Könyvpremieri szenzációk: érettségi tétel lesz Szent-Györgyi Albert életútja

Marton János és Pap Kornélia: Kihívások, küzdelmek, kalandok a tudományban és a társadalomban – Szent-Györgyi Albert Magyarországon című könyve 2017. novemberének a közepén került a boltokba. A Gondolat Kiadó gondozásában napvilágot látott műről és a Szent-Györgyi-kutatásokról az SZTE nyugalmazott könyvtárigazgatóját Marton Jánost és az SZTE Klebelsberg Könyvtár Szent-Györgyi gyűjteményének gondozóját, Pap Kornéliát kérdeztük.

 

 

„…nem egy elefántcsonttoronyba zárkózó tudós…”

 

– Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, a borítót szemrevételezzük. A főcím világos, egyszerű, tényszerű: Szent-Györgyi Albert Magyarországon. Miért ezt az időszakát tették nagyító alá?

Marton János: – Szent-Györgyi Albert 93 évének legjelentősebb és legérdekesebb része az 1930-1947 közé eső magyarországi 17 év. Ennek feldolgozása hiányos… Úgy is mondhatjuk, hogy „keveset tudunk Szent-Györgyiről, azt is rosszul”.

– Miért tartották fontosnak a „Kihívások, küzdelmek, kalandok a tudományban és a társadalomban” felcímet hozzátenni művük főcíméhez?

Pap Kornélia: – A kötet első két fejezete remek összefoglalást nyújt Szent-Györgyi Albert tudományos tevékenységéről. De Szent-Györgyi nem egy elefántcsonttoronyba zárkózó tudós volt. Aktívan jelen volt a társadalmi élet legkülönfélébb színterein. Szent-Györgyi mindenekelőtt tagja volt egy nagy nemzetközi tudományos közösségnek vagy – ahogy ő nevezte – „testvériségnek”, amelynek támogatása nélkül nem tudta volna elérni azokat az eredményeket, amelyeket végül elért. Ezt Szent-Györgyi különböző beszédeiben többször is kiemelte. 1930-ban, miután a szegedi egyetemen elfoglalta az Orvosi Vegytani Intézet tanszékvezetői katedráját, bekapcsolódott a felsőoktatási intézmény életébe: kutatott, oktatott és nevelt, rektorként pedig kivette a részét az egyetem vezetésének feladatából, miközben kapcsolatban állt tanártársaival, közvetlen kollégákkal, tanítványokkal. Számos tudományos szervezet – például az Akadémia –, társadalmi alakulat sorolhatta a tagjai közé, például a Szegedi Rotary Club elnökeként dolgozott 1936-ban. De sportegyesületekben is szerepet vállalt, hiszen aktívan és kiválóan űzött számos sportágat. A második világháborúban pedig kikerült a politika küzdőterére. És minden egyes színtéren kihívások, küzdelmek és kalandok kísérték tevékenységét.

– Milyen „kihívásokkal” kellett szembenéznie?

M. J.: – Kihívást jelentett Szent-Györgyi számára, hogy bizonyítsa: övé az elsőség az általa izolált hexuronsavnak C-vitaminként való azonosításában. Ezt az amerikai Charles Glen King és a mögé felsorakozott amerikai közvélemény vitatta. Még az 1933-as aszkorbinsav névadás után is fellépett ellene az Amerikai Orvosegyesület, hiszen az AM MED ASSOC cevitám sav elnevezést javasolta az aszkorbinsav helyett. Végül Szent-Györgyi 1938-ban szerzett érvényt saját elképzelésének.

P. K.: – Kihívásként fogta fel és ezért vállalta el 1940 őszén a Szegeden újonnan felállított „M. kir. Horthy Miklós Tudományegyetem” vezetését. Így Szent-Györgyi lett az egyetem első megválasztott rektora. Székfoglalójából egyértelműen kiderült, hogy amikor a rektorságot elvállalta – hátrahagyva laboratóriumát – ő ezt elsősorban az egyetem ifjúságáért tette, hiszen mindig is szívén viselte az ifjúság sorsát. Ezzel szoros összefüggésben kiemelte, hogy az egyetem feladata nem merülhet ki az oktatásban, hanem a nevelés feladatát is magára kell vállalnia, mivel a szaktudás csak félembert jelent.

 

 

„…úgy döntött, hogy felrázza a diákságot…”

 

– A Nobel-díjas kutató milyen problémákat látott az egyetemi képzésben?

