"A világon a legfontosabb számomra a másokhoz való kapcsolódás" - Dr. Rádi Katalin A Hónap Alma Mater tagja

Alapítóként a Dél-Alföldi Régióban működő Koramentorházak létrehozásában és fejlesztésében kulcsszerepet vállalt. Elismerésre méltó szakmai és társadalmi szerepvállalását Családokért díjjal is jutalmazták, amit a koraszületésben érintett családoknak és kiváló szakemberekből álló munkatársainak ajánlott fel. Civil szerepvállalása túlmutat az általa vezetett alapítványon: részt vesz a Szegedi Tudományegyetem Harmadik Missziós Fejlesztések Klaszter munkájában is, ahol a társadalmi felelősségvállalás, a közösség léte és az önkéntesség a fő területei, amelyeken próbál előrelépéseket elérni. Interjúnkban arra vagyunk kíváncsiak, hogy az, aki ma ennyi család számára jelent reményt és segítséget, milyen mérföldköveken át jutott el idáig. Milyen személyes és szakmai tapasztalatok formálták? Mit gondol, miért leszünk többek az önkéntesség által?

A Hónap Alma Mater Tagja 2025 márciusában Dr. Rádi Katalin.

1. mérföldkő: Szentes – „drámaisnak lenni egy létforma”

Gimnazistaként azt gondoltam, hogy enyém az egész világ, színésznőnek készültem. Szentesen voltam dráma és irodalom tagozatos, és igazán csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy drámaisnak lenni egy létforma, ami egy alapvető identitást adott számomra. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy elengedtek 14 évesen majd 200 kilométerre, és hittek abban, hogy meg tudom állni a helyem. Nekik köszönhetem azt is, hogy nem hagytam ott az iskolát. Óriási pofon volt, amikor a szentesi közösségben észleltem, hogy ez egy válogatott osztály, ahol nem én vagyok a legtehetségesebb gyerek. Nagy tanítás volt számomra. Abból az időszakból mégis sok minden van, ami a mai napig elkísér; a közösség ereje, az elfogadás, hogy van pozitív hozadéka annak, hogy az ember érzékeny és hogy felelősek vagyunk egymásért. Számomra a legnagyobb megtartó erő a gyökereim és az értékek, amelyeket hoztam. Igyekszem a hozott mintáimat a saját családomban is megmutatni. Nagyon kegyelmes dolog, hogy akkor elengedtek, bíztak és hittek bennem. Ehhez társul egy otthonról hozott, mély istenhit is. A középiskola után annyit kértek, hogy legyen valami megfogható, mondhatni normális végzettség is a kezemben. Ha felvesznek, lehetek bármi, lehet majd az életem a színpad is, így jelöltem meg a jogász képzést.

2. mérföldkő: egyetemi évek – „hiába változik a világ, az érzés ugyanaz”

A lojalitás az egyik legfontosabb tulajdonság, amit az ember magáénak érezhet. A gyerekkori barátaim már óvodás korom óta elkísérnek, és a szentesi kitérő miatt új barátaim is lettek, ilyen gondolatokkal érkeztem Szegedre, az egyetemre. Más hatások értek, korán megtanultam alkalmazkodni a középiskolai kollégiumban. Szentesen az iskola és a közösség jelentette az otthont, Szegeden azonnal otthonná vált a miliő. Például szeptemberben, amikor megérkeznek a hallgatók, és elkezd dobogni Szeged szíve. Akkor az az érzésem, hogy ennek a részese vagyok, hogy velem együtt dobog a város, hiába változik a világ, az érzés ugyanaz. Nagyon fontosak nekem az érzések, hosszú évek kellettek, mire felismertem, hogy a legfontosabb számomra a másokhoz való kapcsolódás. Talán ezért nem találtam annyira a helyem a jogi egyetemen. Teljesen más világból érkeztem, itt ébredtem rá, hogy a gondolkodásom sokkal intuitívabb, mint ami kell egy jogi szakmához. Prof. Dr. Gellén Kláránál – aki nagy hatással volt rám - írtam a szakdolgozatomat médiajogból, ezt követően, az ő biztatására is, elmentem egy infokommunikációs szakjogász képzésre Budapestre. Akkoriban készítettem egy tanulmányt az ORTT-nek, arról szólt, hogy a bírósági eljárásokban hogyan tudnak hivatkozni ezekre a piktogramokra, szívesen kutattam ezt a területet. Badó Attila, illetve Balogh Elemér professzor urak előadásai mindig elkápráztattak, emberségükkel, bölcsességükkel és szakmai tudásukkal. Mindig azokat a tanárokat kerestem az egyetemen, akiket tudtam látni, akikhez tudtam kapcsolódni emberként, és ők mind ilyenek. Kiemelten sokat tettek azért, hogy megtaláljam a helyem ebben a közegben a jogszabályok és magolások tengerében. Az évfolyamtársaim között is akadtak olyanok, akiket a mai napig a legjobb barátaim között tudhatok.

