Szegeden is bemutatkozott a Székelyföld folyóirat

Az est folyamán a három határon túli poéta verseit hallgathattuk meg. A költeményeket a Baka-versmondók, Paulovics Tamás, Fabulya Andrea és Antal Anikó adták elő, és Bene Zoltán moderátor kérdezett a költőktől.

Elsők között érkeztem a Millenniumi Kávéházba a Székelyföld folyóirat bemutató estjére. A teremben, körben a falakon 1960-70-es években készült fotókat tekinthettek meg az érdeklődők, amelyek a határon túli magyarok mindennapjait mutatták be. Főleg arcokat, embereket ábrázoltak, de falvakról, messzi tájakról is készültek képek, vagy egy-egy olyan épületről, amely a magyar kultúra jelképét viselte. A tekintetek nem szomorúak, mégis fáradtak, kiábrándultak. A kiállítás borús hangulatát növelte, hogy minden kép fekete-fehér volt.

Míg a közönség egyre csak gyűlt, a Baka-versmondók még utoljára egyeztettek a műsorról, 19 óra felé pedig mindenki elcsendesült. Körbenéztem. Kissé csalódottan fogadtam, hogy a főként idősekből álló publikumban szinte én vagyok az egyetlen egyetemista, csak négy bölcsész(-nek vélt) hallgatót fedeztem még fel a hátsó sorokban.

Paulovics Tamás elsőnek Farkas Árpád „Kányádi Sándornak” című versét olvasta fel, ami már hagyománynak számít a Baka-versmondók és az erdélyiek találkozóin. Markó Béla versei (Itthoni éjszaka, Lejkmotiv, Óperencia; műdal) után a rendezvényről beszélgettünk. Kiderült, a Millenniumi Kávéház a negyedik és egyben utolsó állomása volt a találkozónak, előző nap a folyóiratot bemutatták Szentesen két helyszínen, előttünk pedig a délután folyamán a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tanulói ismerhették meg a folyóirat munkáját, a költők verseit. (Bevallom, ezt kissé irigykedve hallgattam, hiszen 2 évvel ezelőtt még én is gimnázium diákja voltam.) Ahogy már az előadás elején is szellemes beszólásokkal színesítette a közönség a beszélgetést, úgy a későbbiek során sem apadt lelkesedése, közvetlen, szinte bensőséges volt a viszony előadók és hallgatók között.

Költészet és közélet

Bene Zoltán első kérdésével arról érdeklődött, mit gondol Markó Béla a közéleti költészetről, nevezhető-e egyáltalán művészetnek, kell-e a költőnek a közélettel, a politikával foglalkozni, véleményt nyilváníthat-e. Az említett közéletben is aktív Markó Béla elmondta, sokszor változott ezen a területen a gondolkodása. 1989 előtt minden magyar alkotónak, éljen akár Magyarországon vagy Romániában, ki kellett mondania véleményét, mert megvolt hozzá az eszköze; ellent kellett mondania egy diktatúrára, egy elnyomó rendszerre. Volt idő azonban, mikor több költő mellett ő is azt vallotta, el kell ettől határolódnia, nem a művészek tisztje, hogy véleményt alkossanak ilyen téren. Ma már úgy gondolja, tévedés, hogy ne lehetne beleszólni a világ menetébe. Aki megteheti, szóljon, mondjon véleményt, akár versben is, hiszen ő is ebben a világban él, neki is alakítania kell.

A következő téma a magyar nyelv mai állapota volt. Bene Zoltán mesélt egy-két személyes tapasztalatáról, melyek arról adtak tanúbizonyságot, hogy a „mai fiatalok” nem ápolják kellőképpen a nyelvet, egyre több szó és kifejezés tűnik el, leegyszerűsödik a kommunikáció, a magyar nyelv szépsége pedig egyre csak kopik. A székelyföldi magyarokról viszont megvan az a sztereotípia, hogy „nagyon szépen” beszélnek magyarul. Markó Béla szerint ez nem sztereotípia, hanem a valóság, csak hát a szépség mellett sajnos egyre helytelenebbül is alakul a határon túli nyelvhasználat. Véleménye szerint a gond abban rejlik, hogy a magyar irodalom nem kap kellő súlyt az oktatásban, se Magyarországon, se Romániában. Nincs vészhelyzet, kár lenne kétségbeesni még ilyen téren, de tagadhatatlan, hogy a magyar irodalom többet érdemel, hiszen ez a kultúrát, a nyelvet magát, a történelmet, a kommunikációt, a múltat és a jövőt képviseli a felnövekvő nemzedék nevelésében. Szerinte Erdélyben azért nem jelent ez akkora problémát, mert a magyarokkal ellentétben a székelyek figyelmet fordítanak arra, ami veszélyben van, és próbálják megóvni azt: a kultúrájukat, a nyelvüket, a hagyományaikat, identitásukat, nemcsak a románokkal, hanem a felejtéssel szemben is.

