A tudomány jövője az utánpótlásban rejlik - beszélgetés Varró Andrással, az SZTE Széchenyi-díjas professzorával

Egy ország nagyságát az is mutatja, milyen tudományos eredményekkel büszkélkedhet, s kutatói tevékenységével hol helyezkedik el a nemzetközi tudományos térképen. Éppen ezért létfontosságú, hogy odafigyeljünk a fiatal tehetségek képzésére, és bátorítsuk őket arra, hogy a kutatói pályát válasszák. Dr. Varró András professzor évtizedek óta elkötelezetten dolgozik azon, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a természettudományokat, és támogassa mindazokat, akik elhivatottságot éreznek a tudományos pálya iránt – annak minden szépségével és kihívásával együtt. Pályája inspiráló példaként állhat előttük: a ranglétra minden fokát végigjárva, a szembejövő akadályokat leküzdve jutott el a tudományos élet legmagasabb csúcsaira.

A szegedi diákkörtől az ország akkori vezető kutatóintézetéig

Bár kutatói pályája tudatos választás eredménye volt, a tudományos élet egyáltalán nem állt távol tőle. Orvoscsaládban nőtt fel: édesapja, Dr. Varró Vince a Szegedi Tudományegyetem I. számú Belklinikájának igazgatójaként az intézmény egyik legismertebb professzora volt, testvére, Varró Andrea pedig ma a Liverpooli Egyetem emeritus professzora, és egyben az SZTE díszdoktora. Mint felidézte, nem kívánt gyakorló orvosként klinikai pályára lépni. Már hallgatóként az akkori Gyógyszertani Intézetben – a mai SZTE Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetben – dolgozott diákkörösként Papp Gyula professzor mellett. Kutatói útja innen a Budapesti Gyógyszerkutató Intézetbe vezetett, ahol elsősorban kardiovaszkuláris betegségek – különösen a szívritmuszavarok – kezelésére szolgáló, úgynevezett antiaritmiás szerek kutatásával foglalkozott.

A Budapesti Gyógyszerkutató Intézet akkoriban az egész magyar gyógyszeripar közös kutatóintézeteként működött, és meghatározó szerepet töltött be az ország tudományos életében. Mivel az intézet fő célja a gyógyszerfejlesztés volt, az intézet kevésbé kínált elméleti, akadémiai jellegű kutatási lehetőségeket. Ennek ellenére Varró professzor tíz évet töltött ott, mely idő alatt összesen öt évet ösztöndíjasként az Egyesült Államokban is dolgozott: két és fél évet Indianapolisban, majd ugyanennyit Cincinnati-ben. Ez utóbbi helyszínről éppen a rendszerváltás idején tért haza. Akkoriban zajlott a budapesti intézet privatizációja. Varró professzor látta, hogy az intézmény régi formájában nem fenntartható. Funkciója fokozatosan megváltozott, szerkezete átalakult, végül az intézet teljesen széthullott.

Dr. Varró András. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Visszatérés Szegedre

A professzor ekkor tért vissza szülővárosába, Szegedre, ahol a Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetben folytatta pályáját. Az intézetet ekkor már Papp Gyula professzor vezette tanszékvezető egyetemi tanárként, aki fel is ajánlott számára egy állást. Dr. Varró András azonban elfogadta az ajánlatot, de előbb még lehetősége nyílt másfél évet eltölteni Liverpool világhírű kutatóintézetében, David Eisner szívélettanász professzor mellett. Mint mesélte, amikor 1992-ben véglegesen visszatért Szegedre, Papp Gyula professzor – akkor már tanszékvezetőként – nagyfokú önállóságot biztosított számára, így lehetősége nyílt egy saját munkacsoport megszervezésére. Pályája, ahogy azt a nagykönyvben megírták volna, szépen ívelt felfelé: laborvezetőként kezdte, majd végül az intézet élére került. 2011 és 2014 között pedig még az SZTE tudományért és innovációért felelős rektorhelyetteseként is tevékenykedett. Ahogy felidézte, ez utóbbi volt az egyik legszebb időszak vezetői karrierje során, ezért különösen jó szívvel gondol vissza a rektorhelyettesként eltöltött időre. Nyugdíjba vonulásával sem hagyta abba a munkát, és kutatóprofesszorként dolgozott tovább, és amikor betöltötte a 70. életévét, megkapta a Professor Emeritus címet. Jelenleg az SZTE HUN-REN Kardiovaszkuláris Farmakológiai Kutatócsoportjában aktív kutatómunkát végez.

„Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen pályafutásomat több neves professzor is segítette: köztük Boris Surawicz professzor, akinél Indianapolisban dolgozhattam. Tőle tanultam meg az elméleti elektrofiziológia és az aritmológia számos alapvető, elméleti összefüggését. Nagyon sokat köszönhetek Papp Gyula professzornak, az első mentoromnak is. Ahogy Rablóczky György professzornak is, aki az aritmia-kutatásokat vezette a Gyógyszerkutató Intézetben. Ugyanígy jelentős hatással volt rám David A. Lathrop, a kiváló szív- és érrendszeri kutató, akivel Cincinnatiben dolgoztam együtt, valamint David Eisner professzor Liverpoolból. Ők mind olyan kutatók, akiktől nagyon sokat tanulhattam a szakmáról. Ők voltak a mentoraim” – avatott be Varró professzor.

Szívének különösen kedvesek szülővárosához, Szegedhez köthető díjai

Pályája során számos rangos kitüntetéssel ismerték el Dr. Varró András munkásságát, ezek közül kétségkívül a legjelentősebb a tudományos élet legrangosabb hazai elismerése, a Széchenyi-díj. Ez a kitüntetés méltó tisztelgés a professzor tudományos életútja előtt: elismerése a nemzetközi szinten is nagyra értékelt elméleti kardiológiai kutatómunkájának, valamint annak a tehetséggondozó és oktatói tevékenységének, amelyet a Nemzeti Tudósképző Akadémia egyik megalapítójaként végzett a tudományos utánpótlás-nevelés érdekében.

A professzor abba is beavatott, hogy szívének legkedvesebb elismerései között tartja számon azokat a díjakat, amelyeket szülővárosa, Szeged adományozott számára. 2019 májusában a Szeged Napja ünnepségsorozat részeként vehette át a Szegedért Emlékérmet, amellyel a város a kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenységét ismerte el. Ugyanebben az évben a Szőkefalvi-Nagy Béla-díjat is megkapta a Szegedért Alapítvány díjátadó gáláján, amelyet a tudományos kuratórium ítélt oda neki.

Dr. Varró András. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

A nevéhez fűződik az egyik legfontosabb hazai tudományos tehetséggondozó hálózat

A professzor munkásságának egyik kiemelten fontos területe az utánpótlás-nevelés. Nemcsak diákkörös hallgatók, PhD-hallgatók és fiatal kutatók témavezetőjeként segítette a következő generációkat, hanem a Nemzeti Tudósképző Akadémia (NTA) alapítójaként és kuratóriumi elnökeként is jelentős szerepet vállal abban, hogy a tudományos érdeklődésű fiatalok pályája elindulhasson. Az utánpótlás-neveléshez kapcsolódó tevékenysége 2012-ben indult egy nagyszabású, Szegeden megrendezett konferenciával, amelyet Varró professzor akkoriban rektorhelyettesként Hegyi Péter hathatós segítségével szervezett. A rendezvény sikerét követően - Hegyi Péter professzor, az akadémiai program későbbi igazgatója közreműködésével -, létrejött a mai Nemzeti Orvosbiológiai Alapítvány jogelődje, a Szegedi Orvosbiológiai Kutatások Jövőjéért Alapítvány égisze alatt a Szegedi Tudós Akadémia Program.

A program évről évre egyre jelentősebb szakmai és társadalmi támogatottságot élvezett, melynek köszönhetően 2021 szeptemberében országos programmá bővült, és azóta Nemzeti Tudósképző Akadémia néven működik tovább. Mára a kezdeményezés az egyik legfontosabb hazai tudományos tehetséggondozó hálózattá nőtte ki magát. Az akadémia célja, hogy már középiskolás kortól támogassa az orvosbiológiai kutatások iránt érdeklődő tehetséges fiatalokat, vonzóvá tegye számukra a tudományos életpályát, és hosszú távon elősegítse, hogy a jövő kutatói Magyarországon képzeljék el szakmai jövőjüket.

A külföldi tapasztalatok elengedhetetlenek egy kutató életében

Mint a professzor hangsúlyozta, minden kutató pályájában kiemelten fontos szerepet játszik, hogy nemzetközi tapasztalatokat is szerezzen. „Magyarországon talán ez még jelentősebb, mint például Franciaországban vagy Németországban” – fogalmazott. Hozzátette, világszerte bevett gyakorlat, hogy a PhD-fokozat megszerzése után a fiatal kutatók egy vezető nemzetközi laboratóriumban folytatják munkájukat, legyen az Európában, Kanadában, USA-ban, Japánban vagy a világ bármely pontján. „Egy nemzetközi hírű mentor irányítása alatt dolgozva olyan ismereteket sajátíthatnak el, amelyekhez az otthoni környezetben gyakran nincs hozzáférés. A cél az, hogy az ott megszerzett tudást aztán hazahozzák, és beépítsék abba a tudományos közegbe, ahonnan elindultak.”