3. mérföldkő: család – „nem lehet hit nélkül élni”

17 éves voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel, most áprilisban 25 éve tart ez a kapcsolat, van két csodálatos gyermekünk. Szerencsés vagyok, hogy együtt nőttünk fel, váltunk családdá, ő egy nagy biztonság az életemben. Azt gondolom, hogy egy párkapcsolat, családdá válás, családfenntartás nem könnyű, de ha az értékeink, céljaink hasonlóak, tudjuk a másikat érteni és értékelni, akkor megéri küzdeni. Másik fontos építőelem a humor és a hit. A kislányom születése, aki a rutin hitből átvitt a mélyen hívő létbe. Nem lehet hit nélkül élni. Soha nem fogom tudni meghálálni az édesanyámnak, hogy ilyen erős hitet adott a kezünkbe, mert ez alapvetően minden nehézségnél át tud segíteni. A kislányom korai érkezése feladatot adott.

4. mérföldkő: alapítvány – „minden tizedik gyermek korábban érkezik”

Emlékszem, amikor még hallgatóként dolgoztam az akkori HSZI-n, jött egy érzés, hogy önkénteskedjek a munka mellett. Kerestem olyan alapítványokat, ahol ezt meg tudom tenni, de nem találtam az igazán testhezálló feladatot, ami megszólított, hiszen a hajléktalanokkal is együtt éreztem, a sérült gyermekeket nevelő családok élete is megérintett. Pontosan emlékszem erre a pillanatra. Később ügyvédjelöltként dolgoztam, akkor már tudtam, hogy nem a jogszolgáltatást, hanem az igazságszolgáltatást kerestem. Gyakran azon gondolkodtam, hogy mennyire együttérzek a nehéz sorsú személlyel, akivel találkoztam, és egyre csak a miérteket kerestem, hogy hogy jutottak idáig, mi az ő történetük. A másoddiplomás államvizsgára készültem, amikor megérkezett Róza, a kislányunk, korábban a kiírt dátum előtt, azért, hogy feladatot adjon a maga végtelen szelídségével és bölcsességével, ő, aki azóta is tükröt tart nekem. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy egészséges, mert tudom, hogy nem mindenki ennyire szerencsés, egy korai életkezdés következtében.

