„Mindenki képes megtanulni egy idegen nyelvet, ahogyan más szakmákat is”

Dr. Csúri Károly különböző német, osztrák és magyar szerzők műveinek vizsgálatával munkáiban elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan lehet és miért érdemes az irodalmat „irodalomként” értelmezni, a művek által közvetített értékrendeket és ismereteket döntően saját felépítésükből levezetni és nem külső, a művektől függetlenül is létező, empirikus vagy elméleti magyarázó modellekre redukálni.

Pályája során nemzetközi konferenciák szervezőjeként és előadójaként, német és osztrák egyetemek vendégtanáraként, Európa-szerte számos egyetem vendégelőadójaként, valamint szakmai folyóiratok szerkesztőségi tagjaként is széleskörű ismertséget szerzett. 1999-2004 között a bécsi Collegium Hungaricum igazgatójaként és a bécsi Magyar Nagykövetség tanácsosaként kulturális diplomáciai feladatokat látott el.

– Március 15-e alkalmából Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült. Milyen jelentőséggel bír ez az ön szakmai, illetve magánéletében?

– A kitüntetés, ami váratlanul ért, rendkívüli megtiszteltetés számomra. Bár tudom, hogy személyemnek szól és eddigi tudományos munkásságom elismerését jelenti, mégis úgy érzem, úgy szeretném érezni, hogy rajtam keresztül egyben a szegedi BTK-n folyó modern filológiai kutatások, mindenek előtt a Germán Filológiai Intézetben dolgozó egykori és mai kollégáim nemzetközi színvonalú munkájának megbecsülését is kifejezi. Minderre nagy szükség is van, hiszen az oktatás területén a modern filológiák, az angol kivételével, a csökkenő hallgatói létszám miatt nincsenek könnyű helyzetben.

 Dr. Csúri Károly

– Mit gondol, mi az oka annak, hogy ma egyre kevesebben kívánnak foglalkozni a modern nyelvekkel és kultúrákkal?

– Fogalmazzunk talán egy kicsit óvatosabban. Arról van inkább szó, hogy csökken azon hallgatók száma, akik „csak” a nyelvvel és kultúrával kívánnak foglalkozni. A nyelvtanulási lehetőségek összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek, mint korábban voltak, így ma is sok olyan középiskolás fiatal van, aki jól beszél idegen nyelveket. Közülük azonban kevesen jönnek nyelvszakra, talán mert nem látnak benne perspektívát. Tehetségüket és megszerzett tudásukat más, általuk hasznosabbnak ítélt területeken, gazdasági, jogi, pénzügyi, mérnöki, informatikai tanulmányaikban próbálják hasznosítani. Ez érthető, ezt kívánja meg a felgyorsult világ hangsúlyeltolódása éppúgy, mint ahogy egy, az átlagosnál jobb, gondtalanabb élet reménye is. Régi közhely azonban: hiába teremtjük meg az anyagi jólétet, a gazdagságot, kultúra, irodalom, művészetek, idegen nyelvek nélkül szellemileg és lelkileg szegények maradunk. Egy informatikai cégvezető mondta egyszer: küldjünk diákokat hozzájuk, nem érdekes, ha nem értenek a felkínált munkához, azt a néhány technikai fogást és szakmai ismeretet, amire szükségük lesz, gyorsan megtanulják, ha idegen nyelvet beszélnek, kulturális tudásuk van és intelligensek. Vagyis a tőlünk látszólag távol eső szakmákban is nagy szükség van arra, amit itt tanulhatnak – elég, ha csak a páratlan itáliai, francia, német vagy orosz kultúrára gondolunk – ezért csak biztatni tudom a tehetséges fiatalokat a nyelvszakok, a bölcsész- és társadalomtudományok választására. Ez a tudás nemcsak a jövendő tanárok, értelmiségiek számára elengedhetetlen, de segít abban is, hogy esetenként, ha szükséges, másutt is boldoguljanak.

– Több mint 50 éve oktat a szegedi bölcsészettudományi karon, ami egyúttal szerintem azt is jelenti, hogy látta az oktatás és kutatás területeit érintő mélységeket és magasságokat egyaránt.

