Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Magyarkanizsa után Szegeden is bemutatták Forró Lajos történész, az SZTE JGYPK Szakképzési, Távoktatási és Továbbképzési Központ oktatója és Molnár Tibor zentai levéltáros Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizán iratok tükrében című művét.
A Szegedi Akadémiai Bizottság székházában május 16-án tartott eseményen felszólalt Sajti Enikő, az SZTE BTK Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszék egyetemi tanára, illetve Zakar Péter történész, a szegedi Gál Ferenc Főiskola dékánja kérdéseire válaszolva Forró Lajos is megosztott néhány érdekességet a kötettel kapcsolatban.
A mű témájául az 1944-45-ben elkövetett vajdasági magyarellenes vérengzések szolgálnak, amelyeket 16 áldozat esetén keresztül hivatott bemutatni. Sajti Enikő elmondta, a modern történetírásban általánosan jelen lévő szemlélet, hogy az egyes történelmi események értelmezése több szempontból is megközelíthető. Különösen igaz ez a politika történelemre gyakorolt hatásának tükrében, éppen ezért kiemelten fontos az úgynevezett akadémiai, másképpen mondva tudományosan elfogadott kutatásokon és bizonyítékokon alapuló, objektivitáshoz közelítő és általánosító történetírás. Emellett létezik egy nyilvános, kevésbé kontrasztos irányzat, amely ugyanakkor sokkal nagyobb gondot fordít kisebb 
társadalmi csoportok vizsgálatára. Mint azt a professzor asszony kifejtette, Forró Lajos és Molnár Tibor könyve attól igazán különleges, hogy az abban foglalt kutatási eredmények hivatalos okiratok által igazoltak, mindemellett egy kisebb társadalmi réteg történelmét veszi górcső alá. A kollektív emlékezet esetleges torzulásait kiküszöbölendő pedig a „vétkes” hatalom szemszögéből igyekszik bemutatni az áldozatok ellen elkövetett bűnöket.
Zakar Péter első kérdéseként afelől érdeklődött, mi okozta a kutatás során a legnagyobb meglepetést. Forró Lajos válaszában kifejtette, igazán váratlan volt a meglévő iratok száma és részletessége. Pontos számmal nem tudott ugyan szolgálni, de elmondta, csak Magyarkanizsa település kapcsán több doboznyi bírósági feljegyzést és egyéb írásos anyagot találtak. Különösen kirívó esetekre is akadt példa ezek között, így például említésre méltó az a levelezés, amely a martonosi Népfelszabadító Bizottság és a felsőbb vezetés között zajlott. Ebben a martonosiak azon gondjukat jelezték, hogy a már korábban likvidált áldozatok közül nem mindenki ellen tudnak utólagos bírósági per keretei között érdemleges vádat hozni.
Az SZTE JGYPK oktatója a későbbiekben nyilatkozott immáron közel húsz éve tartó kutatásának folytatására vonatkozó terveiről. Elmondta, a Molnár Tiborral való közös munka olyannyira hatékonynak minősült az eddigiek során, hogy továbbra is együtt kívánnak dolgozni. Következő feladatukként várhatóan Zenta történéseit igyekeznek majd felderíteni, ugyanakkor örömmel veszik más történészkutatók segítségét, akár más településekről is. E helyütt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy a közhiedelmekkel ellentétben az egyes levéltári anyagok igenis elérhetőek és kutathatóak, nem csak a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság tagjainak. Egy nézői kérdésre azt is kifejtette, ezen iratok valóságtartalma helyenként megkérdőjelezhető, különösen azon esetekben, ahol az áldozatok likvidálása megelőzte a bírósági pert. Ugyanakkor megfelelő kritikai érzékkel és figyelmességgel kiküszöbölhetőek a pontatlanságok. Kutatási szempontból szerencsés ráadásul az a körülmény, hogy a korabeli hatalmi vezetés nem kívánta elhallgatni a történteket, ezért bőven akadnak részletes feljegyzések az egyes esetekről.
A könyvbemutató végén szót kért egy a teremben helyet foglaló látogató. Elmondta, ő évekkel ezelőtt Doroszló községből költözött át Magyarországra, és édesapja halálakor ígéretet tett arra, ha egyszer lehetősége lesz rá, nyilvánosság előtt is elmesél egy rövid történetet a szerbiai magyar település és egy közeli, szerbek lakta falu, Sztapár viszonyáról. Mint kifejtette, e két faluról úgy tartotta és tartja a közvélemény, hogy szinte testvéri relációban élnek egymás mellett, védik és segítik egymást minden körülmények között. 1944 őszén partizánok otthonukból elhurcoltak és meggyilkoltak 11 doroszlói férfit. Közülük tízet Sztapár külső területén temettek el, egyiküket pedig a sztapári templom kertjében. A ’60-as években aztán az akkori hatalmi vezetés ünnepséget szervezett a két falu baráti viszonyának hirdetésére. A rendezvény közben egy sztapári idős ember nagy bátorságról tanúbizonyságot téve felállt és azt mondta a vezetőknek: nem beszélhetnek testvéri viszonyról, mert húsz évvel korábban ők nem védték meg azt a tizenegy doroszlói férfit. A történetet hűen jellemzi, hogy a korábban említett külső mezőgazdasági területet azóta sem művelik a sztapáriak.
Szuda Sándor
