Erdődy Edit-díjat kapott Szabó Gábor, a BTK oktatója

- Melyek voltak azok a kivételes vagy hétköznapi pillanatok, amik meghatározók voltak abbanhogy irodalommal, kritika- és tanulmányírással, illetve tanítással kezdjen el foglalkozni?

- Mindez egyáltalán nem volt evidens. Az kétségtelen, hogy már általános iskolás koromtól rengeteget olvastam, a legnagyobb izgalommal természetesen azokat a könyveket, amelyeket koromból fakadóan egyáltalán vagy csak igen kevéssé érthettem meg: nemcsak szépirodalmat, de filozófiai, művészetbölcseleti és egyéb munkákat is. Az olvasás vagy általában a könyv szeretete mindig is magától értetődő volt számomra. A családi könyvtár létezése vagy nagyszüleimnek az a szokása, hogy a Könyvhét friss megjelenéseinek idején a család minden tagja kapott ajándékba könyveket, a könyvkultúra a hétköznapok legtermészetesebb tartozékaként jelentkezett számomra. Gimnáziumban viszont mindez már különböző problémákat kezdett okozni, mivel úgy éreztem, teljességgel felesleges haszontalan tantárgyak bemagolására fordítanom az olvasásra, illetve az olvasásélményekkel kapcsolatos kocsmai beszélgetésekre is használható élvezetes időt. Ezt az elképzelésemet - érthető módon - a tanári kar egy jelentős része bizonyos ellenérzéssel fogadta, ami féléves és év végi bizonyítványaim jegyeiben sajnos nagyon látványosan rögzült is. Családom számára nagyjából harmadikos koromra végképp elszállt a remény, hogy én is jogi egyetemre fogok menni, sőt, bármilyen továbbtanulási lehetőség eléggé illuzórikusnak tűnt akkoriban. A kérdést végül az döntötte el, hogy matematikából negyedik év végén megbuktattak – hozzáteszem, én valóban megbízhatóan hülye voltam matekból, de ebben a lépésben sokkal inkább az akkori igazgató személyes bosszúja öltött testet, akit frusztrált, hogy éveken át sikertelenül próbált ilyen-olyan ürügyekkel eltávolítani a gimiből –, s így sehova sem felvételizhettem. Ki kellett hagynom tehát egy évet, és ekkor jelentkeztem magyar szakra. Innentől meg már nem volt menekvés.

- Legújabb kötetében szépen körvonalazódnak az emlékezéssel, emlékezéspolitikával foglalkozó irodalmi szövegek, jelenségek interpretációjának fősodra mellett és értelmezésük, analízisük során eddigi életpályája, munkássága fontos állomásai. Olyan visszatérő állomások, melyek meglétét már korábbi kötetek, monográfiák (Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba c. művéről, Petri György politikai költészetéről, Hazai Attila művészetéről szólók) és egyetemi kurzusok (a francia új regényről, Robbe-Grillet, Petri és Esterházy munkásságáról) is dokumentálják, miközben ezek nem pusztán otthonos, belakott, hanem újrafelfedezett szöveg- és életműterekként működnek, tehát új megvilágításban, új összefüggésekben, gondolati útvonalakban, argumentációkban, problémahálózatokban tűnnek fel. Mennyire szerzői intenció ez, mennyire volt a koncepciója része egy olyan tanulmánykötet megírása, mely egyszerre tematizálja a kollektív és személyes múltba ágyazva a származás megismerésének és ezen keresztül a személyes identitás megkonstruálásának irodalmi lehetőségeit, korlátait, valamint mutatja fel emellett a tanulmányírói személyességet és tolja ki annak határait?

- Valóban, minden egyes könyv bizonyos értelemben szerzőjéről is vall – ahogyan egy interjú kérdései is a kérdezőről –, ezzel együtt én nem érzem, hogy ez a kötet személyesebb lenne az eddigieknél. Legalábbis ilyesféle intencióm nem volt az egyes írások kötetbe rendezésekor, s hogy ennek jeleit észrevegyem, alighanem analizálnom kellene magam, amitől viszont erősen tartózkodnék. Ami persze talán maga is tünet. De komolyabbra fordítva, a felsorolt problémahalmazok valóban azokat a területeket fedik le, amelyek különböző életszakaszaimban különösen érdekeltek. Ez persze nem csupán személyes motiváció, hanem az adott irodalmi közeg, a korszellem hatása is volt, azoknak az irodalmi mozgásoknak a lecsapódása, amelyek óhatatlanul befolyásolják a kulturális tér résztvevőit és aktorait. Az idő múlásával természetszerűleg minden jelentős mű más és más dimenziót képes értelmezésre kínálni a kulturális változások megújuló szempontjainak függvényében. Az Esterházy-könyvem írása idején például alapvetően a posztmodern szövegeljárások gyűjteményét láttam a kötetben, mostanában – amint a mostani kötetemben olvasható Esterházy-dolgozat is példázza – legalább ilyen lényegesnek látom az életművet emlékezetpolitikai, a személyes és a kollektív történelemmel kapcsolatos kérdések hordozójaként. De ezeket a rétegeket az idő szépen egymásra montírozza, nem vagy-vagy alapon működnek. A kötet egyes elemzései is efféle módon hajlanak egymásba talán, egymás erővonalait igazítva egy lassan kirajzolódó fókuszpont felé.