Mint mondta, az ő esetében ez különösen meghatározó volt, hiszen még a rendszerváltás előtti időszakban nyílt lehetősége külföldi tapasztalatszerzésre. „A kutatási lehetőségek akkoriban jóval korlátozottabbak voltak, és a nyugati technológiák elérése is sokkal nehezebb volt. Az utazás sem volt olyan szabad, mint manapság, ami komoly gátat jelentett a hallgatók és a kutatók mobilitásában és szakmai fejlődésében. Ezért abban az időben egy-egy külföldi kutatói lehetőségnek még nagyobb volt a tétje. Varró professzor is ilyen keretek között jutott ki az Egyesült Államokba. „Amikor megérkeztem Amerikába, olyan érzésem volt, mintha egy egészen más világba csöppentem volna. A technikai felszereltség, a kutatási környezet és az ottani tudományos fejlettség összehasonlíthatatlan volt az itthonival. Óriási különbségek voltak” - emlékezett vissza Varró professzor. Hozzátette, manapság egy hallgató, aki külföldre megy, már közel sem tapasztal ilyen éles kontrasztokat.

Dr. Varró András. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Ma már más kihívásokkal szembesül egy-egy fiatal, ha kutatói pályára lép

Akkoriban ez az út - a nemzetközi tapasztalatszerzés - szinte elkerülhetetlen volt a tudományos karrier sikeres építéséhez. De vajon könnyebb-e ma kutatónak lenni? A professzor szerint a válasz nem ilyen egyszerű. „Abban az időben az az élmény, amit én is átéltem, amikor az Egyesült Államokba kerültem, és az a felismerés, hogy olyan dolgokat tanulhatok meg, melyekhez itthon nem juthattam volna hozzá, rendkívül erős motivációt adott. A külföldi ösztöndíjat sokkal többre értékelte az ember, és a tudományos pálya alakulása szempontjából nagyobb súllyal bírt, mint manapság. Ugyanakkor, ma másfajta kihívások, illetve nehézségek jelentkeznek.”

„A mostani fiatalok számára sokféle egyéb lehetőség is nyílik a kibontakozásra. Sokkal többféle irányba indulhatnak el, könnyen megesik, hogy épp a bőség zavara miatt nem tudják kihasználni a lehetőségeiket. Előfordul, hogy nem is abba az irányba mennek, ami valóban megfelelne a tehetségüknek. Ezért is gondolom úgy, hogy nem biztos, hogy könnyebb ma kutatónak lenni. Csak akkor, ha valaki már fiatalon tudja, mit akar, és célzottan, tudatosan halad afelé” – fogalmazott Varró professzor. Hozzátette, régen egyszerűbb volt a döntés. „Elhatároztam, hogy kutató leszek, és ha jött egy lehetőség, megragadtam. Ma viszont sokszor más szempontok, más lehetőségek is beleszólnak a pályaválasztásba, eltérítve a fiatalokat a kutatói pályától. ”

Így annak ellenére, hogy ma a szakmai lehetőségek jóval szélesebbek, Varró professzor szerint kevesebben választják a tudományos pályát. Mint magyarázta, ennek egyik fő oka, hogy a PhD-ösztöndíjak összege - országos szinten - mára alig nyújt versenyképes megélhetést a fiatal kutatók számára, miközben más területeken megnőttek és vonzóbbá váltak más lehetőségek. „Ha valaki orvosként vagy ügyvédként helyezkedik el, anyagilag jóval kedvezőbb helyzetbe kerülhet, mint egy tudományos pályán mozgó fiatal. Régebben ezek között a hivatások között nem voltak ilyen jelentős különbségek. Ma viszont a pénz és az anyagi jólét illetve a meggazdagodás ígérete sokkal dominánsabb. Azt látom, hogy nemcsak a fiatalok, hanem az egész társadalom gondolkodásában is bekövetkezett egy szemléletváltás.”

A modernizáció alapfeltétele a tudomány magasfokú művelése

Elmondta, míg a rendszerváltozás utáni években még komoly verseny folyt a PhD-helyekért, ma már a keret betöltése is komoly gondot okoz. Ez a tendencia szerinte két szempontból is rendkívül káros. „Egyrészt mennyiségi problémát jelent: kevesebb lesz a kutató. De talán még súlyosabb a minőségi veszteség, ha olyanok lépnek a tudományos pályára, akik csak azért választják, mert nincs jobb ötletük, de hiányzik belőlük az innovatív gondolkodásmód, az igazi elszántság és kíváncsiság. Belőlük csak ritkán válik valóban eredményes kutató. Ehhez tehetség, szenvedély és célirányos elköteleződés is kell.”

