Stratégiai jelentőségű együttműködési keretmegállapodást kötött a Szegedi Tudományegyetem és a BYD Auto Hungary Kft., amely új gyakornoki lehetőségeket nyit a hallgatók előtt, és erősíti az SZTE gazdasági-társadalmi beágyazottságát. A partnerség új szintre emeli az egyetem és a kínai autógyártó közös szakmai és kutatási törekvéseit.
Pléh Csaba Széchenyi-díjas nyelvész, pszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Nevéhez fűződik a Szegedi Tudományegyetem Pszichológia Intézetében a Szegedi Megismeréstudományi és Neuropszichológia Program megszervezése és elindítása. 2025. november 15-én az Egyetem Napja alkalmából rendezett ünnepi szenátusi ülésen vehette át a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címét, a kognitív tudományok területén végzett több évtizedes, nemzetközileg is kiemelkedő kutatói és oktatói munkássága elismeréseként. Beszélgetésünkkor a díszdoktori cím jelentőségéről, Szegedhez fűződő kapcsolatáról, tudományos pályájáról, a kognitív tudomány átalakulásáról, a mesterséges intelligenciáról, valamint jövőbeli terveiről kérdeztük.
– Most kapta meg a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címét. Mit jelent Önnek ez a díj szakmailag és személyesen?
Szakmailag rendkívül nagy megtiszteltetés számomra ez az elismerés. Nem is tudom, hogy a pszichológia területéről kapott-e korábban más díszdoktori címet a Szegedi Tudományegyetemen, ezért különösen fontosnak érzem. Ezzel a díjjal egyszerre kaptam elismerést mint pszichológus és nyelvész. Külön öröm számomra, hogy a jelölésemet nemcsak pszichológus kollégák, hanem nyelvészek és filozófusok is támogatták. Ez azt az emberképet és kutatási attitűdöt ismeri el, amelyet több mint ötven éve próbálok képviselni: azt, hogy az embert csak akkor érthetjük meg igazán, ha egyszerre alkalmazzuk a természettudományok szigorú, kísérleti és modellező módszereit, valamint figyelembe vesszük azt is, hogy az ember egy rendkívül összetett, kultúrateremtő lény. A nyelvet az ember által folyamatosan újrateremtett kulturális eszköznek tekintem. Meggyőződésem, hogy a bölcsészettudományok jövője az interdiszciplinaritásban rejlik. Ahhoz, hogy az embert megértsük, egyszerre kell támaszkodnunk a neurobiológiára, az evolúciós elméletre, a nyelvészetre és a kísérleti pszichológiára.
Személyes oldalról nézve is sokat jelent ez a díj. A kilencvenes évek végén Szegeden dolgoztam, és aktívan részt vettem az akkor induló pszichológusképzés megszervezésében. Fontos volt számomra, hogy a pszichológusképzés ne csak Budapesten legyen elérhető. A hetvenes évek végétől hosszú ideig Debrecen volt az egyetlen vidéki egyetem pszichológusképzéssel, és a szegedi – nagyjából a pécsivel egy időben induló – képzés azt jelezte, hogy a nagy vidéki egyetemeknek nemcsak regionális ellátási kötelezettségük van, hanem komoly tudományos lehetőségeik is ezen a területen. Szegeden már akkor sikeres együttműködés alakult ki a neurobiológusokkal, az orvosokkal, a pszichiáterekkel, ami mind az oktatás, mind a kutatás számára különleges lehetőségeket teremtett. Ez a díszdoktori cím számomra annak a több évtizedes erőfeszítésnek az elismerése is, amely során a magyar pszichológiát a klasszikus bölcsészeti hagyományokkal és a természettudományos megközelítéssel együtt próbáltuk továbbépíteni.
– Hogyan emlékszik vissza a szegedi évekre, az ottani oktató- és kutatómunkára?
