SZTE Info

Nobel-dijasok2

Robert Huber

Szent-Györgyi Albert, a Szegedi Tudományegyetem Nobel-díjas professzora, rektora 75-80 évvel ezelőtti teljesítménye előtt tisztelegnek a világ élettudományokkal foglalkozó jeles tudósai. Köztük 9 Nobel-díjas kutató, aki előadást is tart Szegeden a 2012. március 22-25. közötti nemzetközi konferencián. Alább mai szegedi kutatók mutatják be a Nobel-díjasokat.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés
Garab_Gyozo
Szegedre irányítja a figyelmet, hogy a fotoszintetikus reakciócentrum térszerkezetének leírója, Robert Huber is ellátogat a Szent-Györgyi-konferenciára – mondja Garab Győző, az SZBK biofizikusa. Fotó: Schmidt Andrea

Nagy áttörést hozott a tudományban a fotoszintetikus reakció-centrum komplex háromdimenziós szerkezetének a leírása, amelyet teljes részletességgel és közel atomi dimenziós felbontásban sikerült meghatározni – értékeli az 1988. évi kémiai Nobel-díj súlyát Garab Győző biofizikus. A Szegedi Biológiai Kutatóközpont Fotoszintetikus Membrán Csoportját vezető tudományos tanácsadótól megtudjuk: a membránba ágyazott fehérjék térszerkezetének meghatározásáról egészen 1984-ig azt tartották a kutatók, hogy „lehetetlen küldetés”. Ez pedig az élet szempontjából alapvető fontosságú anyagok, a membránba ágyazott fehérjék, működésének megértése előtt komoly akadályt jelentett. Addig ugyanis, amíg nem ismerjük ezek szerkezetét, működésüket sem érthetjük meg igazán. Ám 3 német kutatónak 3 év alatt sikerült: a fotoszintetikus reakciócentrum komplexet 1981-ben sikerült a membránból kivonnia, majd kikristályosítania a biokémikus Harmut Michelnek. A Max Planck Intézet martiensriedi Biokémiai Intézete munkatársaként az ugyanott szerkezetbiológusként dolgozó Robert Huber és tanítványa, Johann Deisenhofer pedig – fizikai módszerekkel – meghatározta ezeknek a membránba ágyazott fehérjének a szerkezetét.

– Viharos gyorsasággal fejlődött a fotoszintézis megismerését célzó kutatómunka is, miután Huberék leírták a membránba ágyazott fehérjeegyüttes térszerkezetét. Mára – az egymástól nanométeres távolságban sorakozó molekulák és makromolekulák térszerkezetének ismeretében – tudjuk, hogy például: a Napból érkező fényenergia hol nyelődik el, hogyan jut el egyik pontról a másikra a membrán – kiterjedt mikroszkópikus méretű, de molekuláris szinten – rendszerében, vagyis: fotoszintézissel hogyan alakul át a fényenergia kémiai energiává. E molekuláris folyamat leírásához részletesen fel kell tárni a membránba ágyazott fehérjék térszerkezetét és működését – magyarázza a szegedi kutató.

– A Föld, a bioszféra életében alapvető jelentőségű a 3 német kutató eredménye. Ez a reakciócentrum a kulcs a földi élet fenntarthatósága megértéséhez. Mert minden földi élet energetikai alapja a fotoszintézis: a földi élet a napfényenergiából él 3,5 milliárd éve. A növényeket közvetlenül, az embereket közvetetten a fotoszintézis látja el energiával – érzékelteti a folyamat fontosságát a szegedi kutató. – Az oxigénben dús atmoszféra is a fotoszintézis eredménye. Hasonlóképpen az összes fosszilis fűtőanyag: szén, kőolaj, földgáz. De a szén-dioxid megkötésében is a fotoszintézis játszik döntő szerepet – fékentartva a globális felmelegedést. És bár a napfényenergia felhasználására több műszaki megoldást is kidolgozott az ember, de a természetben fellelhető alapmódszer, a fotoszintézis megértése döntő fontosságú lehet az emberiség jövője szempontjából – mutat Garab Győző két egymás melletti fotót: az egyiken a fotoszintetikus reakciócentrum Huber-féle modellje – a másikon a Földgolyó.

 

Robert_HuberA memránba ágyazott fehérjék térszerkezetének meghatározásáért vehette át Robert J. Huber 1988-ban a (megosztott) Nobel-díjat. A reakciócentrum kulcs a földi élet fenntarthatósága megértéséhez.

1937-ben a németországi Münchenben született. A Max Planck Intézet martiensriedi Biokémiai Intézete szerkezetbiológusa.

Fizikai módszerekkel, elektrongyorsító berendezés segítségével, röntgensugárral határozta meg a membránba ágyazott fehérjék szerkezetét, megnyitva ezzel az utat működésük mélyebb megértéséhez. Amikor fény éri a membránba ágyazott pigment molekulákat, azok a gerjesztési energiájukat a reakciócentrumokba juttatják, ahol néhány pikoszekundumon belül töltésszétválasztás következik be. Egy elektron lelökődik a reakciócentrum-komplexről és átmegy a 4 nanométérnyi vékonyságú membrán túloldalára. Itt kezdődnek a fotokémiai folyamatok, a reakciócentrumban történik a fényenergia kémiai energiává alakításának döntő lépése.

A Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi-konferenciája Nobel-ülésszakán tartott előadása címe: Intracelluláris proteolízis: struktúrák, molekuláris folyamatok és gyógyszertervezés.

(További információ: Garab Győző biofizikus, az SZBK tudományos tanácsadója ajánlásával a Délmagyarország 2012. március 10-i számában, és a www.u-szeged.hu -n.)

 

– Amikor fény éri a membránba ágyazott pigment molekulákat, azok – fotofizikai mechanizmusokkal – a gerjesztési energiájukat areakciócentrumokba juttatják, ahol néhány pikoszekundumon belül töltésszétválasztás következik be. Egy elektron lelökődik a reakciócentrum-komplexről, és átmegy a 4 nanométérnyi vékonyságú membrán túloldalára – folytatja a magyarázatot a fotoszintézis-kutató. – Itt kezdődnek a fotokémiai folyamatok: a reakciócentrumban történik a fényenergia kémiai energiává alakításának döntő lépése, elektromos tér keletkezik, és pozitív-negatív pár, vagyis elektromosan töltött molekulák keletkeznek, amit redox folyamatok követnek. Ez azt jelenti, hogy az egymás melletti molekulák közötti kölcsönhatásban az egyik molekula „észreveszi”, hogy a szomszédja elvesztett egy elektront, ennek ad a szomszédja és így tovább. Végül az „elvesztett elektront” a víztől veszi el a protont – ebben játszik szerepet a vízbontó enzim, ami a légkör oxigénjét adja. Ám ennek az utolsó szereplőnek a kellően pontos szerkezetét és működését még nem sikerült meghatározni – teszi hozzá Garab Győző. – E felfedezés bizonyos, hogy Nobel-díjas lenne!

 

BÁTORSÁG KELL A KUTATÁSHOZ

 

- Bátorság is kell a kutatáshoz – összegez Garab Győző, aki 1993-ban a budapesti biofizikai világkongresszuson személyesen is találkozott az akkor már Nobel-díjas Huberrel. A díszvendégben közvetlen embert, bátor kutatót ismert meg. Huber és társai bátorságát azzal is érzékelteti a szegedi kolléga, hogy annak ellenére fogtak hozzá a membránba ágyazott fehérje szerkezetének meghatározásához, hogy az ugyancsak ezen a témán dolgozó, már akkor is nagy tekintélyű, később Wolff díjjal jutalmazott George Feher az USA-ban sem kapott anyagi támogatást a munkájához, mert annyira megvalósíthatatlan ötletnek tartották. A 3 német kutató azért is feltűnést keltett, mert az 1984-ben publikált eredményükért szokatlanul rövid időn belül, 4 év múlva nyerték el a legrangosabb tudományos elismerést – jelezve, ahogy sok tudós ma is tartja: 1984. valamiféle új időszámítás kezdete volt.

 

FÉNYBŐL BIOMASSZA. – Óránként annyi biomassza keletkezik a Földön mint 2 gázai piramis – érzékelteti a fotoszintézis, a molekuláris folyamat nagyságrendjét Garab Győző. Vagyis a Napból származó energiából 60 percenként 2 piramisnyi anyag termelődik bolygónkon.


Újszászi Ilona


Az összellítás megjelent a Délmagyarországban, Délvilágban

 

További Nobel-díjasok:

Szent-Györgyi Albert

Andrew V. Schally

Bert Sakmann

Eric Wieschaus

Peter C. Doherty

John E. Walker

Tim Hunt

Aaron Ciechanover

Ada E. Yonath

 

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

esza_felso

SZTEmagazin

2020. október 20.

Nyito_1956._oktober_20._AudMax

„A szövetség célja az, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, ne közönyös tömeg, vagy megfélemlített réteg legyen, hanem a népért, a hazáért, a boldogabb jövőért harcoló bátor, lelkes sereg” – idézte a helyi napilap a szegedi MEFESZ 1956. október 20-i nagygyűlésén elhangzottakat. A szegedi egyetemisták és oktatóik 64 évvel ezelőtti napjait az SZTE Klebelsberg Könyvtár Contenta rendszeréből kiemelt visszaemlékezéssel és újságcikkel, valamint fotókkal és hangképekkel is fölidézhetjük.

SZTEtelevízió

2019. augusztus 07.

kiemelt_Berenyi_Antal

Berényi Antal, az SZTE Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézet adjunktusa és kutatócsoportja azonosította azt az agyterületet, amely azoknak a ritmusoknak a keletkezéséért felelős, amelyek alvás közben a rövidtávú memóriából áttöltik az emléknyomokat a hosszú távú memóriába. A felfedezés segít annak a megértésében, miként tudunk emlékezni. Azt is felderítették, hogy a különböző epilepszia-típusok hogyan alakulnak ki az agyban. A kutatócsoport munkájáról dokumentumfilmben mesél az SZTE agykutatója.