SZTE Info

A_honap_alma_mater_tagja_Szirtes_Edina_Mokus

Szirtes Edina Mókus: „Nem tetszeni kell, hanem igaznak lenni”

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél?

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

– „Pici lány kora óta, 12 éven át” tanította Szecsődi Ferenc, Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar professzora, s amikor legutóbb beszélgettünk. Elsőként említette a tanítványai közt Szirtes Edinát, akit a becenevén, Mókusnak és „vadóc kislánynak” nevezett. Mit szól ehhez az elsőséghez és a becézéshez?

– Megtisztelő, ha Szecsődi Feri bácsitól kaptam a „vadóc” jelzőt. Mintha mesebeli figurához hasonlítana… Olyan jelzővel illet, ami szeretettel van átitatva.


Mokus_j

 

– Mint a Mókus, ahogyan először azok a 16 éves lányok kezdték el becézni, akikkel egy kollégiumban lakott, miután korkedvezménnyel, 13 éves korában felvettek a zeneművészetire.

– A „vadóc” annak a kislánynak szól, aki egy kicsit más, mint a többi, vagy mint ami az elvárás. Talán különc, de alapvetően szerethető. Ahogy telik az idő, belegondolok: de jó lenne, ha maradhattam volna olyannak, amilyen kislány koromban voltam…

 

– Sikerülhet-e?

– Arról mérleget majd csak az életem végén vonhatok én, vagy akik jól ismertek…

 

 

Hogyan születik egy „érző muzsikus lény”?

 

– Ismerheti-e annyira a mai zeneszerető közönség is, mint egykor, tanítványaként a mestere, Szecsődi Ferenc?

– Gyerekként lettem a tanítványa a mesternek. S ezt a tanítvány – mester viszonyt úgy kell elképzelni, mint a gyerek – szülő viszonyt. Az életünkben a szüleinktől megtanulunk beszélni, bizonyos dolgokat művelni, úgy érezni és úgy gondolkodni, hogy eljussanak a szívünkhöz a gondolataik, s az alapján fejlődjünk, mint „érző lények”. Hasonló a helyzet a tanítvány és a mester viszonyában is. Egy „óvodás zenészből” – mondhatni – „érző muzsikus lény” lettem, s ezen az úton Szecsődi Ferenc, a tanárom, a mesterem kísért végig. Úgy is mondhatnám, hogy Szecsődi Ferenc a „zenei szülőm”.


Mokus_okf_j

 

– Ha önnek kell „leg”-eket említenie a tanáraival kapcsolatban, kik lennének a dobogósok?

– Szerencsésebbek vagyunk mi, tanítványok, mint a mestereink, amikor „leg”-et kell említenünk, hiszen mindentől – a versektől, az irodalomtól, a zeneművektől, de még egy fától is – rengeteget tanul egy zenével ismerkedő tanítvány. Mint muzsikus „érző lénytől” – Szecsődi Ferenc mellett – Rozgonyi Éva tanárnőtől tanultam nagyon sokat. Rengeteget adott nekem Zsélyi Ildikó tanárnő, a szegedi Tömörkény Gimnázium-beli irodalomtanárom is. A kamarazenét tanító, sajnálatosan fiatalon elhunyt Pap Katalint is meg kell említenem, mert nagyon szerettem azt a lelkesedést, ahogy közelített a zenéhez, ahogy nevelt bennünket. A szegedi tanáraim mellett, ahogy az időben előre haladok, egyre növekszik azoknak a mestereknek a száma, akiktől tanultam valami fontosat.

 

 

Akit „a zene meghívott”

 

– Korán kezdett zenélni, s már kamaszkorában is foglalkozott zeneszerzéssel: először József Attila Ódájából a (Mellékdal)-t zenésítette meg – olvastam egyik interjújában. Honnan eredezteti a zene iránti érdeklődését és aktivitását?

A zenén kívül nem tudok mást megnevezni, ami a születésemtől kezdve végigkísér, s egész lényemet foglalkoztatva leköti az érdeklődésemet. A zene annyira természetesen velem van, hogy időnként rádöbbenek, tetten érem magamban, hogy nem kerestem a zenét… Ahogy kezdtem meghallani a körülöttem lévő világot, a zene volt az, ami értelmezte számomra a mindenséget. Talán hihetetlen, de valóban: már óvodás koromban kimondtam, hogy a zene érdekel, és karmester akarok lenni.