Pap Kornélia: – Azt látta, hogy az egyetem nem más, mint tantermek, katedrák és vizsgapadok kietlen sora, ahol csak oktatás folyik, de nincs derű, nincs pezsgés, nincs diákélet. Azt látta, hogy a diákság szabad idejében üresen lézeng az utcákon, a kiskocsmákban vagy a kávéházakban. Azt látta, hogy az egyetemen működő számos diákegyesület csak szétforgácsolja az ifjúságot vallási, nemzetiségi, vagy éppen politikai hovatartozás alapján. Ráadásul ezeknek az egyesületeknek nemcsak az egyetem hallgatói lehettek a tagjai. A vezetők pedig „kikopott, öreg, szakállas diákvezérek” voltak – Szent-Györgyi szavaival élve –, akik már régen elvégezték az egyetemet; ők voltak a hangadók, akik bármilyen irányban befolyásolni tudták a tagságot, akiket ugródeszkának tekintettek saját céljaik eléréséhez. Az egyetem ezeket az egyesületeket nem tudta az ellenőrzése alá vonni.

 

– Az egyetemisták helyzetét rektorként hogyan befolyásolhatta?

P. K.: – Szent-Györgyi úgy döntött, hogy felrázza a diákságot, hogy felébredjen benne egy gazdagabb, derűsebb diákélet iránti vágy. Úgy döntött, hogy létrehoz egy erős, egységes diákszervezetet, amelynek az egyetem összes hallgatója – származásra való tekintet nélkül – a tagja lehet, amelyet senki sem vonhat a befolyása alá, amely helyet kaphat az egyetem vezetésében. 1940. december 13-án tanítási szünnapot rendelt el és diáknagygyűlés hívott össze az auditórium maximumba. A szinte teljes létszámban megjelent diákság óriási lelkesedéssel tette magáévá Szent-Györgyi kezdeményezését. Rögtön megválasztottak egy bizottságot, amely 1941 januárjára kidolgozta az új szervezet, a Szegedi Egyetemi Ifjúság, vagyis a SZEI alapszabályát. Tehát Szent-Györgyi létrehozott egy keretet, amelyet a diákság tölthet meg tartalommal, élettel. Egy olyan keretet, amelyben kiépítheti saját társadalmát. Eközben pedig megtanulhatja az emberi együttélés, együttműködés szabályait; gerinces, jellemes, felelősségteljes, önálló és öntudatos emberré formálhatja önmagát. Mert szerinte a nagybetűs Élet küzdőporondjára csak így kerülhetnek ki hasznos polgárok, akik minden körülmények között megállják majd a helyüket. Szent-Györgyi is vallotta, hogy az ifjúság legjobb nevelője saját maga; a társak buzdító példája teheti a legnagyobb hatást. Kiderül a dokumentumokból: Szent-Györgyi, mint a SZEI tanárelnöke, minden mozzanatot kézben tartott a háttérből.

 

– Helyet is adott a diákság szervezeteinek, többek között itt, a könyvpremiernek otthont adó egyetemi rektori épületben…

P. K.: – Helyiségeket is biztosított az ifjúság számára az egyetem központi épületének második emeletén. Ezek a jogi kar Kolozsvárra való visszaköltözésével szabadultak fel. Itt, a szegedi Dugonics tér 13. szám alatt kapott helyet az egyetemi Színjátszó Társaság, az addig hajléktalanul bolyongó Egyetemi Énekkar, a SZEFHE, vagyis a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, továbbá a SZEI diákotthona, az egyetemi cserkészcsapat, az Egyetemi Diákjóléti és Diákvédő Iroda és az egyetemi menza irodája.

 

– Könyvük leghosszabb fejezete taglalja Szent-Györgyi rektorságának egy esztendejét. Miért?

P. K.: – Mert minderről jóformán alig tudunk valamit! Most csak arra szorítkozhatunk, hogy címszavakban, időrendben összefoglaljuk a Szegedi Egyetemi Ifjúság életében történt legfontosobb eseményeket. Tehát: egész tanévben voltak vitaestek, nagygyűlések. 1941 januárjában megrendezték a fergeteges hangulatú Egyetemi Bálat. Ez volt a SZEI első reprezentatív megmozdulása és az egyetem történetében az első olyan bál, amelyet nem egy klikkszerű diákegyesület szervezett a saját tagsága számára, hanem amelyen minden hallgató részt vehetett. Februárban elbírálták az egyetemi jelmondat és induló összeállítására kiírt pályázatot. Így lett az akkori jelmondat: „Egység, erő Szegeden, Horthy Miklós egyetem!” Megválasztották a SZEI vezetőségét és tisztikarát: az elnök mellett két alelnök, hét tagú elnökség, és 12 tagú tanács dolgozott. Március 15-én átadták a SZEI diákotthonát. A diákotthon elnevezéssel kifejezték: egyetem = otthon. Április 1-jén az előző év decemberében megalakult egyetemi Színjátszó Társaság óriási sikerrel mutatta be a Hamletet a Szegedi Városi Színházban. Így demonstrálta Szent-Györgyi azon meggyőződését, hogy az irodalmat és a művészetet meg kell élni… Májusban elindult a SZEI lapja, a Szegedi Híd. Szeptemberben határozat született arról, hogy az egyetemen tilos a „méltóságos uramozás”. Ez Szent-Györgyi utolsó javaslatainak egyike volt, amelyet már rektorutódja, Kogutowicz Károly fogadott el.

