Szilasi Gergely tragédiája – Adalék egyetemünk előtörténetéhez

Hogy vadítottuk el magunktól a románokat?

Pécskai barátomnak, az ottani Kálmány Lajos Kulturális Egyesület elnökének, a helyi általános iskola tanárának menye, Nagy Zubán Márta a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli kutatók támogatására szolgáló Domus-ösztöndíj keretében magyar egyetemen ír doktori értekezést. Engem kértek meg témavezetőjéül. Dolgozatának első részletei hívták föl figyelmem a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetének egy tanulságos – szégyenletes – epizódjára.

Írt róla már az egyetem első korszakának jeles krónikása, történészprofesszora, Márki Sándor (1853–1925) is. Ő Kétegyházán született, tehát Csonka-Magyarországon, s nyilván ez is befolyásolta, amikor úgy döntött, hogy Trianon után elhagyja Kolozsvárt, ahol 1887-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett, 1892-től pedig nyilvános rendes tanárként tanszéket vezetett. Szegeden 1921-től haláláig működött. Az egyetemi almanach (1996) a középkori történeti tanszék vezetőjének írja. 1922-ben adta ki a Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. A m. kir. Ferencz József-Tudományegyetem története (1872–1922) című könyvét, amelyen magát „az egyetemes történelem ny. r. tanára” titulussal ruházta föl.

Ebből, Szinnyei József nélkülözhetetlen lexikonának (Magyar írók élete és munkái) megfelelő címszavaiból és Dávid Gyula barátom közvetítésével kapott román forrásokból tudhatjuk meg, hogy az 1872. november 10-én megnyílt kolozsvári egyetem, amely 1881-től viselte a császár és király nevét, román nyelvi és irodalmi tanszéket is nyitott. Erre már az ünnepélyes megnyitó előtt, október 20-án nyilvános rendes tanárnak nevezték ki Szilasi Gergelyt. Márki y-nal, Szinnyei (és a korabeli helyi újságcikkek) i-vel írják, Márta – történetietlenül – román alakban, Silaşinak. Román lévén aligha viselhetett ipszilonos vezetéknevet, de a magyar igazgatásra és a korabeli gyakorlatra tekintettel csak román nyelvű közleményei alá írhatta nevét Gregoriu Silaşinak..

Szilasi Gergely a Szolnok-Doboka megyei Bethlenben (ma Beclean) született 1836. január 27-én. Édesapja görög katolikus esperes volt, s ő is egyházi pályára készült. Elemi iskoláját szülőfalujában és Naszódon végezte, gimnáziumi tanulmányait a Mária Terézia idején létrehozott naszódi határőr-gimnáziumban kezdte, Désen folytatta, Kolozsvárt végezte. A román görög katolikusok érseki székhelyén, az Alsó-Fehér vármegyei Balázsfalván (ma Blaj), szerzett teológiai képzettséget. Tanulmányait. a bécsi Szent Borbála Szeminárium ösztöndíjasaként a bécsi egyetemen folytatta, és 1862-ben teológiai doktori oklevelet szerzett. Utána a Szent Borbála Szeminárium rektorhelyettese lett, 1865-ben – Szinnyei szerint „esperesi ranggal” – igazgatója. Engel-Köllő Károly szerint Bécsben nemcsak a romanisztikában képezte magát, hanem behatóan foglalkozott mind az indogermán nyelvekkel, mind pedig a bibliai „szent nyelvekkel” (A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945–1959. Bp. 1999. 130.) Tehát a héberrel, göröggel, latinnal. Innen került 1872-ben a kolozsvári egyetemre a román tanszék vezetőjének. 1881-ben bölcsészdoktori címet is szerzett.

Kezdeményezésére alakult a román diákegyesület, a Júlia Egylet, amelyet később is támogatott, irányított. Ő alapította a Bécsben megjelenő Sionul Românesc című egyházi és iskolai lapot (1865–1867, 1871–1872).

Akkoriban Kolozsvárt nem sok tudományos munka kellett az egyetemi tanársághoz. Szinnyei Szilasi kinevezése előtt mindössze egy munkáját említi, az is csak fordítás: „Wisemann Fabiolájának román fordítása. Bécs, 1862.” Kerestem lexikonokban, számítógépen, nem tudtam meg, mi ez tüzetesebben. Érdemi munkássága egyetemi tanársága idején bontakozott ki. Dávid Gyula szerint román közleményei a Transilvania, Sionul Românesc és Familia című folyóiratokban jelentek meg. A Szamosújvárt megjelenő Amicul Familiei című folyóiratban 1887/88-ban nyolc folytatásban nagyobb tanulmányt közölt a provence-i irodalomról. Magyar nyelvű dolgozatai az Erdélyi Múzeumban (A dáciai román nyelv régisége, 1874; A macedóniai román nyelvjárás, 1875).

Önálló műve a háromkötetes Renasterea limbei româneşti in vorbire şi scriere. (A román nyelv újjászületése beszédben és írásban.) (Kolozsvár—Szamosújvár, 1879—1885). 1879-ben Kolozsvárt jelent meg Apologie című műve. Alcíme szerint Discursuri filologice şi istorice maghare priivitoare la români (Románokra vonatkozó magyar filológiai és történelmi tanulmányok). Szinnyei említi kéziratban levő munkáját is: A rumén irodalom története az újkorban címmel. A rumén (megkülönböztetésül a román kortól, stílustól) Szinnyei munkájában a mai románt jelenti. Kéziratban maradt Homérosz-fordítása és Julius Cæsar De bello Gallico című történeti művének román átültetése.

