Adrienne Kennedy: A bagoly válaszol – drámák dr. Kiss Attila szerkesztésében

– Öt egyfelvonásos szerepel A bagoly válaszol című kötetben. Miért pont ezek a darabok? Szerkesztőként mik voltak a választás szempontjai?

– Az 1990-es évek legelején kezdtem el a doktori tanulmányaimat az Egyesült Államokban az Oregoni Állami Egyetem eugene-i kampuszán, és ott ismerkedtem meg ezzel a szerzőnővel kitűnő tanáraimnak, többek között Linda Kintz professzor asszonynak a jóvoltából. Ezzel egyidejűleg kezdtem el foglalkozni azokkal a kritikai elméletekkel, amelyek azóta is foglalkoztatnak, egyrészt a koramodern angol irodalom és kultúra területén, másrészt pedig általában véve a posztmodern kultúra területén. Azok az elméletek, amelyek akkor elkezdtek foglalkoztatni, legfőképpen a szubjektivitással, a társadalmilag pozícionált ember identitásával, az ideológia és a szubjektum kapcsolatával összefüggő elméletek – nos, ezek az elméletek szinte kínálták magukat ahhoz, hogy ezeknek a segítségével értelmezni tudjuk a kurzusokon ezeket a drámákat, amelyeket Adrienne Kennedy írt. Vagy megfordítva: annak ellenére, hogy a 60-as években lettek rendkívül népszerűek, és amikor én találkoztam velük, akkor már a 90-es évek közepén jártunk, nagyon sok értelmezői közösségnek tűnt úgy, hogy Adrienne Kennedy drámái a legkitűnőbb terepként, vagy hogy úgy fogalmazzak, már-már „állatorvosi-irodalomelméleti lóként” kínálták magukat arra, hogy ezeket az elméleteket működtetve értelmezzük azokat.

Én akkor ott 1991-ben Oregonban elhatároztam, hogy akármi is lesz belőlem, akárhová is jutok, az biztos, hogy egyszer a legkedvesebb Adrienne Kennedy drámáimat le fogom fordítani, és tematikus kötetbe fogom rendezni. Azokat a rendkívül úttörő jellegű darabjait vettem bele a kötetbe, amelyek azóta már klasszikus amerikai és világirodalmi drámai alkotások, és amelyek azóta is a legsikeresebbek. Ezektől lett Adrienne Kennedy olyan szerző, aminek azóta is számon tartjuk. Ma már a 90-es évei felé közelít, de még mindig nagyon aktív, és egyike azon kisszámú szerzőknek, akik a 60-as, 70-es évek nagy társadalmi polgárjogi és kritikai lelkesültségeiben is részt vettek még, és azóta is aktívak.

– Mindegyik darabját nagyon nehéz olvasni, nagyon nehéz tetten érni a történetet, ehhez nem is elég csak egyszer kézbe venni a kötetet. Milyen kihívások elé állították ezek a darabok a fordítót?

– Valóban, nem lehet könnyen végigpergetni és végigolvasni őket, annak ellenére, hogy nagyon rövidek. Ezek a drámák megfelelőek, ha az a fordítói célkitűzés, hogy nagyon ütős, kézbe vehető, rövidnek tűnő darabokat prezentáljanak egy új befogadói közösség számra, de ha valaki belekezd egy ilyen drámába, akkor két kihívással találja szembe magát. Egyrészt szinte teljesen érthetetlennek tűnnek a darabok első átfutásra, másrészt rögtön belátja az olvasó, hogy ezek a darabok nem működnek olvasott drámai szövegként. Általában véve minden drámai szöveget, ezeket pedig különösen csak akkor lehet megérteni, ha az ember egy képzeletbeli színpadon vagy valamilyen térben mozgásba lendíti őket, egyfajta értelmezői teret megképez rájuk, ahol lehet látni, hogy mi történik. Annyira sokrétű jelentésburjánzással, mindent megsokszorozó technikákkal dolgozik Kennedy, hogy még elképzelni is nehéz. Nagyhatású színházi kísérletezők színpadra állították ezeket a darabokat, és sikeresek lettek, bár rendkívül vegyes volt a fogadtatás.

Adrienne Kennedy a nekünk adott exkluzív interjúban elmondta, hogy amikor elkezdte írni az első darabjait és megpróbálta őket kísérleti színházakban elfogadtatni, akkor nagyon vegyesek voltak a reakciók, és az első darabja 1964-ben került színpadra. Ez volt A néger elvarázsolt kastélya. Ezzel kapcsolatban egy irodalmi-filológiai érdekességről is beszámolhatok. Bizonyos elméletek szerint nem nagyon kell a szerzővel foglalkoznunk, amikor egy szöveget olvasunk, és be kell látnunk, hogy semmiféle szerzői intenció nem korlátozhatja a szövegek jelentésgeneráló potenciálját. A posztstrukturalista tézis szerint a szerző halott, nem korlátozhatjuk a jelentés szétáradását bármiféle szerzői akarat által. A fordító azonban más helyzetben van. Fordítóként nagyon érdekes volt belátnom, hogy amikor egy nagy hatású, híressé vált darabot fordít az ember, és belebotlik olyan eldönthetetlenségekbe, amelyeket a fordítónak kénytelen-kelletlen mégiscsak el kell döntenie, és a fordító abban a szerencsés helyzetben van, hogy él még a szerző, sőt, még exkluzív interjút is hajlandó adni nekünk, nos, akkor ráveszi az ember magát, hogy megkérdezze a szerzőt.