 

– A szegedi egyetem rektora által bevezetett és fergeteges gyorsasággal levezényelt változásokat hogyan fogadták az oktatók és kutatók?

P. K.: – Senior tagokként a tanárok is kötődtek a SZEI-hez és az Egyetemi Tanács tagjai hivatalos ornátusukhoz a SZEI jelvényét, a diáksapkáját viselték. Megvalósulni látszott tehát Szent-Györgyi azon törekvése is, hogy a katedra ne válassza el egymástól a tanárt és a diákot, hanem épp ellenkezőleg, viszonyuk – amennyire csak lehetséges – még közvetlenebbé váljék.

 

 

„…csak azt nem támadják, aki nem csinál semmit…”

 

– A felületes szemlélő számára inkább „unalmas”, mint „küzdelmes” és „kalandos” egy tudósi pálya…

Marton János: – De nem Szent-Györgyié! A küzdelmeire példa, hogy mivel elsőségét vitatták Amerikában, ráadásul nem csupán a tudományos sajtóban, Szent-Györgyi 1933. április 1. és május 10. közt Európa tíz tudományos központjában négy nyelven tartott előadássorozatot. Szemtől-szembe meggyőzte tudóstársait arról, amit különben a szakirodalom világosan igazolt: King cikke vélekedés, míg Szent-Györgyié bizonyítás. A pályájához kötődő eseményláncolatban rendkívüli esetnek számított, hogy a fiziológiai-orvosi Nobel-díjat odaítélő Karolinska bizottságban az elnök, Hans Christian Jacobaeus kijött, hogy bejelentse: az elismerés osztatlanul Szent-Györgyié, szívrohamot kapott és holtan esett össze…

P. K.: – Bár rektorként Szent-Györgyi az 1940/41-es tanévben többször is hangoztatta, hogy a diákság jelenleg az egység, vagyis a SZEI keretein belül, mintegy lezárt társadalomban él, minden igyekezete ellenére sem tudta megakadályozni a politika beszivárgását az egyetemre. E lezárt társadalom láthatatlan falait az ellentábor már Szent-Györgyi rektorságának idején dühödt ostrom alá vette, s hogy rombolómunkájuk egy darabig sikertelen maradt, az elsősorban Szent-Györgyi nehezen kikezdhető tekintélyének és a vele egy nézeten álló tanártársak támogatásának volt köszönhető. Például a pozíciójából kiszorított Turul Szövetség kezdettől fogva ferde szemmel figyelte a SZEI megalakulását. A jobboldali, nacionalista elemek oldalán felsorakoztak a szócsövek, a jobboldali, szélsőjobboldali sajtóorgánumok – a Függetlenség; a Nemzetőr, az Egyedül Vagyunk –, amelyek többször is durva támadást intéztek Szent-Györgyi és „az ő ifjúsága” ellenében. A Szegedi Egyetemi Ifjúságnak már a puszta léte is szálka volt a szemükben, mivel egy erős, egységes, politikai célokra fel nem használható diákszervezet nem szolgálta az érdekeiket. Elsősorban azt kifogásolták, hogy a SZEI nem áll erős világnézeti alapokon, mi több, világnézete nem megfelelően körülhatárolt, éppen ezért roppant gyanús. Azt állították, hogy ez a diákszervezet a világnézetileg kevésbé igényes elemeket tömöríti magába. Szent-Györgyi és az ő ifjúsága nem hangoztatja elégszer és eléggé, hogy az itt folyó munka magyar és keresztény, a SZEI nem állítja első vonalba az egyetemi ifjúság gyökeres nemzeti törekvéseit, így a zsidókérdést sem. Szent-Györgyi válasza erre az volt, hogy ez a vád talán igaz, de ő úgy hiszi, azt, hogy magyar és keresztény, nem kiabálni, hanem élni kell. Örökös hangoztatásuk által ezek a szent szavak elvesztik mély értelmüket. Sőt, nemcsak hogy elvesztik, hanem hibás tartalmat kapnak: a magyar nem a hazaszeretetet fogja jelenteni többé, hanem mások gyűlöletét, a keresztény pedig a faji és vallási türelmetlenséget. Aki pedig faji vagy nemzeti gyűlöletet hirdet, az ellensége a hazájának…

 

– A Szent-Györgyit támadó belső és külső körök akcióit is megismerhetjük könyvükből. Milyen Szent-Györgyi rektori egy évének a mérlege?

P. K.: – Idézzük mondatait: „Személyemet és a SZEI-t sok méltatlan támadás érte. Támadásokra el voltunk készülve, mert egy önálló és öntudatos diákság kialakulása sok érdeket sért. […] Ezeknek a méltatlan támadások szótlan elviselése volt talán rectorságom legnehezebb része. De csak az nem esik le a lóról, aki nem ül föl rája; csak azt nem támadják, aki nem csinál semmit. Ezt mind belekalkuláltam abba az áldozatba, amit az egyetemért és ifjúságunkért hoztam, amikor laboratóriumomat odahagytam és a rector-széket vállaltam. De megvolt az én jutalmam is: ma a diákarcon több a mosolygás és a hallgatók többet nem »alázatos tisztelettel«, hanem szeretettel köszöntenek, és tudom, hogy egy kaviccsal én is hozzájárultam egy jövendő jobb, igazabb és magyarabb Magyarország épületéhez.”

– „Fiúk, elég volt, menjünk a Tiszára!” Ez a felszólítás a könyv utolsó fejezetének a címe. Miért?

P. K.: – Mert Szent-Györgyi imádta a Tiszát. Anyósának szavai is erről árulkodnak: „Tavasszal ő az első, aki a Tiszát naponta háromszor-négyszer is átússza; ősszel ő az utolsó, aki a fürdést és az úszást abbahagyja. Gyakran megtörténik, hogy nyolc-kilenc órai munka után hirtelen félbeszakítja asszisztenseivel a munkát és ’fiúk, elég volt, menjünk a Tiszára!’ felkiáltással, tanítványaival együtt levonul a Tiszára fürödni, úszni és evezni.” Szent-Györgyi és családtagjai szenvedélyesen űzték a teniszt is. Munkatársaival, amíg az intézet a Kálvária tér 5. alatt működött, tehát 1935-ig óriási röplabdamérkőzéseket vívtak az udvaron. Van, aki a kosárlabdát is említi, de ez tévedés...

 

 

„… a tévedések hálójából kiemelem és pontosítom…”

 

–… Könyvükbe belelapozva kóstolót kaptunk érdekességeiből és értékeiből, de azokból a pontosítandó tévedésekből is, amelyek mindmáig kísérik a Szent-Györgyi életművet feldolgozó kiadványok, cikkek garmadáját…

Marton János: – Szent-Györgyivel kapcsolatos méltatlanságok egyikét három bennfentes magyar szerző követte el, azt állítva, hogy csalárd módon, sebesülésnek álcázott önsértésért kapta 1916-ban a kis ezüst vitézségi érem kitüntetést. A valóság az, hogy a 65. Miskolci Gyalogezredbe sorozták be szanitécként, részt vett a Bruszilov-áttörésben az orosz fronton. Az ezt előkészítő több órás heves ágyútűzben, majd az ellenséges rohamok három napja alatti életmentési tetteiért kapta a kitüntetést, így lett háborús hős Szent-Györgyi Albert. A felváltását követő napokban határozta el, hogy kivonja magát az értelmetlen életveszedelemből. Könyvében Ralph H. Moss hatásvadász módon írta le a rosszul megértett dolgot: „lassan alkarjához emelte puskáját és átlőtte a humerus csontot”. Ezzel szemben Szent-Györgyi nem puskával, hanem revolverrel lőtt. A humerus igaz, csakhogy az a felkarcsont… Más: 2003-ban jelent meg az MTA kiadásában a magyar nyelv értelmező kéziszótára, amelyben az aszkorbinsav elnevezést német eredetűnek tüntetik fel. Ezt a tévedést már cáfoltam.

Pap Kornélia: – A tévedések hálójából kiemelem és pontosítom, hogy a Szegedi Egyetemi Ifjúság (SZEI) első diákotthona, klubja nem a Szukováthy téri, ma Ady téri BTK épület alagsorában volt, hanem az egyetem Dugonics téri központi épületének a 2. emeletén. A Szent-Györgyi által életre hívott első diákotthont 1941. március 15-én adták át. Számomra is felfedezés volt a 2017-es emlékév programjaként a szomszédos átriumban nyílt kiállítás egyik fényképe. A fényképről tudomásunk volt, hiszen az egyetemi fotóalbumba is beválogattuk, ám nem tudtuk, hogy ez a SZEI diákotthonának átadását megelőző ünnepségen készült, és hogy az egyetem vezetőin kívül, balra az üzletember Back Bernát látható, aki 1000 pengős összeggel támogatta a klub életre hívását. Tévedés a diák-Hamlet budapesti Nemzeti Színházban történt bemutatójára hivatkozás is. Itt valószínűleg magának Szent-Györgyinek az emlékezete vitte téves útra a kutatókat. Kardos Istvánnak adott interjújában, 1973-ban ugyanis azt állította, hogy a Nemzeti Színház meghívta az egyetemi színjátszó társulatot és háromszor is meg kellett ismételni az előadást! Ám ez tévedés! Szegeden kívül csak a kolozsvári Magyar Színházban mutatták be a diákok az előadásukat. És Corvin-láncot sem kapott, bár sokan így tudják. Csak Corvin-koszorút 1937-ben. Itt újból Szent-Györgyi téves emlékezete vitte félre az utókort… És hogy mai sajtóterméket is említsünk: a Délmagyarország 2017. szeptember 21-i számában közölt beszámolót özvegyének szegedi látogatásáról, és e cikk három tévedést is tartalmaz. Az egyik téves állítás, hogy „a Klauzál téren volt egykor lakása”, holott Szent-Györgyi a Rudolf, a mai Roosevelt téren lakott. Az sem igaz, hogy a „városban (Szeged), ahol diplomázott”, hiszen Budapesten kapott orvosi diplomát. De az sem fedi a valóságot, hogy „a második világháború idején éjszaka, hóban szaladt, hogy megmentse édesanyja életét”, hiszen Szent-Györgyi édesanyja már 1936-ban elhunyt… Ez csak kiragadott példa. Nem egyszer más sajtóhíradásban is egy egész csokorra való elírás található.

 

– Miért és mióta foglalkozik a szegedi Nobel-díjas munkásságával?

M. J.: – Édesapám 1949-ben, hat éves koromban elhunyt, de mikor az egyetemi indexe a kezembe került, abban felfedeztem Szent-Györgyi Albert aláírását. Nagy hatással volt rám az is, hogy 1973 októberében Szent-Györgyi kezet fogott velem az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont avatásán… Ezeknek az élményeknek a hatására figyelmesebben olvastam, hamar feltűnt, hogy milyen sok a hiba a Szent-Györgyivel kapcsolatos irodalomban. Halálát követően, 1986-ban ismertem fel, hogy magyarországi időszakának a feldolgozását valakinek rendesen is meg kell csinálnia...

P. K.: – Szent-Györgyi iránti érdeklődésem arra az időszakra vezethető vissza, amikor 1992-ben dr. Zallár Andor, a SZOTE Központi Könyvtárának akkori igazgatója elutazott Woods Hole-ba és kiválogatta Szent-Györgyi hagyatékából a hazahozandó dokumentumokat. Ezek a rákövetkező évben érkeztek meg Szegedre, a könyvtár úgynevezett múzeumi szobájába. Én akkor pont abban a helyiségben, egy légtérben dolgoztam a Szegedi Egyetemi Almanach (1921-1996) SZOTE-ra vonatkozó kötetén, így óhatatlanul a Szent-Györgyi anyagok közelségébe kerültem, amelyek felkeltették az érdeklődésemet… Egy idő után, amikor már dr. Marton János lett az igazgató, felvetettem egy Szent-Györgyi fotóalbum gondolatát. Végül ez az ötlet fokozatosan háttérbe szorult, és a kidolgozandó/kidolgozott témák kerültek előtérbe. Nekem is el kell mondanom, hogy a Szent-Györgyivel való foglalkozás munkakörömből is adódott, hiszen miután 2004-ben az SZTE Általános Orvostudományi Kar Központi Könyvtár beolvadt az Ady térre költözködött Egyetemi Könyvtárba, az Egyetemi Gyűjtemény munkatársa lettem. Ennek keretében számtalanszor kellett Szent-Györgyivel foglalkoznom és hagyatéki anyagát bemutatnom. Két nagyobb szabású kiállítást is rendeztem.

 

–… melyek közül a 2012-es emlékévben rendezett tárlat anyaga virtuális kiállításként megtekinthető az SZTE honlap Szent-Györgyi Emlékoldalán. Mekkora a Szent-Györgyivel kapcsolatos dokumentumtár és ezen belül a fotógyűjtemény?

P. K.: – Az SZTE Általános Orvostudományi Kar Dékáni Hivatal épületében 2007-ben adták át a Szent-Györgyi emlékszobát. Ekkor bomlott két részre a hagyaték. Az egyetemi emlékszobában láthatóak például a díszdoktori oklevelek, köztük az 1938. november 5-i keltezésű Sorbonne egyetemi elismerés és az 1973. október 12-én a SZOTE ünnepségén átvett diploma. A szobába kerültek a Szent-Györgyi érmek, a személyes tárgyak. Az érdekességek között említhetem az 1928. szeptember 29-i dátummal ellátott igazolványt, amelyet a Ferenc József Tudományegyetemre nyilvános rendes tanárrá kinevezése alkalmából kapott, az eskütétel szövegével együtt. Az emlékszobában látható fa keretben, bársony alapon egy kapszula, amelyet egy fémgyűrűvel rögzítettek. A bársony felső részére ragasztott fehér papíron a következő felirat olvasható: „C. vitamin – fűszerpaprikából előállította: Dr. Szent Györgyi Albert egyet. ny. r. tanár”….

 

–… És így tovább… A Szent-Györgyi hagyatéknak hányad részét őrzi az SZTE Klebelsberg Könyvtár?

P. K.: – Körülbelül 1500 fényképet őrzünk. Ennek nagy része az USA-ból hazakerült hagyaték. Van egy cikk-kivágatos album is, amely lényegében a Nobel-díj krónikája a korabeli, azaz az 1937 és 1938 közötti sajtó tükrében. A fedőlap verzóján: „az MTA Könyvtár Kézirattárának állományból törölve 1988. november 18-án” felirat olvasható. Lehetséges, hogy a cikkeket maga Szent-Györgyi Albert ragasztotta bele az albumba. A Nobel-díj alkalmából érkezett gratuláló levelek száma körülbelül 400 tételből áll. Itt találhatók Szent-Györgyi könyvei és folyóiratcikkei, utóbbiak különlenyomatok és fénymásolatok formájában, ez nagyjából 500 tételt jelent.

 

– Rendkívül gazdagon adatolt a monográfia. Vagy úgy is kérdezhetném: hány évnyi kutatómunka, körülbelül mennyi forrás áttekintésének az eredményét tartjuk a kezünkben ebben a több mint 400 oldalas könyvben?

M. J.: – Eddig legalább ezer cikket néztem át, vagy olvastam el figyelmesen. Társadalmi szerepének kutatása a „tű szénakazalban” viszonylatot idézte: sokszor kellett egyetlen félmondathoz több könyvet is átnézni. De hozzáteszem, még mielőtt sajnálna az olvasó: a munka minden percét élveztem!

P. K.: – Több száz forrást használtam, ezt a fejezetek végén található irodalomjegyzék is jelzik. A rektori fejezethez például átnéztem a Délmagyarország összes, az 1940/41-es időszakra vonatkozó lapszámát. Ráadásul akkor még nem készült el könyvtárunkban a DélmagyArchív, még nem állt rendelkezésre a 8 kötetes Szegedi Egyetemi Tudástár harmadik köteteként Hannus István: Szent-Györgyi Albert a Délmagyarországban és a New York Timesban című cikkgyűjteménye sem. Úgyszintén átnéztem a másik helyi napilap, a Szegedi Napló összes számát is. Bizonyos altémákhoz a jobboldali Szegedi Új Nemzedék tudósításait. A Nobel-díj krónikájához részben a fentebb említett cikk-kivágatos albumot tanulmányoztam. És újra átolvastam azokat a cikkeket, amelyeket a Szabó-Zallár szerzőpáros annak idején, a Szent-Györgyi Albert Szegeden és a Szent-Györgyi gyűjtemény című, vagyis az úgynevezett „sárga kötetükhöz” az ország számos könyvtárából könyvtárközi kölcsönzéssel megszerzett, csak én más szemszögből használtam fel őket.. (Ezeknek a dokumentumoknak egy része elektronikus formában is elérhető az SZTE honlap Szent-Györgyi Emlékoldalán is. A szerk.) Persze a munkakörömből következik, hogy folyamatosan figyelemmel kísérem a Szent-Györgyiről megjelent irodalmat. A fejezetek írásakor ugyanakkor előnyben részesítettem a korabeli dokumentumokat és az önéletrajzi visszaemlékezéseket. Nem egy irodalmi felfedezés véletlenszerű volt. A szerencsének köszönhető, hogy például George Libik: Üzenet a lesiklásból című visszaemlékezésének svéd kiadására rábukkantam, és Helena Kangas: Az én Magyarországom című kötete is remek felfedezésnek bizonyult. A hagyaték anyagából pedig jól tudtam hasznosítani a gratulálólevelek szövegeit és a fényképek által megörökített események is a segítségemre voltak.

 

 

„…új, igazi, teljes képet adjunk róla lelkendezés nélkül…”

 

– A munkamegosztást tükrözi a Tartalom jegyzék: az 1-9. fejezetet Marton János, míg a 10-14. fejezetet Pap Kornélia jegyzi. Fölvetődik a kérdés: 2 könyv került 1 kötésbe? Milyen munkamódszerrel dolgoztak a művükön?

Pap Kornélia: – Az egyes fejezetek önállóan is megállják a helyüket, nem szükséges a könyvet folytatólagosan olvasni. Mindketten „testhezálló” témákon dolgoztunk, mondtuk is néhányszor egymásnak, hogy egyikünk sem csinálta volna meg a másik fejezeteit szívesen és ráadásul ilyen jól! Olyan témákat választottunk, amelyeket a Szent-Györgyi-irodalom eddig csak említési szinten kezelt, még nem dolgozott ki. Vagy pedig a megjelent írások nem ütötték meg az adott témánál elvárható mércét. Bár fejezeteinket önállóan készítettük, gyakorta megbeszéltük a témáinkat, és mindig örültünk, ha a másik valami új adalékot, új irodalmat talált. Sok ötletet, javaslatot adtunk egymásnak. És természetesen többször el is olvastuk egymás fejezeteit.

Marton János: – Akár azt is mondhatnánk, hogy 14 könyv került egy kötésbe. A fejezetek ugyanis önálló műként is felfoghatóak. Szent-Györgyihez méltó könyvet akartunk írni. Az volt a célunk, hogy új, igazi, teljes képet adjunk róla lelkendezés nélkül.

 

– Vissza a borítóra! Nézzük a fotót! A könyvborítóról Szent-Györgyi Albert egyik nevezetes „pipás fényképén” néz a távolba, a jövőbe… Ezt a szegedi egyetemhez kötődő Szent-Györgyi Albertet a könyvpremieren a beszélgetés hátterében föl-föl villanó közismert fényképekkel is fölidéztük. Miért éppen ez a fénykép lett címlapfotó?

M. J.: – Ez a fakó, de nem elmosódott kép a fotóművészet remeke. Öntudat, elevenség, még derű is van benne, harsányság nélkül, de rezignáltság is, olyan emberé, aki nagy sikereket ért meg, de megtapasztalta az élet sötét oldalait is, volt háborús életveszedelemben, volt bizonytalan egzisztenciális helyzetben, súlyos szerelmi csalódást is átélt, de sose tört meg. A tudományban sok éven át vállalta az egyedül dolgozást a függetlenség kedvéért. Ráillik Homérosz Odüsszeuszra írt jelzője: a sokat tűrt isteni férfi… De képzőművészeti példát is említhetek: Piero Della Francesca Krisztus feltámadása jut eszembe, ez a Szent-Györgyi portré bennem felidézi az 550 éves freskót…

 

– Könyvükben a kötet végére került 50 fénykép. Hány újdonságot fedezhetünk fel itt?

P. K.: – Tizenöt olyan fotót számláltam, amely eddig egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban. Ugyancsak tizenöt az aránylag ismert fényképek száma. Ezek a Nobel-díj szegedi fogadtatásával kapcsolatos Liebmann-fotók és a Nobel-díj stockholmi átadásával kapcsolatos hivatalos Nobel-fényképek. Továbbá néhány sportos felvétel. Ez az a csoport, amelynek tételei a Móra Ferenc Múzeum fényképarchívumában is fellelhetőek. A két előbbi csoporton túl van egy harmadik is. Ebbe azon fényképek tartoznak, amelyek egyszer ugyan már megjelentek valamely, leginkább korabeli sajtótermékben, ám ezekkel nagy valószínűséggel csak az találkozott, aki a téma kutatója. Néhány példa a könyvünk „fényképalbumában” közzétett újdonságokra: Paprika csárda, amelynek az eredetije a Balatoni Kurír 1938-as számában jelent meg; Röplabdázás a Kálvária téri intézet udvarán, amit a Szegedi Egyetem egyik 1972-es lapszáma közölt; Szentgyörgyi István szobrászművész műtermében, ami Az Est 1937-es lapjain volt látható…Folyamatosan felbukkannak lappangó fényképek, egy ilyen is található a könyvben. Ez a kuriózum azt a pillanatot örökíti meg, amikor Szent-Györgyi megvendégelte a diákságot rektorrá választása alkalmából, 1940-ben, az egyetemi menza helyiségében. Ezért a képért nyugdíjas kolléganőm, Szántai Ágnes minden otthoni fotóalbumát átböngészte, hogy rábukkanjon. Emlékezni ugyanis emlékezett rá. A képen az édesapja is látható, így került bele annakidején az egyik családi albumba. Kolléganőm külön a könyvünk részére kutatta fel e fotót.