A szegedi időszak számomra rendkívül inspiráló volt. A Pszichológia tanszéken Vajda Zsuzsa tanszékvezetővel közösen hoztunk létre egy Megismeréstudományi Csoportot, ahol a bölcsészet és az orvosi kar munkatársai együtt dolgoztak. Különleges szemináriumokat indítottunk, és sikerült egy egész nemzedéket kinevelni fiatal oktatókból és kutatókból, akik a pszichológiát biológiai, nyelvészeti és kognitív szemléletben művelték.
A szemináriumok összehangolását megkönnyítette, hogy mind a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem, mind a JATE rendkívül befogadó intézmény volt és aktívan támogatta az együttműködéseket abban az időszakban, amikor még két külön egyetem működött Szegeden.
Számos külföldön dolgozó magyar és külföldi kutatót hívtunk meg intenzív szemináriumokra. Ez nagyon sokat jelentett mind a hallgatók, mind a fiatal kutatók számára, és hozzájárult ahhoz, hogy a szegedi műhely nemzetközi szinten is láthatóvá váljon. Nagyon sokféle diák járt együtt az órákra, amelyekből kisebb-nagyobb kutatások indultak. Meghívtuk többek között a modern emlékezetkutatás egyik meghatározó alakját, Alan Baddeley-t is. Ez a nyitottság és nemzetközi beágyazottság azóta is meghatározza az intézet arculatát, amely ma Racsmány Mihály vezetésével működik tovább. Nagy öröm számomra, hogy ez a szellemiség azóta is tovább él az intézetben.
A kilencvenes évek végén először Soros Alapítványi támogatással, majd nagy hazai kutatási pályázatok révén sikerült komoly infrastrukturális és szakmai fejlődést elérni. Akkoriban a számítógépes eszközök még újdonságnak számítottak, de már akkor látszott, hogy alapvetően átalakítják a kutatást.
– Kutatásai során hogyan alakult az emberi megismerés vizsgálatának fókusza?
Amikor pályámat kezdtem, a formális nyelvészet és a számítástechnika jelentette az egyik legfontosabb inspirációt a kognitív tudomány számára. A kilencvenes évektől egyre inkább az emberi megismerés kibontakozásával és értelmezésével kezdtünk foglalkozni. Ebben kulcsszerepet játszott az evolúciós elmélet, a neurobiológia és a fejlődéskutatás.
Egy egyszerű példát említve: az emberi arc rendkívül fontos szerepet játszik az életünkben. Hagyományosan ez az észleléslélektan és a szociálpszichológia területe volt. Amikor azonban evolúciós szempontból vizsgáljuk, kiderül, hogy az arckifejezések és az arcészlelés alapvető szerepet játszanak a közösségekben való gyors összehangolódásban, az ismerős és az ismeretlen megkülönböztetésében. Ugyanakkor neurobiológiai szempontból is vizsgálható, hogy milyen agyi területek felelősek az arcok felismeréséért. Ma már tudjuk, hogy nem pusztán általános látási mechanizmusokról van szó, hanem speciálisan erre szakosodott idegrendszeri struktúrákról. Ez jól mutatja, hogy a pszichológiai jelenségek megértése csak akkor lehet teljes, ha biológiai, fejlődési és evolúciós keretbe ágyazzuk őket.
– Hogyan látja a mesterséges intelligencia szerepét az oktatásban és a kutatásban?
A mesterséges intelligenciát elsősorban segédeszköznek tekintem. Kutatóként fegyelmezetten használom: adatfeldolgozásban, fordítások ellenőrzésében, nagy adathalmazok elemzésében óriási segítséget jelenthet. Ugyanakkor nem tartom helyesnek, hogy cikkeket vagy kísérleti terveket „írassunk meg” vele. A kísérleti pszichológia számára a mesterséges intelligencia jelentősen megkönnyítheti az adatelemzést, és segíthet elkerülni bizonyos módszertani csapdákat. Olyan segédeszköznek látom, mint amilyenek korábban a statisztikai vagy grafikus programok voltak. Az oktatásban nem küzdenünk kell ellene, hanem megtanítani a hallgatókat a kritikus használatra. Fontos, hogy a kérdéseket továbbra is az embereknek tegyük fel, ne a gépeknek. A pszichológia különösen érzékeny terület, ahol a bizonyítékokon alapuló gondolkodást a hivatás művelőinek is el kell sajátítaniuk. A kutatás és a hivatás nem válhat el élesen egymástól.
