„Ha én díjat adnék, akkor mindenkinek adnék.”- Interjú Szirtes Edina Mókussal

- Mikor és hogyan tudta meg, hogy Erkel Ferenc-díjban részesült?

- Nagyon különös volt, mert kaptam egy miniszteri levelet és egy kérdőívet, amit ki kellett töltenem, hogy hogyan fogadnám a díjat abban az esetben, ha megkapnám. A következő levélben már arról értesítettek, hogy én vagyok az egyik szerencsés, akinek megítélték az Erkel Ferenc-díjat. Személyesen szeretnék megrendezni a díjátadót, és amint lehetőség lesz rá, megteszik.

- Az, hogy zenei tevékenységéért állami kitüntetést kapott, jelenthet újabb motivációt, vagy csupán egy állomás az életében?

- Igazából kettős érzelem van bennem. Az egyik az, hogy a díjak nem lehetnek mércéi a lelkesedésünknek, nem lehetnek útmutatói semminek, amiért dolgozunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nap, mint nap a csodájára járok, hogy itt, ebben a pici országban - akárcsak a zene terén - milyen tehetségek vannak. Amikor arra gondolok, hogy az egyik barátom, például Balogh Guszti hogyan ad elő cigány népzenét lóvári nyelven, vagy a közvetlen környezetemben a muzsikustársaim hogyan játszanak, mindig elámulok, hogy micsoda tudásuk van. Ha én díjat adnék, akkor mindenkinek adnék. A másik valamiféle zavarba ejtő érzés. Amikor azt kérdezed magadtól: biztos, hogy ez így van? Nem lehet, hogy valami tévedés történt? Tehát nagyon nehezen fogadja el az ember. Eszembe jutnak a barátaim, akik évek, évtizedek óta kitartanak, idősebbek nálam, és semmilyen díjat nem kaptak, pedig szerintem zseniálisak. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nekem őket kell képviselnem, ezeket a névtelen zseniket. Azzal, hogy megkaptam ezt a díjat, nem csak én részesültem benne, hanem általam minden olyan ember, aki nem kötött kompromisszumot, akinek van hite, megszállottsága, odaadása a zene és a művészet iránt.

- Szakmailag is sokféle körben mozog. Mesélne arról, milyen formációi vannak most?

- Mindig változó, mert szerencsére meg tudom élni, milyen az, amikor a fellépéshez igazítom a műsort, és természetesen ezzel együtt a felállást. Amikor komoly, klasszikus vagy kamarazenei koncert van, akkor Rohmann Ditta gordonkaművésszel alkotunk hegedű-cselló duót. Arra bátorkodtam, hogy elkezdtem írni különböző darabokat, amelyek ötvözik és hordozzák magunkban mindazt a zenei világot, amiért rajongok. Ez a formáció előadásmódban, zeneiségben, hangszerkezelésben legerőteljesebben a klasszikus zenei világot jeleníti meg. Amikor például nagy fesztiválon kell játszani este 10-kor fiatal közönségnek, akkor ehhez igazodom. Ebbe a stílusba illő például a Szirtes Folk Band. Azonban a kapolcsi Művészetek Völgyében a világzenei színpadon természetes, hogy egy világzenei formációval lépek fel. Továbbá van, amikor csak a kvintettel játszunk, ami szintén saját darabokból, vers megzenésítésekből álló műsor, és van, amikor Jammal-al, a beatboxos barátommal looperezünk ketten együtt, de előfordul, hogy teljesen egyedül lépek színpadra. Tehát mindig a zenei program ízlés- és stílusvilágába illő formációkkal lépek föl.

- Mi az a legfontosabb tudás, és melyek azok az élmények, amelyeket az SZTE adott önnek?

- Ez nagyon-nagyon becses kérdés. Azt, hogy én most szimfonikus zenekarra hangszerelek, nem tudnám megcsinálni, ha nem ülhettem volna a Szegedi Szimfonikus Zenekarban még diákként. Akkor sem, ha Szecsődi Ferenc - aki az én hegedű mesterem - nem adta volna át azt az érzést, hogy a hangszer, mint élet- és lélektárs velünk van a nap 24 órájában, időtlenül. Ha éppen nincs velem a hegedűm, akkor is bennem van, mint létező, érző lény. Vagyok én, és van egy darab fa, amit megfogok, és olykor rácsodálkozom, hogy mi lehet az a csoda, ami benne van. Ennek a csodának az átérzésére Szecsődi Ferenc tanított meg. A másik mesterem Rozgonyi Éva, akinek a lánykórusában énekelhettem 5-6 évig. Ő adta át azt a meghatározó tudást, hogy a zene nem a hangnál kezdődik, ami ordít vagy suttog, hanem, hogy most is, mindig itt van, csak csöndben kell lenni. Ahogy levegőt veszek, és elképzelem, azzal már megteremtem a zenének a terét, a világát.

- Hogyan kell elképzelni a zenei teret?

- A hang az utolsó, az a leglényegtelenebb a zenében. A legfontosabb a tere, a dinamikája, a mondanivalója. Amikor zenét kell írnom, akkor sohasem a hangokon gondolkodom, hanem a terét keresem: bele lehet-e bújni bársonyosan? Biztonságot ad, vagy inkább lándzsaként akar átdöfni? Arcul csapás akar-e lenni vagy föl akarja borzolni a kedélyeimet? Esetleg azt sugallja, hogy húzzam ki magam, legyen tartásom, és becsülettel, igazsággal kellene, hogy létezzek a földön? Ez mind-mind az gondolat, ami benne van a zenében. Amikor megvan a tér, akkor kezd csak el felépülni az a váz, amire a hangok jönnek. Ezt azok a tanáraim tanították, akik úgy zenéltek, hogy a játékuk teli volt szenvedéllyel, vággyal és szeretettel. Gyermekkoromban nem hittem el, hogy ilyen csoda létezik. Később ezt mind az intézménytől, a tanáraimtól, a mestereimtől tanultam. Amit én most is tapasztalok, hogy tanítás közben nem az a fontos, amit mondok, hanem ahogyan játszom, mert az nyűgözi le a gyerekeket. Szecsődi Ferenc mondta sokszor: annak higgyek, aki megfogja a hangszert, és eljátssza, amiről beszél, aki egy világot teremt. Én valóban így nőttem fel, egy ilyen meseországban, ahol bizony vannak boszorkányok és sűrű sötét erdő, amiben eltévedek, és olykor nem tudom, hogyan tovább, de aztán jönnek a tündérek, akik felsegítenek. Olyankor kisüt a nap, és meglátom, hogy van még előttem mező sok szép virággal. Még most is így élem meg, ehhez tudnám hasonlítani a zenélést.

SZTEinfo - Császár Dorina