 

– A könyvpremieren kiderült, mert a szegedi Déri szakgimnázium érdeklődő diákjait kísérő pedagógus elárulta: érettségi tétel lesz annak a Szent-Györgyi Albertnek a munkássága, aki egykor az iskola épületében élt és dolgozott. Akiről a könyvborító „fülszövegében” az olvasható, hogy „…. Briliáns gondolkodás, széles látókör, mélységes humanizmus,elvi szilárdság, minden körülmények közötti helytállás, közösségteremtő erő, kedves közvetlenség, legendás humorérzék, a teljes élet iránti fogékony, szerteágazó érdeklődés – e tulajdonságai tették kivételes emberré Szent-Györgyi Albertet… Aki mindenkor, de főleg mai, értékválságos korunkban példakép lehet”. Kinek és miért ajánlja művét a szerző?

Marton János: – Azoknak ajánlom, akik nagyra becsülik Szent-Györgyit, azért, hogy szélesebb körű megismerés és mélyebb megértés után szívükbe zárják és példaképeik közé emeljék ezt a kivételes embert, ahogy ez velem is történt.

A Déri szakgimnázium diákjai, az SZTE és az SZBK jeles kutatói is megjelentek a Szent-Györgyi monográfia bemutatóján.

 

Pap Kornélia: – Ajánlom a könyvünket minden magyar olvasónak, aki büszke Szent-Györgyi Albertre, hiszen mind a mai napig ő az egyetlen, aki Magyarországi működéséért kapott Nobel-díjat. És különösen ajánlanám minden szegedinek. A könyvben két olyan fejezet is található, amely a Nobel-díjjal foglalkozik, és amelynek segítségével szinte átélhetjük a Nobel-díj szegedi fogadtatásának hangulatát, eseményeit; illetve az úgynevezett stockholmi Nobel-napokat, amelynek keretében 1937. december 10-én Szent-Györgyi Albert átvette a Nobel-díjat és amelyekről ő maga így írt: „örökké felejthetetlen, gyönyörű, álomszerű napok voltak ezek”. És ajánlom e művet az ifjúságnak is, hiszen ha már csak Szent-Györgyinek azt a két, megszívlelendő tanácsát elfogadják, amit a fiatalságnak adott 1937-ben a Magyar Cserkész című folyóirat felkérésére, akkor már nem olvasták hiába a könyvet. Bár mind a kilenc pont igen megszívlelendő, most csak a témába vágó utolsó két pontot idézem. Tehát a 8. pontként megfogalmazott intelme: „Tartsd rendben a testedet. Jól dolgozni és boldognak lenni csakis jól működő szervezettel lehet. Add meg a testednek, ami a testé, tartsd rendben a lelkedet, nem lehet mindig csak dolgozni.” A 9. pont: „A szellemnek is kell változatosság és felfrissülés. A természet legyen e célra barátod. Az élet legnagyobb örömei, mint pl. a naplemente, a napfelkelte, a madárdal, stb., stb. mind díjtalanok. Csak a másodrendű örömök drágák. Keresd a vidámságot. Igazán, komolyan dolgozni legjobban az tud, aki igazán vidám is tud lenni.” A kilencedik pont után Szent-Györgyi professzor még megjegyzi: „Nem ígérhetem biztosan, hogy akik ezeket a pontokat megtartják, mind Nobel-díjat fognak kapni, annyit azonban mondhatok, egész bizonyosan, hogyha ezek közül a pontok közül bármelyiket is elhanyagoljátok, nem fogtok ilyen díjat nyerni.”

 

Kérdezett: Újszászi Ilona

Fotók: Ú. I., B. A., Archív