A 2021-es Irodalmi Nobel-díj nyerteséről kérdeztük Dr. Kelemen Zoltánt, az SZTE tanárát

- Meglepte-e az idei irodalmi Nobel-díj győztese, mi a véleménye róla?

- Abdulrazak Gurnah zanzibári származású, brit író. Azoknak a művészeknek egyike, akik a gyarmatosítás hatásaival összefüggésben a menekült lét témáját dolgozzák fel esztétikai igénnyel. Ez nem könnyű írói feladat, mivel először is a globális emberi közösség egy olyan csoportjának kell hangot, szót adnia, akik hosszú ideig némaságra voltak ítélve, a kulturális világ, főként a világirodalom peremén éltek, sőt mások, a nyugati kultúra képviselői mutatták be őket, olyan szemszögből, amely soha nem volt az övék, nem lehetett autentikus. Másodszor komoly probléma, hogy milyen nyelven szólaljon meg ez a viszonylag új hang. Az ezredfordulóra világossá vált, hogy erre az angol nyelv a legalkalmasabb, mely bár az egyik legjelentősebb kolonizáló közösség nyelve, de komoly esélyt ad az egykori gyarmatosított kultúráknak, hogy könnyen hozzáférhetővé válva, megmutathassák valódi arcukat a világirodalom színpadán. Habár az utóbbi időszakban már több posztkoloniális témát megörökítő író kapott Nobel díjat (például J. M. Coetzee 2003., V. S. Naipaul 2001., Wole Soyinka 1986.), ezt az irodalmi jelenséget még reprezentatívabbá lehet és kell is tenni. Ebből a szempontból, de saját jogán is megérdemeltnek tartom Gurnah elismerését.

- Mennyire ismert az irodalmi életben az idei évben díjazott író?

- Abdulrazak Gurnah az irodalom ismert és elismert alakja. A Kenti Egyetemen tanított, a brit Royal Society of Literature tagja, kutatási területeiből kiemelhető Salman Rushdie, Anthony Burgess, vagy az említett Naipaul munkásságának vizsgálata. Tagja volt a Man Booker díj zsűrijének is. Szépirodalmi életműve gazdag, elismert és jelentős. Mindezzel együtt magyar nyelvre még egyetlen műve sincs lefordítva, pedig a Paradise azért is fontos lehetne, mert Joseph Conrad „A sötétség mélyén” című regényére adott válaszként is értelmezhető, a gyarmatosítottak szemszögéből. Remélem hamarosan a magyar olvasóközönség is megismerkedhet Gurnah művészetével.

- A díjra esélyesek közül volt favoritja?

- Több is. A magyar Krasznahorkai László olyan műveiért, mint a Báró Wenckheim Hazatér vagy az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, a külföldiek közül Cormac McCarthy vagy Thomas Pynchon.

-Miért érdemes Nobel-díjast olvasni?

- Ez nehéz kérdés. Egyáltalán nem biztos, hogy érdemes Nobel-díjast olvasni. Szép számmal ismerünk a múltból olyan eseteket, amikor nemcsak a későbbi irodalmi-olvasói elfogadottság, az irodalomtörténet igazolta, hogy valaki megérdemelte volna, mégsem kapta meg az elismerést. Ha pedig említenék néhány nevet a távolabbi múlt díjazottjai közül, nem feltétlenül az interjú olvasóinak lenne a hibája, hogy nem ismerik a szerzőket. Általában tehát nem Nobel-díjast érdemes olvasni, hanem irodalmat, minél többet és jobbat. A Nobel díj, mint intézmény kiválóan alkalmas arra, hogy a világ olvasóközönségének figyelmét, ízlését új, izgalmas irodalmi irányok felé terelje. Például a latin-amerikai mágikus realizmus több évtizede, számtalan szerzővel létezett már, amikor García-Márquez Nobel-díja 1982-ben világszerte ismertté tette. Maga García-Márquez is életművének mintegy a felét megalkotta már, amikor a Száz év magány 1967-ben megjelent. A Nobel-díj egy értékes eszköz az irodalom világszerte történő népszerűsítésére.

- Ön kinek ítélte volna a díjat és miért?

- Személyes kedvencem az élők közül Thomas Pynchon írásművészete, amely az utóbbi évtizedekben magyar nyelven is egyre jobban reprezentált. Az ő művei egyszerre irodalomtudományos-elméleti szempontból rendkívül összetett, izgalmas, bonyolult belső szimbólumrendszerű művek, és viszonylag könnyen élvezhető krimik, politikai akcióregények. Így egy 100 éve Szeged és a régió fejlődésért működő egyetem irodalomtanszékén is kutathatják, de nyáron a vízpartra is magunkkal vihetjük.

 SZTEinfo – Kovács – Jerney Ádám

Fotó: Sahin – Tóth István