset, az első cselekedetem vele, hogy elküldöm neki, hogy elmondja róla a véleményét. Ám nemcsak elolvassa, hanem fel is szokta olvasni a verseimet, ilyenkor észreveszek benne hibákat: van egy szó, ami nem kell oda, egy “és”, amit kivennék. Egy “még” úgy tud kelleni egy versbe, hogy bántja az ember fülét, ha nincs ott.
SZTEinfo - Koller Hanna
Fotó: Tikász Dóra