Ma Magyarországon minden tizedik gyermek korábban érkezik. Családok életét formálja át ez az élethelyzet. Amikor a lányunk született, kétszer húsz percet lehetett bent lenni a koraszülött intenzív osztályon (PIC), de voltak olyan intézmények, ahol még ennyit sem. Felvilágosult, jól szocializált, de extrém érzékeny emberként csak sírni és sírni tudtam. A PIC-en döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül ebben a traumatikus élethelyzetben. Ugyan az ellátó intézmények modernitása – modern eszközpark kialakítása - országos szinten is már folyamatban voltak ekkor, úgy éreztük az Alapítványban, hogy nem csak erre van szükség, hisz mindenki arra fókuszált, hogy csak a gyermek jól legyen, és 2012-ben mi is ezzel a régi szemlélettel hoztuk létre a szervezetünket, hogy gépeket, pelenkát, tápszert vegyünk. Monostori Dórával és Bakos Boglárkával való megismerkedésem adott új irányt a missziónknak és persze Tálosi Gyula főorvos úr, aki ekkor a koraszülött intenzív osztályt vezette Szegeden, na meg persze a kuratóriumunk tagjai, akiknek a tettrekészségére mindig lehet számítani. A szolgálat során körvonalazódott számunkra, hogy az igazi segítség, ha az egész érintett családot támogatjuk, segítjük, hogy meg tudjanak küzdeni a traumájukkal, nehézségeikkel. A fókusz a családok támogatása lett, de hol van/hogy van a család? Hány ember traumája a koraszületés egy családon belül? Az apa apává tud-e így válni? Hogy alakul ki az egészséges szülői kompetencia? Mi lesz az intenzív osztályról való haza kerülés után? És az igazi kérdés az, hogy jól működő családdá tudnak-e majd válni ők, egy ilyen nehéz életkezdés után? Ezek a gondolatok jártak a fejünkben, így szabtuk a külföldi modelleket a hazai viszonyokhoz és adtuk hozzá saját szakembereink tapasztalatait és tudását. Nem voltak gyors eredmények, de végül nagyok lettek, azt hiszem, kissé megelőztük a korunkat.

5. mérföldkő: önkéntesség -„felelős vagy azért a társadalomért, amelyben élsz”

Hálás vagyok azokért az emberekért, akikkel találkoztam az alapítványi munkám során. A rengeteg emberi történet kapcsán, sokat gondolkodtam azon a felismerésemen, hogy mennyire hiányzik Magyarországon az öngondoskodás kultúrája. Szörnyű, hogy a pandémiával közösségek szűntek meg, bomlottak fel. Elszigetelődtünk egymástól. Erősen érzem és hiszem, hogy bármi is történik körülöttünk, felelősek vagyunk azért a társadalomért, amelyben élünk, és persze azt sem lehet sohasem tudni, hogy mikor kerülünk mi magunk nehéz helyzetbe. Az ad igazi értelmet az életnek, hogy te kapcsolódni tudj másokhoz, és ők hozzád és egy igazi kölcsönhatás tudjon kialakulni köztünk, az emberek között. Az egyetemhez régóta kötődöm – az Alapítvány kapcsán - több szállal is, sokat beszélgettünk arról Kancellár Asszonnyal, hogy mennyire fontos ez a téma, és óriási öröm számomra, hogy ilyen nyitottság és tettrekészség volt az SZTE vezetőségében. A Stratégiai Főigazgatóságon (Prof. Dr. Csóka Ildikó főigazgató asszony) többek között az önkéntesség témaköre is fókuszban van, amelyért most már egy szuper csapat tagjaként én is felelős vagyok. Hazánkban nincs igazi kultúrája az önkéntességnek, de hiszem, hogy ez megteremthető, ha képesek vagyunk win-win helyzetek kialakítására és jól meg tudjuk szólítani embertársainkat, kapcsolódunk, közösségeket tudunk létrehozni, és természetesen tiszteletben tartjuk, hogy ki mennyit akar és tud vállalni, hisz azt mindenki saját belső motivációja szerint dönti el. Hinni akarom - sőt hiszem -, hogy csak úgy tudunk lelkileg egy egészségesebb világot építeni, ha nem megyünk el egymás mellett, ha oda tudunk figyelni egymásra. Csak így tudunk egymásnak példát mutatni, tenni a másikért, talán valahogy ez az önkéntesség igazi magja, és ezáltal válik ez igazi értékké, az egész emberiség értékévé.

Lázárné Csernus Anikó

Fotó: Móró Bianka