Ismerte a magyar irodalmat is. Szenci Molnár Albert zsoltárainak Viski János készítette román fordításáról a Transilvania 1875. évi 12. és következő számaiban, Csokonai Békaegérharcáról a Familia 1877. évi 9. számában tanulmányt írt. Az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokban 1877-ben Petőfinek a Reszket a bokor című verse az ő fordításában jelent meg.

Egyetemi előadásaihoz kollégájának, a híres polihisztor Brassai Sámuelnek (1800–1897) A művészeti alkotásról című, kevéssé ismert művét használta föl. Dávid Gyula a román irodalmi lexikonból (1979) fordította le számomra: „A népköltészetet úgy tekintette, mint ősi forrását a nemzet leghitelesebb íratlan történetének. Nyelvművelőként azt vallotta, hogy a nyelvet a népnyelvből kiindulva és nem a tudósok kínálta mesterséges nyelvfejlődéssel kell fejleszteni. Folklorisztikai munkásságában a népköltészetet a román nyelv latin eredetének bizonyítására és nemzeti jogai melletti érvként használta.” Ha magyar lett volna, ugyanilyen joggal tehette volna. Románként sem tagadhatjuk meg ezt a jogát. Tanítványa volt Kolozsvárt két kiváló erdélyi román költő: a szilágysági Petre Dulfu (1852–1953) és a Beszterce-Naszód megyei George Coşbuc (1866–1918).

Márki Sándor említett egyetemtörténetében az évente változó rektorok rendjében haladva érkezett el 1884-ig, amikor beszámolt a botrányos esetről. Azt írta: „Nemzetiségi izgalmak az egyetem csöndes munkásságát először csak ez évben zavarták meg” (47). Május 14-én néhányan magyar hallgatók „zajosan tüntettek” a Júlia Egylet ellen. Magyarellenességgel vádolták, föloszlatását követelték, vagy legalább alapszabályainak módosítását. Márta dolgozatában a kolozsvári napilapokból és az általa fölkutatott levéltári dokumentumokból Márkinál részletesebben ismerjük meg a történteket.

Elképzelhető, sőt valószínű, hogy a Júlia Egylet némely tagjai nem elégedtek meg saját nyelvük, kultúrájuk ápolásának lehetőségével, hanem uszítottak a magyarság ellen, s ezeket meg kellett fegyelmezni. Kivált, hogy a Júlia Egylet ekkor a híres-hírhedt 1848. május 15-i balázsfalvi gyűlés évfordulójának megünneplésére készült. Erre válaszul a magyar hallgatók 17-én román újságokat égettek el.

Már ez az égetés is hozzánk méltatlan, káros volt. A magyar diákok 14-én este Szilasi professzor háza előtt tüntettek ellene, magyarellenességgel vádolva őt. „De ő nem tartván tanácsosnak, nem jelent meg ablakában.” Másnap Szilasi professzor előadására is benyomultak.

A fő vád az volt ellene, hogy román nyelven tartja előadásait! Józan ésszel elképzelhetetlen vád: a román tanszék vezetője a román nyelvről és irodalomról román nyelven beszél! Nevetséges, de inkább tragikomikus. A megfélemlített Szilasi Gergely mentegetőzött: tagadta, ami természetes lett volna, hogy előadásait románul tartja! A bölcsészeti kar ülésén annyit ismert el, hogy a csak románul tudó hallgatói kedvéért, „kik magyarul nagyon keveset tudnak, egyet-mást románul is megmagyarázott, de előadásait akkor is magyarul tartotta.” És ezt a nyilatkozatot a kolozsvári egyetem bölcsészeti kara „megnyugodván” tudomásul vette. Ahelyett, hogy kiálltak volna tanártársuk mellett, és őt nyugtatták volna meg: nyugodtan tartsa románul román nyelvi és irodalmi előadásait, mert ez a természetes, ez a logikus.

Szilasi Gergely az őt vádoló diákok előtt hiába éltette Magyarországot. Szilasi Gergelyt, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a román nyelv és irodalom első nyilvános rendes tanárát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1884. július 17-én nyugállományba helyezte.

A nyugdíjazás időpontját Márki kétféleképpen adja meg. Könyvének adattárában (169) 1986. június 30-át közölte. Mivel Szilasi utódának, Moldován Gergelynek kinevezését 1886. június 28-ára teszi, az a valószínű, hogy Szilasitól már 1884-ben megvonták az előadás jogát, a venia legendit, a bürokratikus nyugdíjazási eljárás csak két év múlva fejeződött be. A joggal vérig sértett professzor 1897. január 17-én a Beszterce-Naszód megyei Naszódon hunyt el.

Az az idei rektor, a római jog professzora, Farkas Lajos (Bonchida, 1842— Kolozsvár, 1921) nem feledkezett el róla: „Egy eléggé nem sajnálható politikai izgalom – írta nekrológjában – élete legerőteljesebb szakában sodorta le tudós tagtársunkat a tudomány egyenes útjáról, s megbénította azt a lendületes erőt, mely a tudós egzisztenciát emelkedő mozgásban megtartani s a tiszteletreméltó fáradságos munkával gyűjtött értelmi kincset az eljött időben igazán gyümölcsözővé tenni szokta.” E kissé jogászian nyakatekert elismerő mondatokat Márki Sándor idézte. Csekély elégtételül a magyarsághoz hű, mégsem becsült román tudósnak.

Kolozsvárt, a Görögtemplom utca elején levő egykori lakóházán emléktábla, szülőfalujában a helyi általános iskola őrzi nevét. Nekünk pedig – bármi későn – kötelességünk elégtételt szolgáltatni emlékének.

Péter László