„A fájdalmat szeretném megörökíteni” - interjú Topos Annabellával

- Milyen szerepet tölt be az életedben az írás?

- Amolyan zsebfilozofálgató vagyok: ha eszembe jut valami érdekes, vagy sötét gondolat, akkor azt leírom. Egyszer jelent meg eddig egy írásom a kemma.hu-n, nemrég pedig jelentkeztem a JCDecaux novellapályázatára, ahol még nem hirdettek eredményt. Talán kicsit szégyellős vagyok ahhoz, hogy bármit is megjelentessek.

- Akkor eddig többnyire csak magadnak írtál?

- Igen, naplóbejegyzéseket, és angol nyelvű verseket. Gondolkodtam hosszabb, prózai szövegek írásán is, eddig viszont a novella műfaja volt az, amiben legjobban ki tudtam fejezni az érzéseimet. Türelmetlen vagyok a hosszú szövegekhez és kíváncsi. Olvasóként is.

- Sok erőteljes érzés kifejeződik az esszédben, amellyel az Egyetemi Élményesszé pályázaton indultál. Ilyen például a vidéki egyetemista kultúrsokk-élménye az otthon és az egyetemi város között ingázva. Ezt saját élményeid alapján írtad, vagy mások tapasztalatai is megihlettek?

- Akik körülöttem élnek, és jártak vagy járnak egyetemre osztják ezeket a tapasztalatokat, itt viszont elsősorban a saját érzéseimről írtam. Valahogy úgy éreztem, - és érzem még most is - hogy két világ polgára lettem. Többé nem vagyok az a „proli” aki otthonról elindultam, de nem vagyok még értelmiségi sem. Az előbbihez nem tudok visszatérni, az utóbbihoz pedig még nem tudok felérni. Nem érzem magam annyira idetartozónak, mint például valaki, aki a családjában generációkra visszanyúló értelmiségi gyökerekkel rendelkezik.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy erre a krízisre, és a problémákra, amiket az esszédben is felvázolsz valamilyen válasz, megoldás is szülessen?

- Szerintem az irodalomnak és a művészetnek nem feltétlenül célja, hogy megoldja a problémákat. Szeretném azt hinni, hogy ez képezi az ellenpontját annak, a mai mentalitásnak, hogy „maradj mindig pozitív” és, hogy „keep smiling”. Az az igazság, hogy amikor jól érzem magam, akkor sem tudok pozitív dolgokat írni, de nem is áll szándékomban. Én csak a fájdalmat szeretném megörökíteni, ami bennem van, egyfajta terápiás jelleggel. Ez egy olyan dolog, melynek segítségével önmagammal szemben is őszinte tudok lenni, és fel tudom dolgozni azt, ami körülöttem, vagy bennem zajlik. Ezekben az írásokban önazonos tudok lenni, és úgy érzem, hogy ez én vagyok.

- Érződik az írásban a személyes jelleg, olvasóként, viszont én is azonosulni tudtam rengeteg gondolattal. Emellett azonban titokzatos elemek is feltűnnek a szövegben: a Károlyi Kollégium „megváltójáról” például mit kell tudni?

- Valahol ez is egy kollektív élmény. Már nem is tudom ugyanis, hogy hány ismerősömtől hallottam, hogy a kollégiumukban lakik a legfelső emeleten valaki, aki immár tíz éve él azon a szinten, és Jézusnak hívják. Nálunk is volt egy ilyen a Károlyiban, de azt hiszem három diploma megszerzése után kiköltözött. A szövegben rá utaltam „Megváltóként”.

- Az esszében közbeékelve jelennek meg idézetek a Vad fruttik: Majom, Majom című számából. Végezetül erről kérdeznélek, mi köti ezt a dalt, az esszé szövegéhez?

- Régóta szeretem a Vad fruttikat, főleg a dalszövegeik miatt. Ez a dal különösen az egyik kedvencem. Az esszé gondolata egyébként a villamoson utazva pattant ki a fejemből, amikor ezt a számot hallgattam. Próbáltam úgy megírni, hogy minden egyes sorhoz ebben a versszakban kapcsolódjon valami gondolat, mert hasonló életérzést tükröz. Az ember belső őrlődéseit ragadja meg, és, hogy mennyire bestiális dolgok tudnak történni az ember lelkében. De az is lehet, hogy ha ezután meghallgatom újra a dalt, akkor szégyenkezni fogok, mert rosszul emlékeztem és nem is erről szól...

SZTEinfo - Kovács Pál

Fotó: Kovács Pál