Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Sonkodi Rita festőművész, a Szegedi Tudományegyetem oktatója festményein keresztül állít emléket Magyarország utolsó hercegprímásának, Mindszenty Józsefnek a Dóm Látógatóközpontban. A szeptember 10-ig megtekintő kiállításról, festészeti témáinak ihletforrásairól és az egyetemi életről beszélgettünk.
– Minek az apropóján valósult meg a kiállítás?
– A történet két évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy makói művésztelepen elkezdtem Mindszentyvel foglalkozni. A művésztelep kiállítása az ottani templomban valósult meg, és én az oltár jobb oldalán kaptam helyet. Akkor már tudtam, hogy Mindszentyt oltárként szeretném megjeleníteni. Nagyon szeretem a szép, régi tárgyakat, és ha egy ilyen csodálatos embernek festhetem az ereklyéit, az számomra még nagyobb öröm. Később jeleztem a Szegedi Dóm Látogatóközpontnak, hogy van egy teljes Mindszenty-anyagom, így létrehoztak egy átfogó, időszaki kiállítást. A tárlat három részből áll: első a Rotondó, vagyis Mindszenty címtemploma, ami Németh László Imre atya gyűjteményét mutatja be. A második rész az én – 32 képből álló – festménysorozatom, amely végigvezet azokon a fontos momentumokon, ereklyéken, mozzanatokon, melyek szerintem fontosak voltak Mindszenty életében. A harmadik rész pedig a Mindszenty életkapuk címet viseli, és trendi módon, QR-kódok segítségével mesél a közönségnek.
– Miért volt fontos, hogy megörökítse Mindszenty emlékét?
– Nálam minden a családnál kezdődik és végződik. Gyermekkoromban sokat emlegette nagymamám „a nagy beszédet”, amit akkor még nem értettem. Felnőttként jöttem rá, hogy Mindszenty József makói nagy beszédéről mesélt, ami akkoriban meghatározó volt a közösség számára. Később a makói Mindszenty-emlékszoba létrehozásánál döntöttem el, hogy szeretném az ő életét megismerni és lefesteni, mert az embersége, tanúsága példaként szolgálhat mindenki számára. Ez az oka annak, hogy installációimban az ő megjelenítése kicsit olyan, mint egy oltár, egy kereszt.
– Alkotásait tekintve a szakrális témák, valamint régi tárgyak mellett gyakran találkozunk nőalakok ábrázolásával is. Mi inspirálja a témaválasztását?
– Többször festettem stációt, oltárképeket, de ezek elsősorban egyházi felkérésre készültek. Vallásos emberként számomra Isten házában festeni a legnagyobb megtiszteltetés. A többi téma esetében a család az, ami kiindulópontot jelent. Szeretek olyan tárgyakat szemlélni és festeni, amelyeket például a nagyszüleim használtak, mert általuk meg tudom látni bennük a szépet, és közben az emlékek is felidéződnek. A nőket ábrázoló képeknél sokszor megkérdezik, hogy miért nem férfiakat festek. Az egyetlen oka, hogy számomra a női testből áradó mozdulat szebb, és szerintem egy női csípővonal sokkal többet tud kifejezni érzelmileg. A férfiak máshogy szépek. Általában egy-egy ilyen korszak 2-3 évig tart nálam, most Mindszentyvel már körülbelül 2 és fél éve foglalkozom, és még nincs vége.
– Mik azok a főbb tevékenységek, amelyek a mostani munkásságát jellemzik?
– 23 éve tanítok főállásban rajzot, művészettörténetet, festészetet az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Karon, a Rajz-művészettörténet Tanszéken. Imádom a munkámat és a hallgatókat is. Kétszer voltam művésztelepen, ez kicsit rendhagyónak számít a szakmában, hiszen sokan alkotótáborokban töltik az idejüket, de számomra a család az első. Emellett pedig igyekszem kiállítani az anyagaimat.
– Tanulmányait az SZTE-n kezdte. Mit kapott az egyetemtől, és mi az a tudás vagy érték, amit szeretne átadni a hallgatóinak?
– Rajz-földrajz szakosként kezdtem, a mesterem pedig Lázár Pál volt. Ő egy fantasztikus ember volt, aki alázattal tudta szolgálni a szakmát. Nem hagyott minket magunkra a műteremben, mint az a lazább képzőművészekre jellemző. Azt gondolom, neki köszönhetően sikeresen elsajátítottuk az alapokat. Viszont számomra az igazi áttörést az utolsó év jelentette, amikor megfestettem életem első képét. Három alma volt rajta egy abszolút cézanne-i beállításban, klasszikus drapériával. Sose felejtem el, hogy mikor elkészültem, akkor tudatosult bennem, hogy ez az, amit egy életen át szeretnék csinálni. Amire pedig igazán büszke vagyok, hogy tanulmányaimat a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán folytathattam, ahová nagy érdem bekerülni. Szerintem a legfontosabb, amit tanárként adhatok, az az, hogy szívvel-lélekkel dolgozom. Rendszeresen viszem a hallgatókat kiállításokra, megcsodálni Szeged gyönyörű épületeit, valamint próbálom nevelni őket minden téren. Komolyzenét hallgatunk rajzolás közben, beszélünk filmekről, könyvekről, divatról, de még a férjhezmenetelről is. Egyszóval mindenről, ami lényeges, ami fiatalon meg kell, hogy érintse őket.
Császár Dorina
Fotó: Piller Gábor
