Závada Pál új regénye, az Idegen testünk május 15-én jelenik meg – ez alkalomból is kérdeztük a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Szlovák Nemzetiségi Tanszékének vendégeként Szegedre látogató írót.
– Évekig magányos munkával dolgozni egy regényen, majd az olvasók számára beszélni erről – nem fura érzés?
– Fura, persze, de teljesen normális. Az ember nap mint nap váltogatja különféle szerepeit. Írni tényleg csak egyedül tudok, és mivel szinte kizárólag regényt írok, van, hogy hónapokig nemhogy nem mutatom meg a készülő szöveget senkinek, de nem is beszélgetek róla. Vannak ilyen hosszabb időtartamok, de ez nem baj, ebben ez a jó; a közönséggel való találkozásban meg más a jó, az, hogy van egy nyilvánossá tehető szöveg, és ha a jelenlévők között ezt többen is olvasták, ezt érezni lehet, akkor az ember otthonosan érzi magát. Ráadásul én kíváncsi is vagyok és közlékeny, amit el tudok mondani, azt szívesen elmondom, miközben tudom, hogy ennek korlátai vannak: néha csak szószaporítás van, vagy a felületen maradunk. Egy könyv megközelítése igazából úgyis csak írásban szokott megfelelő mélységben sikerülni.
– Mikortól kezdve lehet nyugodt szívvel beszélni egy szövegről? Ha már kész van, vagy ha már megjelent?
– Az igazi az, amikor már megjelenik. Ha a tárgy, amiről szó van, hozzáférhető, olvasható, és nem csak én mondom, amit akarok, a többiek pedig ezt kötelesek elhinni.
„Az ember nap mint nap váltogatja különféle szerepeit.” Fotó: Segesvári Csaba
– Jövő héten jelenik meg új regénye, az Idegen testünk. Foglalkoztatja ilyenkor, hogy milyen lesz az olvasói, kritikai fogadtatás?
– Ebben a szakaszban ez foglalkoztatja az embert, korábban nem ez foglalkoztatott. Amikor azt kell eldönteni, hogy mi az, ami szerepeljen, mi az, ami ne, mi az, amit át kell írni, akkor az a fontos, hogy a könyvön belül fölvetődő kérdések minél jobban hasonlítsanak arra, amit elképzeltem. Ilyenkor nincs szó arról, hogy milyen elképzelhető olvasók lehetségesek, ha írás közben erre gondol az ember, akkor tévúton jár. Tehát amíg nincs kész a szöveg, addig mindez nem érdekes, mikor azonban kész van, akkor csak ez az érdekes: hogy mit írnak a kritikusok, veszik-e az olvasók. De túl sokat várni nem érdemes, mert folyamatosan csökken az olvasók száma. Én hálás vagyok mindenkinek, aki egyáltalán kortárs irodalmat vesz a kezébe, miközben mindenki iszonyatosan sokat veszít, és itt a kollégákról illendő beszélni, mert nem akármi, ami mostanában születik.
– A fogadtatás kérdése talán azért is fontos, mert legutóbbi regénye, a XX. századi történelem amnéziájával szembesítő A fényképész utókora kapcsán nagyon remélhette az olvasó, hogy többekben megindíthat valamit. Bár a szépirodalom társadalmi súlyát tekintve már kevés illúzió maradt, ez a regény mégis azt sejtette, hogy a történelmi felelősségvállalás nagyobb hatású szószólója lehet.
– Az ember optimista, mikor ilyen várakozásai vannak; kétségtelenül nekem is volt sok ilyen, de szinte rögtön elismertem ezeknek a naivitását. Iszonyú magasra kúszott fel a társadalom ingerküszöbe, és a könyv a nagyot szólással nem versenyezhet más műfajokkal, hiszen írva van, és csöndben vannak a mondatok a borítók között.
– Viszont más kérdésekkel is foglalkozik, mint a hagosabb megszólalások, nem?
– Olvasói élmények, felismerések, megbotránkozások lehetnek, de az irodalom azért nem indulhat ebben a versenyben, mert a nagyot szóló műfajok – a publicisztikák, a különféle, akár szélsőséges médiaorgánumok – esetében a hatást le lehet mérni. A könyvvel más a helyzet: az természeténél fogva diszkrét. Aki amúgy is tud valamit, az persze megerősítést kaphat. De hogy van-e olyan, hogy akár az én regényem után... Hát bízzunk abban, hogy valami gondolkodásra vagy legalább megtorpanásra késztet, átgondolásra ösztönöz. Túl nagy várakozás ma olyasmiben bízni, hogy egy könyv csak egy kicsit is megváltoztatja az életet. De ezek nem is elsődleges ambíciók, a politikai megszólalások ambíciói olyanok, hogy olyan változást idézzenek elő, ami az emberek gyakorlati életére közvetlen benyomással van.
– A történelmi emlékezet viszont mégiscsak fenntartható az irodalmon keresztül.
– Bízzunk benne. Az persze nem mindegy, hogy milyen szövegek által. Ha van egy minőségi szöveg, ami olyan tartalmak hordozója, amit meg akar őrizni vagy fel akar támasztani, és azt egyszerűen azáltal sikerül fölfedezni, hogy évek múltán is olvastatja magát, akkor nagyobb az esélye, hogy a jövendő nemzedékek tudatában is megmaradjon, mintha egy értékválasztás szó szerinti megfogalmazása, kiáltványa, programja lenne. Bízhatunk, de kérdés, hogy mennyi bizakodásunk megalapozott. De nekem mégsem ez az elsődleges, ha az ember nem pap, nem tanító, hanem író. Ebbe a két szerepbe hiába kontárkodna bele, hiába mondaná, hogy lelkiismeret, erkölcs, emlékezet, felelősség, bűn, bűntudat, és hiába akar óhatatlanul valamit elmesélni, hiába van benne valami népnevelési gerjedelem – amit persze igyekszik leplezni, mert nem akarja, hogy visszaüssön –, az ambíciója mégis irodalmi. Hogy olvasható, minőséget, fölfedezést, irodalmi értelemben vett kalandot tartalmazó szöveg jöjjön létre: ez a fő ambíció. És amin én megütközök, ami húsbavágó, ciki vagy szégyenletes, egyre fölháborítóbban egyre kevésbé megoldott, az lesz az a tárgy, amin az irodalmi ambícióimat kiélem. Ha már lehet választani, szereplőimet inkább olyan körülmények közé teszem, amelyek fölött nem tudok napirendre térni, a számomra közhelyesnek látszó helyzeteket pedig próbálom elkerülni.
– Ez akkor az Idegen testünk ambíciója is?
– Erről még tényleg csak a témát megpendítő szinten érdemes beszélni, de ha úgy tetszik, ezekkel a kérdésekkel most még élesebben találkoztam.
– Egy regény befejezése után hogyan lehet új feladatokra figyelni?
– Egyrészt az ember ilyenkor túl van a munkán, másrészt szorong, hogy nem hagyta-e túl korán abba, mit rontott el, mire fog rájönni később. Most van egy ilyen izgalmi szakasz, ami gyorsan véget ér. Mindenesetre nem árt, ha az embernek vannak következő tervek a fejében, ha folyamatosan dolgozik.
Turi Tímea