Az irodalom nem mérhető a piacgazdaság eszközeivel

Ehhez kapcsolódóan előkerült a magyar irodalom jövője is. A magyar irodalommal az a „probléma”, hogy „nem elég piacképes”, a mai célközönség számára nem elég érdekes. Markó Béla szerint nem szabad, de nem is lehet a piacgazdaság törvényei szerint elbírálni a szépirodalmi alkotásokat, nem lehet az probléma, hogy egy írás nem piacképes. Ugyanakkor megvan a veszélye, hogy a könyv mint olyan, „eltűnik” a világból, nem lesz rá igény többé. A közlésmód egyre gyorsabbá, tömörebbé válik, és olvasásra már nem marad időnk. A kommunikációs robbanással megváltozik a könyv, egyre többen választják az internetet, a digitalizált változatát egy regénynek, míg ő személy szerint jobban kedveli a „klasszikus formát”.

Bene Zoltán arról is megkérdezte a költőt, hogy zajlik nála a versalkotás, milyen folyamatok során készül el egy mű. Jobban szeret papírra írni, vagy már ő is a számítógépet használja, esetleg fejben ír? Markó Béla ahogy az olvasásban is, úgy az írásban is inkább a klasszikus megoldást kedveli, verseit mindig papírra veti az alkotás során. A beszélgetés végén a költő felolvasta két saját versét, a „Csatolmányt” és a „Memorandum a 80 éves Ilia Mihálynak”-t, hiszen a címben szereplő tanár úr is megtisztelte jelenlétével a rendezvényt.

Verset írni fejben

Markó Béla után a Székelyföld folyóirat főszerkesztőjének, Lövétei Lázár Lászlónak a versei közül hallgathattunk meg párat (Ballada, I. Ecloga, IV, Ecloga). Bene Zoltán hozzá is ugyanazokat a kérdéseket intézte. Mint kiderült, a főszerkesztő tud és előszeretettel ír verset fejben. Sok sor, mozzanat jut eszébe, amiből később vers lehetne, de a rengeteg gondolat közül csak azok maradnak meg az emlékezetében, amelyek „méltóak rá”, hogy verssé váljanak. Ezek viszont olyan élesen, hangosan szólnak a fejében, egyre bővülve további sorokkal, hogy bármikor le tudja írni őket. Nem ír sok verset, de ilyen módon, amit papírra vet, azzal többnyire elégedett.

Elmondta, hogy közéleti témákkal nemcsak verseiben, hanem a folyóiratban is gyakran foglalkozik. Ugyan a szépirodalmi havilapban nem jelenik meg soha konkrét politikai témájú írás, de olykor leközölnek egy-egy történelmi tanulmányt is, ami sokszor utal vagy kapcsolódik a napi politikához. A folyóiratba nagy felelősséggel válogatja be a cikkeket és írásokat, hiszen az előfizetők megérdemlik a magas színvonalat. Ugyan nem tért ki pontosan erre, de a főszerkesztő néhány félmondatából kiderült, az újság indulásakor még házról házra járva szerezték meg az első előfizetőiket, hogy el tudják indítani a folyóiratot. Többek között ezért is jelent dilemmát az újság digitalizálása, elérhetővé tétele az interneten. Igaz, hogy így sokkal szélesebb körhöz juthatna el, de pont a kezdeti támogatások miatt nem építhetik le a már kialakult előfizetői köröket.

A szegedi egyetemen végzett költő verseit is meghallgathattuk

Utolsóként, de nem utolsó sorban Fekete Vince – aki a Szegedi Tudományegyetemen végzett költő – versei közül hallgathattunk meg párat. Azt kell mondjam, talán e beszélgetés során volt a legjobb hangulat. Fekete Vince inkább vicces anekdotákat mesélt a magyar nyelv székelyföldi alakulásáról. A versírás számára leginkább „lábbal” folyik, a legjobb ötletek séta közben jutnak eszébe. A közélettel kapcsolatban elmondta, szerinte manapság az is mond véleményt, aki nem mond semmit. Ő, ha le is írja álláspontját, inkább tárcanovelláiban teszi ezt, ritkán viszi át verseibe.

Az est végén a közönség soraiból is felehették kérdéseiket az érdeklődők, én pedig éltem is ezzel a lehetőséggel. Első kérdésemre, miszerint mit gondolnak a magyar irodalom jövője mellett annak művelőiről, lesznek-e méltó utódaik, akik továbbvihetik a folyóiratot, teljes nyugalommal bólintottak rá. Kérdésem nemcsak arra irányult, hogy van-e felnövekvő írógeneráció, hanem hogy ők fognak-e írni egy olyan országban, ahol megszólják őket nyelvük, származásuk miatt. A szerkesztők erre azzal válaszoltak, hogy a Székelyföld már indulásakor is több volt, mint egy szépirodalmi havilap; a magyarság, a kultúra és az irodalom jelképe volt már akkor is, amely mindig hirdetni fogja a székelyek létjogosultságát a román területeken, így a fiatalok számára is megtiszteltetés írni az újságba, identitástudatukat erősíti. A második kérdésem után kiderült, a magyar egyetemek hallgatói és magyarországi írók is gyakran élnek e megtiszteltetéssel, sűrűn kapnak írásokat, cikkeket itteni szerzőktől.

SZTEinfo – Ondrik Imola

A szerző felvételei