- Angyalosi Gergely szép laudációjában (http://www.muut.hu/archivum/30696) a könyve címe által sugallt, de a teljes kötetre jellemző szemantikai sokrétűséget hangsúlyozza. A Szabó Gábor-i értelmezői szövegek sajátja az a gazdagság, ami egyrészt a határátlépésekkel való foglalkozás, a különböző irodalmak, textusok közötti, szövegeken belüli, műfajok, művészeti ágak, időbeli és térbeli dimenziók, különböző kategóriák és elméleti apparátusok közötti átjárhatóságok kulturális és poétikai működésének kritikai tettenéréséből fakad, másrészt abból, hogy maguk a szövegek is az átlépések, kimozdulások jelenvalóságát és strukturális szükségszerűségét hangsúlyozzák. Ez a dinamizmus teremti meg a vizsgált korpuszok lényegi aspektusainak a kiemelése mellett azokat az összefüggéseket, egybejátszásokat, kultúr- és ideológiakritikai, irodalomtörténeti vagy pszichoanalitikus kontextusokat, amelyek által az olvasó egy olyan festményt lát, amely – a György Péter könyvéről tett megállapításodat jócskán módosításokkal idézve – nemcsak távolról, hanem közelről (anyagát és ecsetkezelését) tekintve is izgalmas befogadói élményt nyújt. Mesélne ennek a látás- és írásmódnak a kutatói, az írástechnikai, az alkotói és az emberi-etikai könnyedségeiről és nehézségeiről?

- A könnyedségeiről sajnos nem tudok beszámolni, már ami az írásmunka fizikai részét illeti. Rosszul és nehezen írok. Az egybejátszások és összefüggések tekintetében pedig azt hiszem, nem egy tudatosan kimunkált bölcseleti pozícióra lehet visszavezetni írásaim ebbéli sajátosságát. Szerintem a gyökere ennek ott van, hogy fiatalkoromban egyszerre 3-4 könyvet olvastam párhuzamosan. Ráadásul nem tematikailag, műfajilag vagy bármi egyéb normális módon összekapcsolható szövegeket, hanem teljesen esetleges párosításokban. Viszont ezek olvasása közben óhatatlanul elkezdtem keresni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek segítették számomra az információk rögzülését, nyelvi-gondolati átjárásokat tettek lehetővé a művek közt, cáfolatokat vagy megfeleléseket generáltak. Tulajdonképpen multiplikáltam az egyes műveket ezzel az olvasási technikával, bár én ezt nem éreztem valamiféle speciális dolognak, azt gondoltam, mindenki így olvas. Aztán hallgatóként itt, a szegedi egyetemen Fried tanár úrtól értesültem arról, hogy ez egy szakma, komparatisztika a neve, és nagyon sok ember abból él, hogy ezt csinálja. Ennek akkor nagyon megörültem. Visszatérve tehát kérdésedre, ez így tehát mégis a dolog könnyebbség-része lenne, amennyiben nem valamiféle szakmailag elsajátított, tanult stratégia tudatos alkalmazását implikálom ezzel a látásmóddal, hanem egy fiatalkori szokásomat igyekszem – remélhetőleg hihető módon – tudományos keretek közé helyezni. Amihez azért – mármint a hitelesség képzetének megteremtéséhez – persze elég sokat kellett (kell, kellene, kellett volna) tanulnom.

- A Történeteink vége a Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér c. regényéről szóló, azonos című tanulmányával fejeződik be, melynek zárópasszusában a Krasznahorkai-mű tapasztalata és művészetfelfogása, „a művészet »transzcendens feltételeinek« megszűnése” és az erre adott egyedüli lehetséges reakció, „az önfelszámolás tragikus nevetéssé stilizált gesztusa” tematizálódik. Amikor arról kérdezik Önt, hogy miről fog legközelebb írni, általában azt válaszolja, hogy semmiről, többé már nem ír, már túl van a hattyúdalán. A kötete kellően pesszimista zárszavával összefüggésben ezentúl most már csak nevetni fog? És miről nem fog írni?

- Krasznahorkai Ön által említett – szerintem korszakos – regénye pontosan jelzi azt a társadalmi-kulturális állapotot, amelyben a művészet csupán saját feleslegessé válásának tudatosításával és megfogalmazásával adhat hírt az – elnézést a patetikus kifejezésért – emberi létezés és a társadalmi folyamatok szerkezetének ijesztő átalakulásáról. Ami engem érdekel, az éppen az az etikai funkció, ami ebben a helyzetben szerintem az irodalom működésének egyik alapját kell, hogy képezze. Ami viszont visszavezet a személyesség előzőleg súrolt kérdésköréhez: melyek azok a problémák, amelyek által a kritikus leginkább érintett? Viszonyaink a viszonyainkhoz, Petrivel szólva. Várady Szabolcs, a jelentékeny, ám borzasztóan ritkán publikáló költő egy sok-sok éves hallgatás-periódusa közben azt nyilatkozta, hogy ő már tulajdonképpen ugyanolyan jogon nevezheti magát prózaírónak is, mint költőnek, hiszen oly mindegy, miről és hogyan nem ír. Úgyhogy kedves érdeklődésére annyit tudok válaszolni, jelenleg egy önéletrajzi ihletettségű nagyregény kötetein nem dolgozom.