 

– Miért?

– Nem tudom megmondani. Egész életemben fel- és felmerül ez a kérdés, én pedig újra és újra nagyon gyorsan kimondom, mert tudom a választ: amióta gondolkodom és érzek, a zene azonnal ott volt velem és bennem. Sok ember, aki erős hivatástudattal él, próbálja megfogalmazni, hogy miért, de csak azt tudja, hogy mindig is ezt vagy azt akarta. Egész életemmel keresem a választ a kérdésre, mert hiszem: az emberekre gyógyító és jobbító hatással van a zene. Soha nem szeretnék úgy nyúlni a zenéhez, hogy ez a hitem elkopjon… Az alapkérdésre igyekszem így és úgy is válaszolni, de mindegyik megfogalmazásban benne van, hogy amióta gondolkodom és érzek, az a vágyam és a hitem, hogy a zene „meghívott engem”. Tudtam: a zene itt van bent és ott van kint – nincs határ… A „Miért?”-re a munkásságommal és azzal válaszolok, amit az életemben teszek.

 

 

„… a zene több lehet az irodalom által. És fordítva.”

 

– A munkásságával arra is válaszol, hogy a versek fontos szerepet játszanak az életében. Hogyan fogalmazza meg magában: mi a „vers” és mi a „zene”, mi a vers és a zene kapcsolata?

– Érdekes kérdés. „Mi a vers?” A vers nem kevesebb, mint amikor – biztosan tudom, hogy egy csomóan vagyunk ilyenek – küszködünk a kérdéssel: „Mi az, ami rabul ejt?” Majd szavakkal, ügyetlenül próbáljuk elmondani például a barátainknak: „Levert vagyok.” Vagy: „Szétrobban a lelkem a boldogságtól!” Attól függően, hogy kinek, milyen nagy az érzelmi amplitúdója. Tehát: egyszerű emberként pár szavas szókincsünkkel próbáljuk elmondani, hogy mit érzünk, mi foglalkoztatja az elménket, miért talált szíven bennünket egy rossz hír, vagy hogy mit jelent a szeretet, a kötődés, vagy a küzdelem. S aztán jön egy „érző lény”, akit költőnek nevezünk, s talán már nem is él köztünk, mégis olyan pontossággal fogalmazza meg, ami éppen most az én szívemben történik, ahogy azt én sose tudnám, de az ő szavain keresztül megértem saját magamat. Tehát a vers az emberi történetnek a zseniális tollforgatók részéről ránk hagyott ajándéka. Mert mindannyian érzünk, de ezt ki jobban, ki kevésbé – mindenki a maga szintjén – tudja megfogalmazni. Ám itt jártak vagy köztünk élnek azok a szellemi és érző óriások, akiknek a fejében a szóhasználat olyan, hogy gyönyörű képekkel képesek elmondani azt, ami bennem történik. Tehát a vers valamiféle füzér, ami kifejezi és megjeleníti, ami az emberek lelkében történik. Ha nem lenne vers, akkor csak íztelenül beszélnénk egymással mi, átlagemberek, de nem lennénk képesek valóban elmondani, hogy mi foglalkoztat bennünket, mi izgatja az elménket, a lelkünket, a szívünket. De – hála Istennek – az irodalom van! S azért van, hogy helyettünk valami magasabb szintre emelje és kifejezze a lelkünkben folyó történéseket. A „zene” ugyanez, csak egy másik eszköztárral, szavak nélkül hat. S mert szavak nélkül hat, ezért univerzális a zene. Milyen fantasztikus, hogy ekkora eszköztárunk van arra, hogy megtaláljuk kifejezve azt, ami bennünk működik! Egy élet nem elég rá, hogy ezt feltárjuk. Fantasztikus, amikor egy verset énekelek…


Szirtes_Edina_Mokus_hegedul_3_j

 

– Miért épp József Attila Ódájából a (Mellékdal) ragadta meg a zeneszerzői fantáziáját? Azért, mert: „… Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak…”? Miért miért éppen József Attila: Bolyongok című verse hozta az ihletet a megzenésítésre? Azért, mert: „… Merre nincs csillagfény – arra fogok menni, / Ott fognak igazán engemet szeretni…” Vagyis: mi köti össze a megzenésítésre kiválasztott verseket?

– Amikor József Attila Mámor című versére rátaláltam, konkrétan éreztem: az életemet jelenti már a vers első sora. „Szeretném felverni lelkem dalával / A szomorúk szivét, a világot…” Minden muzsikusnak ez a dolga, se több, se kevesebb. Ennél többet nem tehetünk mi, zenészek. Nem tudunk így beszélni, fogalmazni, s nem is az a dolgunk, viszont el tudjuk énekelni és tudunk zenét írni a verssorokra. S bár külön-külön is megállja a helyét a vers és a versre írt zene, de együtt olyan, mint amikor megfogjuk egymás kezét mi, emberek. Mert külön-külön létezünk, de ha megfogjuk a másik kezét, az leírhatatlan egység. Minden hangszer különleges: mi kell szebb, mint egy brácsa vagy egy hegedű vagy egy fúvós hangja, ha szépen játszik valaki rajta?! De ha ezeken a hangszereken a zenekarban összerendeződve mindenki azt játssza, ami a kottában vagyon írva, akkor micsoda többletet kap a zene attól, hogy ott ül egymás mellett két, vagy három, vagy több muzsikus! Az „egy”-hez képest mindig a többlet a lényege a „kettő”-nek, a találkozásoknak, az összefonódásoknak. Tehát a zene több lehet az irodalom által. És fordítva. Miközben külön-külön is megállja a helyét a vers és a zene, de egyedül mégis kevesebbek, mint együtt.

 

 

„a zene a legfelsőbb egység…”

 

– Megzenésítette, énekelve adja elő Nagy László: Ki viszi át a szerelmet című versét. Ezt a költeményt mások, például a Sebő együttes vagy a Kávészünet is megzenésítette már, ezért is érdekel: hogyan születik a megzenésített vers? A vers a rímek, a ritmus miatt válhat dallá?

– Nem szoktam soha zenei hangokra gondolni egy verset olvasva. Szerintem addig kell egy verset olvasni, gondolni arra az erőre, amit nekünk ad – vagy azért, mert lelkesít, vagy azért, mert gyógyít –, míg egyszercsak elkezd „énekelni”, vagy „dobogni”, mint egy ritmushangszer. Addig-addig kell erre magunkban gondolni, míg a vers magával hozza a zenéjét. Tehát nem erőltetem rá magam a szövegre, hanem meg szeretném hallani az adott versnek a zenéjét, mert van, mint ahogy a zenének is van gondolata. Hiszen a zenét, aminek nincs szövege, újra és újra hallgatva kikristályosodik az elménkben a szavak nélkül kifejezett gondolat. Fordítva is: a vers hordozza magában a zenéjét. Úgy érzem: mint ahogy minden írónak megvan a zenei világa, úgy minden versnek is. Zeneszerzőként csak annyit teszek, hogy igyekszem meghallani a verseket.


SZIM_mosolya

 

– Klasszikus hegedűművész szakon diplomázott 2000-ben a szegedi egyetemen. Iskolavárosában legutóbb 2019-ben többféle szerepkörben is bemutatkozott. Tavasszal a REÖK Stúdiószínpad Mrozek: Rendőrség című darabját az ön zenéjével együtt vitte színre. Nyáron a Dóm téri szabadtéri Ajándékkoncertjén Vidróczki című „etno-szimfonikus” művét a Szegedi Szimfonikus Zenekarral együtt mutatta be. Alma Materéhez kötődően tavaly, az SZTE 16. Egyetemi Tavasz fesztiválján a Kaláka együttes jubileumi koncertjének vendége volt, az SZTE 24. Őszi Kulturális Fesztiválján a „Ki viszi át” című looperes koncertjén Fekete János Jammal együtt lépett fel. E szerepkörök hogyan férnek meg egy alkotóban? Hogyan jellemezné a saját zenei világát?


