„A díjak nem lehetnek mércéi a lelkesedésünknek” – interjú Szirtes Edina „Mókussal”

- Mikor és hogyan tudta meg, hogy Erkel Ferenc-díjban részesült?

- Nagyon különös volt, mert először kaptam egy miniszteri levelet és egy kérdőívet, amit ki kellett töltenem, ez azt részletezte, hogy hogyan fogadnám a díjat abban az esetben, ha megkapnám. A következő levélben már arról értesítettek, hogy én vagyok az egyik szerencsés, akinek megítélték az Erkel Ferenc-díjat. Jelezték, hogy személyesen szeretnék majd megrendezni a díjátadót, és amint lehetőség lesz rá, megteszik.

- Az, hogy zenei tevékenységéért állami kitüntetést kapott, jelenthet újabb motivációt, vagy csupán egy állomás az életében?

- Igazából kettős érzelem van bennem. Az egyik az az, hogy a díjak nem lehetnek mércéi a lelkesedésünknek, nem lehetnek útmutatói semminek, amiért dolgozunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nap, mint nap a csodájára járok, hogy itt, ebben a pici országban - akárcsak a zene terén - milyen tehetségek vannak. Amikor arra gondolok, hogy az egyik barátom, például Balogh Guszti hogyan ad elő cigány népzenét lovári nyelven, vagy a közvetlen környezetemben a muzsikustársaim hogyan játszanak, mindig elámulok, hogy micsoda tudásuk van. Ha én díjat adnék, akkor mindenkinek adnék. A másik valamiféle zavarba ejtő érzés. Amikor azt kérdezed magadtól: biztos, hogy ez így van? Nem lehet, hogy valami tévedés történt? Tehát nagyon nehezen fogadja el az ilyesmit az ember. Ilyenkor eszembe jutnak a barátaim, akik évek, évtizedek óta kitartanak, idősebbek nálam és semmilyen díjat nem kaptak, pedig szerintem zseniálisak. Ezekben a helyzetekben mindig arra gondolok, hogy nekem őket kell képviselnem, ezeket a névtelen zseniket. Azzal, hogy megkaptam ezt a díjat, nem csak én részesültem benne, hanem általam minden olyan ember, aki nem kötött kompromisszumot, akinek van hite, megszállottsága, odaadása a zene és a művészet iránt.

- Szakmailag is sokféle körben mozog. Mesélne arról, milyen formációi vannak?

- Ez mindig változó, mert szerencsére meg tudom élni, milyen az, amikor a fellépéshez igazítom a műsort, és természetesen ezzel együtt a felállást. Amikor komoly, klasszikus, vagy kamarazenei koncert van, akkor Rohmann Ditta gordonkaművésszel alkotunk hegedű-cselló duót. Nemrégiben arra bátorkodtam, hogy elkezdtem írni különböző darabokat, amelyek ötvözik és hordozzák magunkban mindazt a zenei világot, amiért rajongok. Ez a formáció előadásmódban, zeneiségben, hangszerkezelésben legerőteljesebben a klasszikus zenei világot jeleníti meg. Amikor viszont nagy fesztiválon kell játszani este tízkor fiatal közönségnek, akkor ehhez igazodom. Ebbe a stílusba illő például a Szirtes Folk Band. A kapolcsi Művészetek Völgyében, a világzenei színpadon viszont természetes, hogy egy világzenei formációval lépek fel. Továbbá van, amikor csak a kvintettel játszunk, ami egy szintén saját darabokból, vers megzenésítésekből álló műsor és van, amikor Jammal-al, a beatboxos barátommal looperezünk ketten együtt, de előfordul, hogy teljesen egyedül lépek színpadra. Tehát mindig a zenei program ízlés és stílusvilágába illő formációkkal lépek fel.

- Hogyan kamatoztatta az SZTE-n megszerzett tudást és, milyen élmények kötik az itt eltöltött évekhez?

- Azt, hogy én most szimfonikus zenekarral hangszerelek, nem tudnám csinálni, ha nem ülhettem volna a Szegedi Szimfonikus Zenekarban még diákként. Akkor sem, ha Szecsődi Ferenc - aki az én hegedű mesterem - nem adta volna át azt az érzést, hogy a hangszer, mint élet és lélektárs velünk van a nap 24 órájában, időtlenül. Vagyis, ha fizikálisan éppen nincs is velem a hegedűm, akkor is bennem van, mint létező, érző lény. Vagyok én, és van egy darab fa, amit megfogok, és olykor rácsodálkozom, hogy mi lehet az a csoda, ami benne van. Ennek a csodának az átérzésére Szecsődi Ferenc tanított meg. A másik mesterem Rozgonyi Éva, akinek a lánykórusában énekelhettem 5-6 évig. Ő adta át azt a meghatározó tudást, hogy a zene nem a hangnál kezdődik, ami ordít vagy suttog, hanem a zene most is, mindig itt van, csak csöndben kell lenni. Ahogy levegőt veszek, és elképzelem, azzal már megteremtem a zenének a terét, a világát.

- Hogyan kell elképzelni a zenei teret?

- A hang az utolsó, az a leglényegtelenebb a zenében. A legfontosabb a tér, annak a dinamikája, a mondanivalója. Amikor zenét kell írnom, akkor sohasem a hangokon gondolkodom, hanem a terét keresem: bele lehet-e bújni bársonyosan? Biztonságot ad, vagy inkább lándzsaként akar átdöfni? Arcul csapás akar-e lenni vagy föl akarja borzolni a kedélyeimet? Esetleg azt sugallja, hogy húzzam ki magam, legyen tartásom, és becsülettel, igazsággal kellene, hogy létezzek a földön? Ez mind-mind benne van a zenében. Amikor megvan a tér, akkor kezd csak el felépülni az a váz, amire a hangok jönnek. Ezt azok a tanáraim tanították, akik úgy zenéltek, hogy a játékuk teli volt szenvedéllyel, vággyal és szeretettel. Gyermekkoromban nem hittem el, hogy ilyen csoda létezik. Később ezt mind az intézménytől, a tanáraimtól, a mestereimtől tanultam. Amit én most is tapasztalok, hogy tanítás közben nem az a fontos, amit mondok, hanem ahogyan játszom, mert az nyűgözi le a gyerekeket. Szecsődi Ferenc mondta sokszor: annak higgyek, aki megfogja a hangszert, és eljátssza, amiről beszél, aki egy világot teremt. Én valóban így nőttem fel, egy ilyen meseországban, ahol bizony vannak boszorkányok és sűrű sötét erdő, amiben eltévedek, és olykor nem tudom, hogyan tovább, de aztán jönnek a tündérek, akik felsegítenek. Olyankor kisüt a nap, és meglátom, hogy van még előttem mező sok szép virággal. Még most is így élem meg, ehhez tudnám hasonlítani a zenélést.

SZTEinfo - Császár Dorina, Pósa Tamara