Faludy-díjat kapott a mozigépész

Az elismerés átadását megelőzően Fried István professor emeritus meleg szavakkal méltatta Lengyel Zoltán eddigi munkásságát és a Könyvhétre megjelent kötetét, a Csillagbörtönt.

A Faludy-díjat maga az írófejedelem alapította a kilencvenes évek elején olyan, a szegedi egyetemen tanuló fiatal írók számára, akik irodalmi munkásságuk folytán méltóak az elismerésre. A háromfős kuratóriumot Fried István vezeti, és minden évben áttekintik az egyetemmel jogviszonyban állók szépirodalmi műveit. Az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéknek több díjasa is van, Kelemen Zoltán (1993), Orcsik Roland (2004), Kollár Árpád (2006), Lanczkor Gábor (2008). Lengyel Zoltán nemcsak óraadó az egyetemen, hanem a Metanoia Artopédia színházi társulat színésze és dramaturgja, fordítóként tevékenykedik, valamint a Grand Café mozigépésze.

– Mit jelent számodra a kitüntetés?
– Nagy megtiszteltetés, hogy a költő születésének századik évfordulóján én vehettem át ezt a díjat, örülök neki és köszönöm!

– Ez volt az első elismerésed?
– Igen, de még nem is lehetett volna nagyon mire díjat adni. Kicsi vagyok még...

– A Faludy-díjat a Csillagbörtönre kaptad vagy eddigi munkásságod elismeréséül?
– Fried tanár úr elmondta, hogy szépirodalmi munkásságomért, azaz a kötetért; az úgynevezett tudományos tevékenységemért, azaz az esszészerű publikációkért és a tanszéki kiadványok (Szövegek között) szerkesztéséért, valamint óraadói munkámért.

– Hogyan kezdtél irodalommal foglalkozni?
– Sokat olvastam. Amikor a gimnáziumban döntést kellett hozni, hogy milyen irányba mozduljak tovább, az angol szakot választottam. Kicsit sodródós döntés volt, mert jól tudtam angolul, és ez volt a legegyszerűbb, az angolszász irodalom annyira nem is foglalkoztatott, inkább oroszokat olvastam és sok német anyanyelvű szerzőt. Az osztrák hagyomány elég fontos volt számomra, Kafka, Hermann Broch, Thomas Bernhard. Ami az angolszász hagyományból fontos és a köteten is látszódik, Samuel Beckett, de ezenkívül nem foglalkoztam ezzel sokat fanatikus szinten.

– Mióta jelennek meg írásaid?
– Nem igazán publikáltam folyóiratokban, nem vagyok híve annak, hogy itt-ott szétszórjak apró morzsákat. Éppen ezért is montázsszerű szerkesztési elv jellemzi a Csillagbörtönt, de elég organikusan kapcsolódnak egymásba a szövegek; nagyobb egységek vannak benne, mint amelyek folyóiratokban megjelenhettek volna.

– Dolgozol-e az újabb köteten?
– Igen, de arról nem beszélek, még nagyon kezdeti fázisban van, elég őrült könyvnek tervezem, ennél sokkal őrültebbnek.

– A Metanoiával folytatott munkád eredményeképp elképzelhető-e, hogy a későbbiekben a színház felé fordulsz?
– Végül is már megtörtént, a Kalligram közölte egy írásomat Jeles András Nevető emberéről. Nem vagyok színházkritikus, de talán ott már megjelent az a tapasztalat, amit belülről is megéltem egy produkció létrehozása közben. Hivatásszerűen azonban nem szeretnék ezzel foglalkozni. A Csillagbörtönben is megjelent egy színpadi játék, amelyben – ha összehasonlítjuk a kortárs drámákkal – nagyon aprólékosak az instrukciók. A gyakorlatban is tudom, hogy technikailag mit hogy lehet megoldani. Egy rendezőnek az jelenthet problémát a darabomban – de nem is szeretném, hogy bárki megrendezze rajtam kívül –, hogy nincs meg a szabadsága, azt gondolhatja, hogy nem lehet vele variálni.

– Ez azt jelenti, hogy vannak rendezői ambícióid?
– Nem ambíció, ha valaki ezt létre tudja hozni, az én vagyok. Más nem is fogja megcsinálni. Erre pénzt kellene szerezni, ráadásul egy színházi produkció létrehozása egész embert kívánó feladat, erre most nincs kapacitásom, de remélem, néhány éven belül lesz.

Szekeres Nikoletta