– Olyan átfogó téma ez, amire nagyon nehéz röviden válaszolni. Úgy gondolom, a legjobb koncepció eredményessége is alapvetően az alkalmazók, a megvalósítók, vagyis a kutatók, oktatók, hallgatók szándékától, képességétől, valamint a módszerektől, a képviselt elméletektől, az anyagi és szellemi lehetőségektől, az oktatás és kutatás közegétől, kontextusától függ. Mindez pedig folyamatosan változik. A rendszerváltást megelőző évtizedekben is számos reformkísérlet történt, de érdemben alig változott valami, minthogy a marxista ideológia a bölcsészkaron elvileg mindent meghatározott az oktatásban és a kutatásban. Ugyanakkor a ’végrehajtás’ részben tanárfüggő is volt. Sokan, meggyőződésből, félelemből vagy számításból, teljesítették az ideológiai elvárásokat, mások nem, vagy csak részben, s lényegében saját elveik szerint tanítottak. Ebből a szempontból a modern filológiák egy része, már csak az idegen nyelven tartott órák miatt is, szabadabb volt. A publikációk miatt a tudományban nehezebb volt a helyzet, sokszor éles bírálatokkal kellett szembenézni, de a 60-as évek végén a strukturális szemlélet az irodalomtudományban is ’megtűrt’ kutatási módszerré vált. A rendszerváltást követő időszakban az egyetemi oktatást és kutatást máig a teljes szellemi szabadság jellemzi. Új tárgyak, valamint korábban nem tárgyalt tematikák mellett egymással konkuráló ideológiák, elméletek és módszerek sokfélesége jelent meg, különböző tudományfelfogások alakultak ki. A számtalan előny mellett van persze néhány hátrány is, de ez elenyésző: elvileg szinte bármit lehet tanítani és megjelentetni, komolyabb tudományos kontroll nélkül, ha van rá befogadó, illetve forrás és kiadó. Szerencsére azért nem ez a jellemző, többnyire mindenkiben egy tisztes belső tudományos etika dominál. Ennek ellenére nem mindig irigylésre méltó a kezdő hallgatók helyzete, akiknek a kínálatból, ismeretek és felkészültség nélkül, órát és tanárt kell választaniuk.

 Több mint 50 éve oktat az SZTE BTK-n.

– Oktatóként, kutatóként, szerzőként, több szervezeti egység tagjaként mire a legbüszkébb az elmúlt több mint 50 évből?

– Ami az oktatást illeti: örömmel töltött el, hogy kitüntetésemre – én nem vagyok a Facebookon, de egyik kollégám feltette a hírt az intézeti oldalra – nagyon sok volt hallgatóm reagált gratulációval és jókívánságokkal, közülük sokan még a hetvenes, nyolcvanas években voltak tanítványaim. Ebben mindenképpen annak visszaigazolását látom, hogy igenis érdemes volt, s ha újra kezdhetném a szakmai pályát, nem változtatnék, ma is a tanári hivatást választanám. Szerzőként a „Lehetséges világok. Tanulmányok az irodalmi műértelmezés témaköréből” című első, 1987-ben megjelent könyvemet említem, ami többek szerint valódi újdonságot jelentett a magyar irodalomtudományban. Utalok még két utolsó könyvemre, egyikben Georg Trakl (1887-1914) osztrák lírikus költeményeinek és költészete egészének jelentését próbáltam megfejteni, a másikban Wolfgang Borchert (1921-1947) német író ’rövidtörténeteinek’ alapsémáját írom le. Az egyes történetek ennek az elvont értékstruktúrának különböző variációiként foghatók fel Mindkettő a bielefeldi Aisthesis Kiadónál jelent meg 2016-ban, illetve 2022-ben. Tanszékvezetőként fontos volt számomra, hogy a szétesőfélben lévő, belső ellentétek által szétfeszített Német Nyelv és Irodalom tanszéket 1987-1991 között sikerült konszolidálni és egy jól működő, a kollégák és a hallgatók számára egyaránt szakmai otthont és emberséges légkört jelentő intézménnyé alakítani. 1993-ban alapítója voltam az Osztrák Irodalom és Kultúra tanszéknek, amely tudományos és kulturális szempontból máig meghatározó része, egyik hajtó motorja maradt a közben Germán Filológiai Intézetbe integrálódott tanszéki közösségeknek.

– Ahhoz, hogy valaki egy életen át irodalommal és idegen nyelvekkel foglalkozzon, méghozzá ennyire elmélyülten, gyermekkorában kellett, hogy elsajátítsa az olvasás szeretetét. Jól gondolom?

– Esetemben kicsit másképp történt. Édesapám szobafestő volt, édesanyám női fodrász. Nagyon sokat köszönhetek nekik, lehetővé tették, hogy azzal foglalkozzam, amit igazán szerettem, de egyben megtanultam tőlük a fizikai munka becsületét is. Olvasásra kevesebb idejük maradt, bár főleg édesanyám sok mindent ismert. Én nem abban a polgári milliőben nőttem fel, amelyből sok, már fiatalon nagy tudású, művelt, kultúra-szerető filológus-kollégám érkezett. Középiskolásként elsősorban az idegen nyelvek érdekeltek, szabadidőmet nyelvtanulással töltöttem. Így választottam az egyetemen a német-angol tanári szakot. Az irodalomra igazán itt éreztem rá, egy életre szóló ösztönzést akkori tanáraimtól, későbbi kollégáimtól kaptam.