SZIM__Kalaka_2_j


– Fontos számomra a klasszikus zenei anyanyelv, amit Szegeden a „zenei anyatejjel” magamba szívtam. Gondoljunk bele: idegen nyelvet is tanulunk, de mivel az nem anyanyelvünk, ha ezen az idegen nyelven megszólalunk, érződik, mert megmarad valamiféle akcentusunk – akár gondolkodásmódban, akár kiejtésben. Bármilyen műfajban is tevékenykedem, az én szívem, az én zenei anyanyelvem a komolyzene. Azt tanultam meg először, azzal az „akcentussal” beszélek minden más zenei műfajt. Ezt nem tudnám, de nem is akarom eltitkolni. A komolyzenei anyanyelv bármely témát feldolgozva kitűnik, például a dallamvezetésben vagy a hangszerelésben. Én is tanulom saját magamat. Sokféle zenekari felállásra írtam zenét. Mindegyik felállással nemcsak a hangzást, hanem az adott stílus a képviselőjének a gondolatát is próbálom megérteni, mint ahogy aztán engem is próbálnak megfejteni.


SZIM_3

– Például?

– Nagyon érdekes, hogy például egy szerb muzsikus zenei gondolkodása, zenei nyelve mennyiben tér el a miénktől. Megértjük ugyan egymást, de mindig lesz másfajta megfogalmazása egy-egy dallamnak csupán azért, mert a mi zenei anyanyelvünk máshonnan ered. A népzenétől fantasztikusan sokat tanulok. Izgalmas tanulmányút ez. Számos zeneszerző eszköztárában szerepel izgalmas népzenei dallam. Én ezt nagyon szeretem. Abban hiszek, hogy kigördülnek belőlünk azok a zenei világból kapott és hordozott formák és eszközök, amelyeket szeretünk. Ez nem mindig tudatos, de egységre törekszünk. Szerintem a zene a legfelsőbb egység… Az ember legyen igaz, eredeti, őszinte, utána majd fejtegetjük, hogy honnan válogatott…

 

Mi a különbség az „etno-szimfonikus” Vidróczki és egy drámához írt zene születése között?

– Minden zenét, amit írok, rajongásból írom. Nem tudnék dönteni zenei műfajok között, de az biztos, hogy a zenei anyanyelvem a klasszikus zene. Ezzel elkezdek beszélni eleinte talán „ügyetlenül”, aztán – remélem – ügyesedve beszélem az ilyen-olyan műfajokat is. Végül megszületik egy darab, egy mű, amelyben tetten érhető, hogy komolyzenéből ered. Természetesen a többi zenei nyelv eszközeit is meg lehet tanulni, figyelni. Azokat alkalmazva születik egy „összeölelkező zenei műfaj”, amire azt mondják, hogy „crossover”, vagy hogy „világzene”. De én nem ebben hiszek, hanem egy olyan egységben, amin tetten lehet érni ilyen-olyan műfajokat, de ez a felfedezés lényegtelen, mert a végső mű egyfajta egységet képvisel, amely gördül a saját maga útján, s mi csak rácsodálkozhatunk: jé…

 

 

„…az össz-művészetben hiszek”

 

– Mindehhez mikor és miért érezte hozzátartozónak, hogy a hangszere megszólaltatásán kívül a saját énekhangján is megszólaljon?

– Ezen sose gondolkodtam, mert egyszerűen a versek kényszerítettek, hogy elmondjam, amit én érzek. Nem foglalkoztatott, hogy énekeljek, de aztán úgy hozta a sors, hogy amikor elkezdtem ezeket a verseket elénekelni, a válasz a közönség részéről érdeklődés és szeretet volt. Így nem hagytam abba az éneklést. Igaz, az éneklésben is nagyon érdekel, hogy milyen egy-egy népnek az éneklési stílusa. Milyen egy cigány énekes, vagy egy kurd, vagy egy indiai, vagy egy dzsesszénekes… Oly’ gazdag az a kifejezéstár, amellyel az énekes kifejezheti magát! Figyelem ezt, próbálom magamba szívni, amit csak lehet, s aztán alkalmazni, amikor énekelek. De sohasem akartam énekes lenni, mint ahogy nem is tartom magam énekesnek. Szerintem minden zenész, sőt, tovább megyek: minden ember tud énekelni – a hangszálával, amit kapott! Az ember ugyanúgy, ahogy jár, vagy verset mond, énekel is.


SZIM_5

– A műfaji határok kitágítása, a különböző művészeti ágak összekapcsolása jellemzi a pályáját. Olvastam, hogy együtt dolgozott egy produkción például Závada Péter költővel és Vojnich Erzsébet festőművésszel. Ezért is érdekel: miként fogadta a hírt, hogy alma materének, az SZTE Zeneművészeti Karnak, ahol 2002-ben szerzett diplomát hegedűművész szakon, ezentúl SZTE Bartók Béla Művészeti Kar a neve, ahol a szakok kínálatát képzőművészeti irányban bővítik?

– Ez örvendetes. Én is az összművészetben hiszek. Zenét írok színházaknak, most már filmeknek és kortárs táncosoknak is. Például 2020 februárjában bemutatóm volt a kaposvári színházban…

 

– „… A Csiki Gergely Színház családi musicalje, a Tüskevár zenéjét Szirtes Edina Mókus jegyzi…” – olvastam a hírekben.

– Ezt nagyon élvezem… Hiszem: többek leszünk a másik által. Ezt meg kell tapasztalniuk a művészpalántáknak. Nem lehetünk elszigeteltek… Gyerekeknek szerveztem tábort, ahol megfigyelhettem: egy zenét tanuló gyerek egy előadásban egészen másképpen van jelen, ha bekapcsolódhat egy színházi produkció előkészítésbe. Tehát sokat tanul egyik műfaj a másiktól. Ráadásul látható: csak úgy tud megélni manapság egy zenész, ha rugalmas. Például: beültetik a színházba, és nincs kotta, mert csak annyit mond a rendező, hogy ilyen vagy olyan hangulatot teremtsen a zenével… Fontos ilyen tapasztalatokat is szerezni. A mai világban elengedhetetlen, hogy legalább egy picit értsünk például a videotechnikához, hogy a művészetünket el tudjuk juttatni a közönséghez. Ma már nem elég, hogy megtanultunk egy hangszeren játszani, hanem minden mást meg kell mellé tanulni, amivel célba juttathatjuk a zenét.

 

– Ha folyamatosan tanul egy befutott zenész is, mikor érzi elérkezettnek az időt arra, hogy átadja, amit tud? Online felületeket is olvasható volt az információ, hogy a Kapolcska művészeti táborban a vonós kamarazenei és improvizációs szekciót Szirtes Edina Mókus vezeti. Tanítványból miért vált mesterré?

– Kidolgoztam fejben egy-egy metódust, hogyan lehetne például az improvizációs zenét, amiben nagyon hiszek, tanítani. Felállítottam egy rendszert, ahogyan én improvizálok, ahogyan ezek a művek megszületnek a színpadon. Ezt nyári táborokban tanítom. Egyelőre nincs olyan intézmény, amely befogadott volna ezzel a programmal. Egyébként régebben már tanítottam, s ami ennél is fontosabb: zenedarabokat írtam zenélni tanuló gyerekeknek. Kidolgoztam arra is egy tervet, hogy miként lehetne úgy megreformálni a tantervet, hogy a gyerekek improvizálni is tanuljanak, s olyan műveket írni, amelyek jobban eltalálják őket. Erről sokat beszélgettem a zenésztársaim közül azokkal, akikkel a kamarazenekaromban játszom, vagy akivel máris együtt tanítunk, így például Csonka Gábor hegedűművésszel. Nagyon hiszek abban, hogy a tananyagot is lehetne úgy reformálni, hogy a diákok a zeneoktatás ideje alatt az improvizáláshoz is kapjanak ihletet. Mert az is tapasztalatom, hogy azért veszítünk el egy-egy gyermeket a zenészképzőkből, mert számukra túl nehéz vagy túl komoly darabok szerepelnek a tanrendi kínálatban. Jó lenne, ha olyan előadható zenedarabokra támaszkodhatnák, amelyekkel kamarazenakart alakítva folyamatosan előadói sikerélményhez juttathatjuk a fiatalokat! Ezzel megtanulhatnák az „együttjáték” örömét és az együtt zenélés közösségépítő erejét. Mert – a közhiedelemmel szemben – nem rettentő magányos sors és örökös gyakorlás a hegedűművész élete, ha van egy társa, akire figyelve együtt zenélhet. Tehát erős kamarazenei oktatással erősíteném meg a zenei képzőhelyeket. Munkálkodik bennem, hogy ha „egyszer megadatna”, akkor e programom megvalósításához miként kezdenék hozzá. A Művészetek Völgye Fesztiválhoz kapcsolódóan nyári improvizációs táborban és Balatonfüreden dzsessztáborban is tanítottam már hegedűt Nagy János vezetésével. Tehát érdekel a tanítás, de a részleteket még ki kell dolgozni.


Millenniumi_Kavehezban_2014_j

 

– Zenéről, irodalomról, színházról már esett szó… Ezek élvezetét az emberek többsége hobbiként jelöli meg. Mi a hegedűn és más hangszereken játszó, éneklő zeneszerző kedvtelése akkor, amikor nem zenél?

– Nem festek vagy nem kézműveskedem. Ellenben nagyon szeretem a hangoskönyveket, a rádiójátékot – a gyönyörű emberi beszédet hallgatni. A hangjátékokban elvarázsol az orgánum, vagy amikor hallom a hangon belüli teret. De ami igazán szíven érint, mint minden embert, az a természet megunhatatlan szépsége. Ezekre a szépségekre mindig rá lehet csodálkozni.

 

– Többféle formációban többféle szerepet vállal, de szólóprojektjeit is kedveli a közönség. Ismerős közeg az ön számára a koncertterem, a dzsesszklub és a színház, miközben a legnagyobb videomegosztón is nézettek a klipjei. A Covid-19-járvány elsöpörte a 2020-as nyári fesztiválokat. Legközelebb mikor lép föl Szegeden?

– Az SZTE 25. Őszi Kulturális Fesztiváljának vendége leszek októberben. Másik szegedi időpontot még nem látok a határidőnaplómban.

 

– Mit üzen a mai szegedi egyetemistáknak?

– Aprócska, „érző lényként” annyit mondok, amit megfigyeltem: bármennyire összekuszálódnak a dolgok, mert olyan nehéz kiigazodni, hogy mi az, amit tisztán érzünk meg, mégis: ami a legjobban dédelgetett, szívünkben őrzött érték, amit a széltől is óvva őrzünk, nehogy baja essen, az a hivatástudatunk. Akkor is, ha arcunkba nevetnek, akkor is, ha a földre löknek is. Azt vettem észre, hogy ha e becsben tartott, féltve őrzött, számunkra legigazabb dolgok mellett, amelyeket hordozunk magunkban, kitartunk annak ellenére, hogy kinevetnek érte, akkor előbb-utóbb nem földi választ kapunk. Az emberek reakciója nem földi válasz lesz, hanem tisztább energia, amit hordoznak magukban: igazi szeretetet kapunk. S ez a legfőbb, amit kaphatunk. Ne változtassunk a hivatástudatunkon csak azért, hogy tetszetősebbek legyünk, hanem valóban, ha kell, akkor sebzetten és lerongyolódva, de őrizzük, amiben hiszünk… A kitartás és a hit ad a földi értelmen túli értelmet az életünknek. Hálás vagyok ezért a picinyke csodáért, ami a szívembe pottyant, tényleg nem tudom honnan, de egyszercsak tudtam: zenész vagyok. Tehát sohasem szabad feladni csak azért, hogy tetszeni akarjunk, hanem, ami bennünk van, azt oda kell adni, maradéktalanul. Nem tetszeni kell, hanem igaznak lenni.

 

SZTEinfo – Újszászi Ilona

Fotók: Sz.I.M., Rómer János

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

esza_felso

SZTEmagazin

2020. május 26.

IMG_9666

Marton Ákos Barnabás és Vinkó Leó fiatal festőművészek, mindketten a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar rajz szakán végeztek. Évek óta alkotnak együtt, és dekorálnak: szórakozóhelyeken, fürdőben és épületek hatalmas tűzfalain csodálhatjuk meg monumentális munkáikat. Az alkotópárossal aktuális megbízásuk helyszínén beszélgettünk.

SZTEtelevízió

2019. augusztus 07.

kiemelt_Berenyi_Antal

Berényi Antal, az SZTE Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézet adjunktusa és kutatócsoportja azonosította azt az agyterületet, amely azoknak a ritmusoknak a keletkezéséért felelős, amelyek alvás közben a rövidtávú memóriából áttöltik az emléknyomokat a hosszú távú memóriába. A felfedezés segít annak a megértésében, miként tudunk emlékezni. Azt is felderítették, hogy a különböző epilepszia-típusok hogyan alakulnak ki az agyban. A kutatócsoport munkájáról dokumentumfilmben mesél az SZTE agykutatója.