Derűs nyugalom kacsintással

Sokan ismerik Szegeden. Meghökkentő kombináció: ki fizikatanárként, ki operanékesként találkozott vele, de igazi hivatása hatással lenni az emberekre. Mindhárom diplomáját az SZTE-n szerezte, a nyár legderűsebb beszélgetését folytattuk le, miközben nemcsak könnyed témákon futottunk át, hanem mély gondolatokat is érintettünk és időnként kikacsintottunk. Ebből a beszélgetésből mutatunk részleteket. Július Hónap Alma Mater Tagja Szélpál Szilveszter, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese, az SZTE TTIK és BBMK alumnusa.

- Hogy mutatná be magát egy vadidegen embernek?

- Egy nagyon vidám ember vagyok, akinek van olyan szerencséje, hogy egész életében azt csinálhatta, amit szeret. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy mindig megtalálta az örömet abban, amit csinált, és ez a jelen pillanatra is teljesül. Jelen élethelyzetemben pont ott vagyok, pont jó helyen, ahol úgy gondolom, hogy lennem kell.

- Mi ez a pont ott?

- Ha a munkát nézem, akkor a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese vagyok. Ha a magánéletet, akkor egy fiatal családapa, nyolc hónapos picivel. Ennek megfelelően jelenleg babázással, önfeledt, örömteli játékokkal telnek a napjaim. Néha magam is csodálkozom, hogy mennyire élvezem azt, hogy a kisfiammal játszhatok, és ezt ő is értékeli. Emellett persze kevés alvással és sok felkészüléssel a nyári illetve az őszi feladataimra.

- Mik ezek a feladatok?

- Két alkalommal fogok szerepelni nyáron Székesfehérváron. Mozart Koronázási miséjével lépek fel, illetve Erkel Ferenc Bánk bánjából fogunk egy koncertszerű előadást csinálni. Ezután hivatalos vagyok az Ördögkatlan Fesztiválra, ahol Operabeavatót csinálunk, illetve Mozart dalokat éneklünk. Szeptember 1-én a fertődi Eszterházy kastélyban Haydn: Aki hűtlen, pórul jár című operájára készülünk Vashegyi Györggyel koncertszerű előadás keretében, és hát a színházi évadról nem is beszélve, az első bemutatóm Puccini: Manon Lescaut című operájában a bariton főszerep. Ezekre készülök.

- Fizikus, fizikatanár ÉS magánénekes. Korábbi interjúiban gyakran felmerült a kérdés, hogy fizika vagy zene, katedra vagy színpad? Akkor még nagyon diplomatikus választ adott arra, hogy merre billen a mérleg, de mára meghozta a döntést. Mesélne erről?

Először itt, a Szegedi Szabadtéri Színpad deszkáin álltam 17 éves gimnazistaként. Ennio Moriccone koncertjén, valamint Bizet: Carmen című operaelőadásának keretében léptem fel az énekkarral, és gyakorlatilag már akkor megfogalmazódott bennem, hogy az én borzasztó nagy vágyam a színpad. Érdekes, hogy már akkor is úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretnék ebből megélni. Vigyázzon az ember, hogy mit kíván, mert a végén aztán teljesül! Jelenleg, ugye már ez tényleg így van. Attól kezdve minden évben szereplője voltam a színház zenés produkcióinak. Lépésről lépésre avatódtam be: énekkar, kisebb szerepek, nagyobb szerepek. Nagyon sokat figyeltem, nagyon sokat tanultam, éltem a kisebb-nagyobb lehetőségekkel, és mindig léptem előre egyet-egyet. Úgy gondolom, hogy minden lépés pont jókor jött, és pont jól jött ki.

A fizikatanári pálya is ilyen lépéseken keresztül vált valóra. A gondviselés utamba vezette a természettudományos tanáraimat, és amikor a természettudományos laboratórium épült a gyakorló gimiben, akkor demonstrátorként meghívtak. A kísérleteket mindig is imádtam, a foglalkozásokat tartani élvezetes volt, és ahogy ezekben a feladatokban kiteljesedtem, úgy alakult, hogy egyik tanár nyugdíjba ment, és lehetőséget kaptam, hogy mint fizikatanár folytathassam a munkát. Fizikatanárként dolgoztam, és évente egyszer-egyszer operaelőadásokra hívtak meg énekelni a színházba.

Ekkor merült fel sokakban, hogyan lehet ezt párhuzamosan csinálni, de abban az élethelyzetben nekem ez a legtermészetesebb volt. Persze melós mindkét területen a maximumot nyújtani, de a tanítás mindennapjai és hosszútávúsága miatt időről időre valahol „le kell ereszteni”, meg kell újulni. Nekem ez volt a színház, ahol a színpadi előadás végén a közönség azonnali visszajelzése hihetetlen energiákkal töltött fel esténként. Ez a két dolog oly módon egészítette ki egymást számomra, hogy nem volt bennem egyik irányban sem megfelelési kényszer, sem teher. Én így teljesedtem ki, mindemellett Szegednek, az iskolának kuriózum volt egy fizikatanár operaénekes. Mindenki számára win-win szituáció volt.

- Van hasonlóság a két hivatásban?

- Én azt vallom, hogy a tanulás egy közös ügy, az együttes munka eredménye. Nem hiszek a poroszos módszerben. Ehhez én a saját személyiségemet vittem be a tanórára, és gyakran folyamodtam színészi, előadói eszközökhöz. Ez természetes, sok pedagógus él ezzel, ilyenekre gondolok, hogy például játszottam a hangszínemmel, a gesztusokkal, a lanyhuló figyelmet tempóváltásokkal kezeltem. Talán mondhatom, hogy úgy tanítottam, hogy az nekem minden esetben kvázi egy színházi előadás volt.

- És különbség?

- A színházban fix dolgok vannak: megírt szöveg, dallam, rendezés. Ott az az izgalmas, hogy megvannak ezek a fix dolgok, és hogyan tudod magadat belecsempészni, hogyan tudsz minden este ugyanaz és mégis más lenni. Az iskolában nincs megírt szöveg, hanem ott kell fogalmazni, jelen lenni. Ez koncentrációban teljesen mást igényel az embertől. És a legfontosabb, hogy nincs azonnali visszacsatolás, hanem ez egy hosszútávú folyamat. A belefektetett energiát az idő fogja visszajelezni, sosem tudhatjuk azonnal, hogy milyen hatással, eredménnyel bírtunk.

- Volt osztályfőnök is. Nevelés vagy tanítás?

- Nevelés. Egyértelműen. Szokták kérdezni, hogy hiányzik-e a tanítás. A válaszom az, hogy a gyerekek hiányoznak. Mindig is azt szerettem a legjobban az egészben: a középiskolás korosztállyal beszélgetni. Diákönkormányzatot is vittem egy darabig, szakköröket, programokat csináltunk együtt dolgozva. Láttam, hogy nőnek fel, hogy alakul a gondolkozásuk, és élveztem azt, hogy valami módon én is hatással vagyok arra, hogy milyen felnőtté válnak. Látod, ez is a hasonlóság mindkét hivatásban. Mindkettőben az a motiváció, hogy hatással vagy az emberekre.

- Miért döntött akkor ennek ellenére, hogy befejezi?

- Morális kérdések miatt. Ez az iskola nekem szerelmem volt. Oda jártam hatosztályosba, szívvel-lélekkel „ságváris” voltam, maximálisan mindent beletettem ebbe az iskolába. Majd történt egy hitelrontás az egyik kolléga részéről, ami kifelé is kommunikálásra került, és végül a vezetőség nem nyújtotta azt a támogatást, amit elvártam volna. Méltatlannak éreztem, hogy védekeznem kell, és mivel én ilyen értékrendet nem tudok képviselni, felálltam. Nem volt kényszer, hanem egy határozott döntés a részemről, amit vállalok. Ugyanakkor ennek a történetnek is megtalálom a pozitív oldalát, mert így ki tudok teljesedni apukakánt a kisfiam mellett. A két hivatás, a két munka nem adott volna ennyi időt számunkra, és látom, hogy milyen sokat tudok hozzáadni ezekhez az első hónapokhoz, évekhez. Illetve az utóbbi években új perspektívák is nyíltak, mint például a koncertek moderálása. A MÜPÁ-ban már 4. éve csinálhatom az ifjúsági koncerteket, ahol ötvöződik az előadói és az énekesi vonal. Tehát az az énem, hogy a diákoknak érdekessé tehessek valamit – már nem a fizikát, hanem a zenét –, hogy hassak, lehetővé vált. Mintha a két út összefonódna.

- Ha jól számolom, 24 évet töltött az SZTE kötelékében. Ennek van jelentősége?

- Nem véletlenül választottam az SZTE-t, és nem véletlen, hogy a három diplomámat itt szereztem. Én mindenképp Szegeden szerettem volna maradni, de a város vonzása mellett jó híre volt a karnak is. Mivel jó tapasztalataim voltak az első években, ezért maradtam a következő diplomákra is. Az egyetem nyilván összefonódott Szegeddel, de nekem mindig is fontos volt az emberi oldal által hozzáadott érték. Meg is találtam azokat, akikkel személyes kapcsolatot tudtam kialakítani. Szerintem ettől is jó egyetem az egyetem, hogy oktatói nemcsak a szakmában elsőrangúak, hanem emberek is, akik embereket tanítanak, nemcsak NEPTUN kódok gazdáit. Sok szakmai tudást is kaptunk, de mindig hangsúlyos volt benne az emberi oldal.