 Dr. Csúri Károly művei.

– Igaz az, hogy a különböző idegen nyelvek elsajátításához tehetség kell, vagy bárkinek sikerülhet, ha rendelkezik megfelelő elszántsággal?

– Bizonyos szinten mindenki képes megtanulni egy idegen nyelvet, ahogyan más szakmákat is. Az idegen nyelvek esetében az ideális cél az anyanyelvi beszélők nyelvi kompetenciájához közelítés lehet. Ehhez kitartó tanulásra, az adott nyelven történő állandó olvasásra, minden technikai lehetőség kihasználására, valamint az adott nyelvi országban való hosszabb vagy többszöri kint tartózkodásra van szükség. De még a kétnyelvűek sem bírják tökéletesen azonos szinten mindkét nyelvet, így azok különösen nem, akik csak tanulják a nyelvet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kiváló nyelvérzék, szorgalmas, egy életen át tartó tanulás és gyakorlás esetében ne lehetne szinte a felismerhetetlenségig megközelíteni az anyanyelvi szintet – már csak azért is, mert mi magyarok sem beszélünk hibátlanul magyarul, s ez így van más anyanyelvűeknél is.

– Nagyon sokat köszönhet az ország, azon belül Szeged is önnek azért, hogy az osztrák-magyar és német-magyar kulturális kapcsolatok kiválóak. Hogyan sikerült ezt elérni?

– Igazán kedves, hogy így gondolja, de ez ebben a formában nem állja meg a helyét. Ha valamennyi igazságot tartalmaz ez a kijelentés, akkor az elsősorban arra az időszakra vonatkozik, amikor a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója voltam, s amiért az osztrák köztársasági elnök később az „Első osztályú osztrák rendjel a tudományért és művészetért” kitüntetésben részestett. Tény, hogy az akkori nagykiállítások a Hofbibliothekban, valamint a Kunsthistorisches Museummal való közös rendezésben, a Harrach-palotában, ahogyan számos egyéb művészeti és tudományos rendezvény is komoly visszhangot váltott ki a bécsi kulturális életben, és sokszor hátteret biztosított a diplomácia számára is. Tény az is, hogy az évek során Szeged turisztikai promóciója mellett számos szegedi művészt és együttest is be tudtunk mutatni különböző bécsi helyszíneken. Emellett, hogy végül még egy kapcsolatot említsek, egy akkori osztrák biztosítótársasággal együttműködve a Collegium több napos turisztikai utat szervezett osztrák múzeumigazgatók számára Magyarországon, melynek volt alkalom szakmai találkozókra és kapcsolatfelvételre magyar múzeumigazgatókkal. A kultúra mellett jelentősek az osztrák tudományos kapcsolatok is, ami elsősorban a tanszék osztrák tematikájú kutatásain, a velük kapcsolatos konferenciákon, vendégelőadásokon és ösztöndíjas meghívásokon alapszik. Német kapcsolataim inkább tudományos és nem diplomáciai jellegűek voltak. Az egyetemek, egyetemi kollégák mellett ma is kitűnő intézetünk viszonya a bonni Alexander von Humboldt Alapítványhoz, az egyik legtekintélyesebb német tudományszervező és nemzetközi tudományos kapcsolatokat támogató intézményhez. Ez közvetve abban is megmutatkozik, hogy eddig intézetünkből négyen nyerték el a rangos Humboldt kutatói ösztöndíjat, ami magyarországi bölcsészkarokon alighanem ritkaság számba megy.

– Zárásképpen: kérem meséljen kicsit arról, mivel foglalkozik szabadidejében, hogyan telnek a mindennapjai?

– Amellett, hogy olvasok, írok és, ha szükséges, tanítok, jelenleg egy Humboldt-konferenciát készítek elő a világszerte ismert író, Franz Kafka halálának 100. évfordulója alkalmából. Ha sikerül elnyernünk a Humboldt Alapítvány támogatását, amit nagyon remélek, akkor a német nyelvű nemzetközi konferenciára jövő év szeptemberében kerül majd sor. Ez persze azt jelenti, hogy újra komolyan foglalkozom Kafkával, magam is készülök egy előadásra műveirőlTovább még nem szeretnék előre nézni…

Pósa Tamara

Borítókép: Csúri Károlyt március 15-e alkalmából Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesítették.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám