Miért eszünk, ha nem vagyunk éhesek? – interjú az SZTE belgyógyászával

- Sok helyen olvashatjuk és hallhatjuk, hogy az túlevés oka a stressz. Ez valóban így van?

- Az evés illetve a táplálkozás egy olyan fiziológiás szükséglet, amely elengedhetetlen ez életben maradáshoz. A szervezet precízen összehangolt működése biztosítja azt az energiát, ami a szerveink megfelelő működéséhez kell, az energiaegyensúly - homeosztázis - fenntartásához. Ha stressz ér bennünket, akkor több a megoldandó feladat, és ehhez az agyunknak és az izmainknak is több energiára van szüksége. Az agynak azért, hogy kitalálja, hogyan oldja meg a feladatot, az izmainknak pedig azért, hogy végre is tudja hajtani azt. Tekintettel arra, hogy a szervezet előre nem tudja megbecsülni, hogy meddig fog tartani ez a feladat, és milyen nehézségű lesz, olyan hormonokat fog termelni - ezeket nevezhetjük stresszhormonoknak is, ilyen a mellékvesében termelődő kortizol - amelyek az energiatárolást fogják elősegíteni. Tehát minden stressz az energiatárolás irányában hat.

- Milyen okai lehetnek még a stresszen kívül mindennek?

- Az állatvilágban a táplálkozást elsősorban a rendelkezésre álló táplálék, az éhség és a jóllakottság szabályozza. A táplálékok kiválasztásában azonban nagy szerepe van a látványnak, ízlelésnek és szaglásnak, de annak is, hogy milyen például az időjárás, hogy mely évszakot írjuk vagy az, hogy éppen párzási időszak van-e. Rágcsálókkal végzett állatkísérletekben is bizonyították, hogy vannak olyan ételek, amelyektől függőség alakulhat ki, és ha nem jutnak elégszer az adott ’szerhez’, agresszívakká válnak. Ilyenkor az éhség-jóllakottság ösztönös folyamata az önjutalmazás irányába tolódik el, és egyre több és több „anyag” kell ahhoz, hogy ugyanazt a hatást érje el, csakúgy, mint például a drogfüggőségnél. Ilyen táplálék például az édes ételek többsége, vagyis maga a függőség is egy ok. Az éhség-jóllakottság központi érékelését, irányítását a hipotalamusz nevű szervünk irányítja. Ide integrálódnak azonban más olyan érzetek is, mint az alvás-ébrenlét, sötétség-világosság, de itt érzékeljük a stresszt is. Ezért is van az, hogy a váltott vagy csak éjszakai műszakban dolgozók hízékonyabbak azonos energiabevitel mellett azokhoz képest, akiknek nem kell éjszaka ébren maradniuk, ez lehet egy másik ok. De el kell különítenünk azonban az ételfüggőségeket azoktól a táplálkozási zavaroktól, melyeknek pszichiátriai vagy ismeretlen oka van, ilyen a bulimia vagy az anorexia, de akár az úgynevezett „binge-eating” is. Ez az, amikor periodikusan követik egymást éhezési, majd túlevési periódusok. Az emberi szervezetben gyakorlatilag minden összefügg mindennel, és ha egy kicsit is megborul az a kényes egyensúly, ami az egészséges élettani folyamatokat biztosítja, azok már soha nem múlnak el nyom nélkül

- Mennyi embert érint az unalomevés és hogyan kezelhető?

- Az utóbbi időben egyre többeket érint a túlsúly és az elhízás, ami elsősorban az energiaigényhez képest túl magas energiabevitelből adódik. Ennek számos oka lehet, de elsőkőrben az ülve való munkavégzés és a mozgáshiány következménye. A COVID19 miatt bevezetett karantén, ezt még súlyosbította, minek köszönhetően eljött a „szociális túlevés” ideje, amikor is a család nem kortárs magyar irodalmat olvasott fel egymásnak, hanem sütni-főzni kezdett együtt. Az unalomból (is) evés aktiválja az önjutalmazó rendszert az agyban. Az unalomevést elsősorban önfegyelemmel, tudatos életvezetéssel és esetleg pszichológiai módszerekkel (viselkedésterápia) vagy végső esetben gyógyszeres kezeléssel lehet befolyásolni. Ma már rendelkezésünkre áll olyan szer, ami eredendően az ópiátokról és a nikotinról való leszokás elősegítésére lett kifejlesztve, de segít ezen kóros táplálkozási folyamatok leküzdésében is. Alkalmazhatóságát a mindennapokban korlátozza egyrészt az ára, másrészt az, hogy élethosszú szedése nem javaslott. Elérhető azonban a GLP1-receptor analóg készítmény, ami elsősorban a hipotalamikus központ aktiválásával - számos más hatás mellett - éri el azt, hogy kisebb mennyiségű étkezés is elég legyen a jóllakottság-érzet eléréséhez.

- A sok „kis” evés tényleg egészségesebb?

- Nem feltétlenül, sőt, ha túl sok a napi energiabevitel, akkor hízni kezdünk, mivel túl sok energiát kell raktároznia a szervezetünknek. Az energiaellátottság szempontjából mindegy lenne, hogy mikor eszünk, de mivel az éhség-jóllakottságot befolyásoló hormonok jelentős napszaki ingadozást mutatnak, egy-egy étel, étkezés hatása más reggel, mint este és ennek érdemes tudatában lenni. Ha például ugyanazt a reggelit nem egyszerre, hanem két részletben etetjük meg délelőtt egy emberrel, a „kétszer nem lakott jól” délben nagyobb energiabevitellel tudja csak ugyanazt a jóllakottság érzetet elérni, mint az, aki csak egyszer evett reggel, de jól is lakott. Fontos az egyes étkezések összetétele is, időzítése, rendszeressége és módja. Nem mindegy, hogy egy zacskóból útközben, futva eszünk meg egy „szinte csak szénhidrát”-ot, vagy magunk elé teszünk egy fehérjét, szénhidrátot és zsiradékot is tartalmazó ételnyi tányért. Az agyunk így tudja csak jól „megsaccolni” azt, hogy mit és mennyit kell termelnie az emésztő enzimekből, hormonokból ahhoz, hogy képes legyen megemészteni az adott ételt és leállítani a táplálkozást. És ha ezt egyszer elrontjuk, rögös lehet a visszaút. Ha pedig este viszünk be túl sok energiát, azon belül is szénhidrátot, akkor az agyunkat „elárasztja” a cukor, ami nem kedvez a bevésődési memóriafolyamatoknak. Talán szerencsésebb lehet a napi háromszori étkezés, aminek összetétele és mennyisége is megfelelő az adott napi igényhez. Ami fontos: reggelizni kell - ekkor van a legnagyobb energiára szükséges a szervezetünknek a feladatok megoldásához. Mindenkinek ismerni kellene a napi fizikai aktivitásához mért, napi energiaszükségeltet és csak annyit szabadna bevinnie, amennyire szüksége lesz.

- Mi az, amit kiemelne zárásként a téma kapcsán?

- A „divatos” inzulinrezisztenciát. Az inzulin a hasnyálmirigy szigetsejtjeiben termelődik, glükóz hatására. Minél gyorsabban szívódik fel egy étel és minél nagyobb a gyors szénhidrát tartalma, annál több inzulin szükséges ahhoz, hogy a vérből el tudjon jutni és a célsejtek fel tudják azt venni. Éhezéskor - amikor nincs külső bevitel - is szoros határok között mozog a várcukor szintje. Hogy miért? Azért, mert ha étkezéssel nem juttatunk be glükózt, akkor a májban tárolt glikogénból glükóz tud termelődni. Ha viszont eszünk, akkor a megtermelt inzulin leállítja a máj glükózkibocsátását és így marad stabil a vércukorszintünk. Avagy: minél több a glükózbevitel és minél nagyobb a májban és a zsírban tárolt energia mennyisége, annál több inzulin kell ahhoz, hogy a már nem szükséges energiát mégis elvigye a már „nem éhes sejtekbe”. Az egyre fokozódó inzulintermelési szükséglet pedig ahhoz fog vezetni, hogy az inzulin a célsejteken már egyre kevésbé fog hatni, és azok rezisztenssé válnak az inzulin hatására, ezt nevezzük inzulinrezisztenciának. Ez egy életmentő, természetes folyamat, de ha elrontjuk túlevéssel, túl sok energia raktározásával, betegségekhez vezethet. Tehát az inzulinrezisztencia nem alapja, hanem következménye a túl nagy energia ellátottságnak, a túlsúlynak. Ezt fontosnak gondolom kiemelni azért, hogy tisztában lehessünk azzal, hogy hol rontjuk el sokszor és hogyan lehetne, kellene javítani rajta.

SZTEinfo - Pósa Tamara

Fotó: Molnár Dóra/Pexels