– Meg is kérdezte?

– Igen. Megkerestem Adrienne Kennedyt egy-két kérdéssel, mert pont a leghíresebb darabja, A néger elvarázsolt kastélya okozott fejtörést, ugyanis az angol cím úgy szól, hogy „Funnyhouse of a Negro” – és Kennedy tudatosan használja a „negro”, vagyis néger szót a címben, ami nagyon sokáig tilalom alá esett, és már akkor is megbélyegző kifejezés volt, de éppen ezt a diszkurzust akarja beemelni a drámába. A „funnyhouse” ugyanakkor legalább két jelentéssel bír, egyrészt jelenthet elvarázsolt kastélyt, de jelenthet diliházat is. Amikor először lefordítottam ezt a drámát, azt a címet adtam, hogy A néger diliháza. Mert ami ebben a darabban van, az egy őrület. A legfontosabb technika, ami azóta Adrienne Kennedyt jellemzi is, az a karaktereknek és helyszíneknek a megsokszorozása. Ezt olvasni is furcsa, hiszen szkizofrén, valamilyen értelemben meghasadt karakterekkel van dolgunk. Ehhez jól illett a diliház szó, de most, amikor kötetbe rendeztem a fordításokat, megkérdeztem Adrienne Kennedyt, hogy ő elfogadná-e a különféle jelentések közül azt, amit én választottam, és azt mondta: sok minden lehet, de ez semmiképpen. Sokkal inkább elvarázsolt kastély vagy kísértetkastély.

– Adrienne Kennedy az ohioi egyetemre járt, ahol a 27 ezer hallgató közül mindössze 300 volt fekete. Az ő egész életét végig kíséri a szegregáció. A kollégiumban 13-an voltak feketék. A faji kérdések akkor is, ma is napirenden vannak.

– Ezek a drámák visszavezetnek bennünket azoknak a társadalmi forrongásoknak az idejébe, amelyek most ismét különleges aktualitást nyertek az amerikai események miatt. Úgy gondoltuk, hogy méltán tarthatnak érdeklődésre számot ezek a drámák a magyar olvasók körében. 1964 és 1967 között írta ezeket a rendkívül érdekes , és egyúttal nagyon nehéz darabokat.

A tanulmányaival kapcsolatban elmondta, hogy ha írt egy jó dolgozatot, akkor vagy a professzor, vagy az összes csoporttársa azt gondolta, hogy ő ezt nem írhatta. Vagy más írta, vagy lemásolta. Állandóan azzal a kirekesztéssel kellett küzdenie, ami lépten-nyomon megakasztotta az akkori és a későbbi amerikai társadalomban is, és amit ő természetesen egyfajta kulturális örökségként is cipelt, hiszen az édesapja a polgárjogi mozgalomban is részt vevő és a fekete közösség által elismert személyiség volt. Érdemes talán azt megemlíteni, amiről a kötetben közölt interjúban is beszél. Tekintve azt a nagyon sok hátrányos megkülönböztetést, amivel meg kellett küzdenie, és később generációkon átnyúló értelemben meg kellett tapasztalnia a saját családját érintően is, még a közelmúltban is, azt mondhatjuk, hogy ez egy folyamatosan kísértő probléma, trauma az amerikai társadalomban: a fajgyűlölet és a faji szegregáció egész egyszerűen szinte felszámolhatatlan. Ez volt a helyzet a 2000-es évek közepén, és most, itt, 2020-ban ismét ezt tapasztaljuk: ez borítja ma lángba szó szerint és metaforikusan is az amerikai társadalmat.

SZTEinfo – Antal Éva Eső

Fotó: A. É. E.

2020 nyarán, az SZTE virtuális könyvheti beszélgetés-sorozatában megjelent cikkek, ajánlók:

Míg nincs vakcina, a járvány elleni védekezés eszköze – több száz éve – a karantén

„A megismerés szintjei – Haikufüzér utazóknak” az SZTE geológus professzorától, M. Tóth Tivadartól

A mesék birodalmában Mórocz Károllyal, az SZTE alumnusával

„Izgalmas belátni a történelem kulisszái mögé” – véli a PhD-értekezést író Szent-Györgyi-kutató könyvtáros

Egy kalandokkal teli könyv kalandos élete

Sors-cserepek – Erósztól a festővászonig

Zelka, a fagyos Persephoné

Aszterión, a csillagközi vándor

A kolozsvári és szegedi gyökerű Neohelicon a legjobbnak értékelt folyóirat a Springer kiadványai között

„Rajongani kell a választott médiumért” – véli Sebők Orsolya könyvillusztrátor

Az SZTE könyves beszélgetései az ünnepi könyvhéten és a Klebelsberg Könyvtárban

Virtuális Könyvhét