– Milyen tanácsot adna a fiatal pszichológuskutatóknak és hallgatóknak?
A kutatóknak azt üzenem, hogy több lábon kell állni. Kiváló adatelemzési módszereket kell ismerni, érteni kell a neurobiológiához, és tisztában kell lenni a kulturális tudományok legfontosabb eredményeivel is. A pszichológiát sokféle szakmai közegbe kell beágyazni, fontos a nyelvi és szakmai sokrétűség. Emellett kulturálisan is érdemes nyitottnak lenni: nem szabad kizárólag anglománnak lenni. Az angol és a magyar mellett legalább egy másik nyelv ismerete is elengedhetetlen. Fontos, hogy ne idegen, hideg és unalmas területként tekintsenek a tudományra. Ahhoz, hogy az emberen segíteni tudjunk, világos adatokra és bizonyítékokra van szükség. A pszichológus bizonyítékalapú tudásigényét át kell adni a hivatás művelőinek is, és azt is meg kell mutatni, hogy a kutatás és a szakmai gyakorlat nem válik el mereven egymástól.”
– Mi motiválja hivatásában, kik ösztönözték pályaválasztásában?
Két különböző irányító személy volt az egyetemi pályámon. Barkóczi Ilona a kísérleti pszichológia, míg Szépe György a nyelvészet irányába terelte érdeklődésemet. Olyan mesterek hatottak rám, akik megmutatták, hogy a pszichológiát mindig a kultúra és más tudományok összefüggésében kell értelmezni. Ez az igény kísérte végig a pályámat.
- Nemcsak oktatóként és kutatóként, hanem szerzőként is jelentős életművet hozott létre. Hogyan tudta összehangolni az oktatást, a kutatást és az írást?
Ha húsz évvel ezelőtti időbeosztásomat nézem, a napjaim nagyjából egyharmadát tanítással töltöttem, egyharmadát kutatással, és egyharmadát adminisztratív és vezetői feladatokkal. A tanítás számomra mindig inspirációt jelentett: könyveim és tanulmányaim nagy része egyetemi kurzusokból nőtte ki magát. Amikor az órákra készültem, már eleve úgy készítettem a jegyzeteimet, hogy abból tudományos szerzőként is profitálhassak.
Számomra a szabadidő elsősorban az olvasást jelenti. Szenvedélyes olvasó vagyok: nemcsak szakmai, hanem szépirodalmi műveket és krimiket is szívesen olvasok. Simenon és Le Carré különösen közel állnak hozzám.
– Min dolgozik jelenleg?
Egyrészt most átírom és újítom a Pszichológiatörténet című tankönyvemet. Másrészt a feleségemmel, Boross Ottiliával együtt készítünk egy kicsit provokatív, tankönyvszerű összefoglalót a nemi különbségek pszichológiájáról. Célunk annak tisztázása, hogy a nők és férfiak közötti pszichológiai különbségekről szóló irodalomban hol beszélhetünk puszta sztereotípiákról, és hol valós különbségekről. Ezt megpróbáljuk különböző működések szerint rendszerezni az észleléstől, az ízek, a színek feldolgozásától kezdve az emlékezeteink, érzelmeken és a társas kapcsolatok szabályozásán keresztül. Ezen már régóta dolgozunk, remélem, hogy 2026-ban be fogjuk fejezni.
Bús Anna
Borítóképen: Pléh Csaba pszichológus és nyelvész professzor. Fotó: Kovács Ilona akadémikus