A professzor szerint, ha nem történik változás, az hosszú távon az ország versenyképességét veszélyezteti. „A modernizáció alapfeltétele, hogy egy ország képes legyen a tudományt az élvonalhoz közel eső szinten művelni. Amelyik ország ezt nem tekinti prioritásnak, az kivételes természeti adottságok hiányában biztosan nem fog tudni igazi jólétet illetve gazdagságot teremteni, és idővel másod- vagy harmadvonalba szorul. Szerintem, ha ez a helyzet nem változik, Magyarország - lassabb tempóban ugyan, de hosszabb távon - le fog maradni. Ebben az intézetben, amely szegedi és országos viszonylatban is mindig az élvonalhoz tartozott, az én laborjaimba - amelyekből több is van - körülbelül öt éve nem jelentkezett magyar PhD-hallgató. Ilyen korábban soha nem fordult elő, még a Kádár-rendszerben sem, amikor én voltam fiatal.

Dr. Varró András. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

A végső cél, hogy legyen újabb Nobel-díjas kutatója az országnak

A professzor szerint a Nemzeti Tudósképző Akadémia (NTA) igyekszik változtatni ezen a helyzeten. A program pont arra épül, hogy olyan szintű fiatal kutatói utánpótlást tudjanak nevelni, akik az élvonallal lépést tudnak tartani és végzés után itthon is maradnak. A végső cél az lenne, hogy legyen újra Nobel-díjas kutatója az országnak. „Valójában ez egy elitképzés, s mint minden ilyen képzés, akkor eredményes, ha mögötte komoly állami programok állnak. Hiába képeznénk itthon olyan kutatókat, akik már fiatalon elérik - sőt, akár meg is haladják - a nemzetközi színvonalat, ha ehhez nem társulnak megfelelő kutatási feltételek. Ezeket a lehetőségeket a program önmagában nem tudja biztosítani. A pályázati források, a korszerű műszerezettség, valamint a tisztességes megélhetést biztosító kutatóintézeti vagy egyetemi életpályamodellek megléte olyan tényezők, amelyekhez országos szintű, átgondolt támogatás szükséges. Ez az a keret, amelyet állami szinten kell megteremteni ahhoz, hogy valaki hosszú távon is megtalálja a számítását Magyarországon” - mondta el Dr. Varró András.

Mint folytatta, a Nemzeti Orvosbiológiai Alapítvány az NTA programon keresztül, személyi szinten jelentős támogatást nyújthat például a legjobb mentorok biztosításával, illetve fizetéskiegészítéssel, azonban a kutatási feltételek biztosítása a mindenkori kormányzat feladata, ahogyan az is, hogy egyértelmű karrierperspektívát kínáljon a fiatal tudósoknak. Ha megvan az a kormányzati szándék, hogy a tudomány stratégiai jelentőségű terület, akkor az Alapítvány valóban komoly segítséget tud nyújtani a tehetségek itthoni megtartásában.

Karikó Katalin inspiráló példa lehet minden fiatal kutató számára

A professzor azt is kiemelte, Karikó Katalin pályája nagyon jó példa minden fiatal, kutatói pályára készülő diák és hallgató számára, hiszen láthatják, hogy egy magyar kutató is mennyire sikeres tud lenni. Az Alapítvány azonban nem elsősorban az ő példáján keresztül népszerűsíti a tudományos pályát, hiszen az elmúlt 13 évben Szegeden több ezer középiskolás fiatal ismerkedhetett meg közel negyven élvonalba tartozó kutató, köztük körülbelül húsz Nobel-díjas kutató személyével és kutatásaival. Minden évben kétszer rendeznek egy-egy ilyen alkalmat, amikor előadást tartanak, kerekasztal-beszélgetéseken vehetnek részt a tudományos élet meghatározó alakjaival. „Úgy gondolom, hogy ezeknek a találkozásoknak nagy jelentősége van a fiatalok pályaválasztása szempontjából.”

Ezért is játszik az utánpótlás-nevelés fontos szerepet Dr. Varró András jövőbeni terveiben. „Elmúltam hetven éves. Nekem már nem az új kutatási eredmények hajszolása a dolgom, ez már a fiatalabb generációk feladata. Azokat a tudományos pályázatokat szeretném befejezni, amelyekkel most rendelkezek. Azt gondolom, hogy ezeken túlmenően újabb pályázatokat már nem fogok megcélozni. Ameddig az egészségem és az érdeklődésem megvan, addig belefolyok valamilyen szinten az intézet munkájába, de az már nem az én feladatom, hogy kutatásokban kiemelkedő és vezető szerepet töltsek be. Inkább mentorként képzelem el a szerepemet a jövőben. Ezért is tartom kiemelten fontosnak a fiatal kutatók támogatását és az utánpótlás-nevelés biztosítását” – zárta gondolatait a professzor.

Fülöp Tímea

Borítóképen: Dr. Varró András. Fotó: Kovács-Jerney Ádám