- Szeretne valakit kiemelni?

- Azért lenne nehéz, mert szerencsére nagyon sok ilyen ember volt. Sokakkal a mai napig szoros kapcsolatot ápolunk egymással, ami nekem nagyon fontos és jó érzés. Lehetetlenség mindenkit felsorolni és senkit nem akarok megbántani azzal, ha nem említem.

Ha valakit kiemelnék mégis, akkor azokat, akik már nincsenek közöttünk, de nagyon fontosak voltak a számomra. Dr Dombi József professzor, akitől laboratóriumi gyakorlatokat volt szerencsém tanulni. Ő is tipikusan olyan ember volt, aki csak a tanteremben való létezésével, a kisugárzásával is hatott, ha akartuk, ha nem. Hasonlóan Dr. Gyémánt Iván professzor és kedves felesége, Gyémánt Csilla a BBMK-ról, akik odafigyeltek rám végig a tanulmányaim alatt és utána is.

- Kihangsúlyozta a város szerepét is. Van olyan pontja, ami kiemelten fontos számára?

- Több ikonikus pontja van számomra Szegednek. Szinte minden pontja az. Mivel itt nőttem fel, gyakorlatilag lassan 40 éve járom Szeged utcáit, így a város szinte minden pontja mesél nekem valamit. Nem vagyok egy nosztalgiázós típus, nem akarom rózsaszín cukormázba bújtatni a várost, de tényleg bármerre járok, emlékek sokasága idéződik fel bennem. Sosem vágytam máshova. Engem itt Szegeden ismernek, szeretnek, mi kell még? Ha ebből itt stabilan meg tudok élni, akkor miért akarjak máshova elmenni? Nekem nagyon jó itt, elég.

- Énekesi karrierjére tekintve úgy fogalmazott, mindig egy kicsit feszegették a határait, de mindig megléphető volt a következő felkérés. Most hol tart?

- Azt mondják a férfi énekhangra, hogy 40 éves kor körül lesz érett férfihang. Eddigre illik a technikát megszerezni, bár mindig van hova fejlődni. Ha ezt nézem, akkor most érdemes nagy feladatokat csinálnom. Nagyon sok mindent elénekelhettem már, amiben nem is reménykedtem korábban, de nagyon sok minden van még előttem, amiben reménykedem. Ugyanakkor most már mondhatom, hogy ott, ahol állok, már van panoráma, van hova visszatekinteni, van honnan szétnézni. De még szeretnék menni felfelé, ezért dolgozom is folyamatosan, képzem magam.

- Mire a legbüszkébb?

- Ha már itt ülünk és itt kezdődött az egész, akkor a Szabadtériről említek egy dolgot, a Carmina Burana koncertszerű előadását. A színpad egy hátsó szegletében adta elő az énekkar, a színpadon pedig a Szegedi Kortárs Balett élőben táncolt az élő zenére. És a Carmina Burana bariton szólója extrém hangi kvalitásokat kíván, ezt sikerült jól megoldanom, büszke vagyok rá.

Említek egyet a kőszínházból is, ami még nagyobb kihívás volt. Kicsit nagyobbat kellett ugranom hozzá, mint előtte, de nagyon szerettem, és azt hiszem, hogy sikerült megugranom. A Don Giovanni címszerepéről van szó. Különösen nehéz volt, mert ez akkor történt, amikor elváltam az iskolámtól. A premier egy oly előadás volt, amikor teljesen eggyé váltam a szereppel. Épp, mint a Fekete hattyú című filmben – jó értelemben. Ha az embernek csak egy ilyen előadás van az életében, akkor már érdemes volt ezt csinálni. És én a Don Giovanni premierjén ezt megélhettem, megéltem. Lehet, hogy voltak benne kifogásolható pillanatok akár hangképzésileg, akár színészileg, de ez mindegy, mert olyan flow-ba kerültem, amitől még most is libabőrös leszek. Erre mindenképp büszke vagyok.

- És milyen átélni egy ilyen kezdés után, ha nem jön újra ez a katarktikus élmény?

- Őszintén? Csalódás. Hiszen az ember várja, akarja, hogy ugyanolyan legyen, és ugyanazt meg is teszi érte, de lehet, hogy épp ezért, nem lesz, nem lehet ugyanaz. Ez a katarktikus élmény olyan komplex, hogy nem adja magát mindig. De talán ez az egészben az egyik legfontosabb motiváció is. Újra átélni azt a libabőrt, azt a csodát.

Gerháth Györgyi

Fotó: Bakos Katinka