Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Illés Róbert az SZTE Alma Mater tagja, tanárként végzett. Az oktatást akkor hagyta abba, amikor beindult műfordítói karrierje. 2024-ben kis időre mégis visszatért a tanításhoz és egyetemünkhöz is: műfordítást oktatott a magyar nyelv és irodalom mesterképzésen. Ghostwritinggal, azaz szellemírással is foglalkozik, ő írta többek között Horváth Charlie könyvét.
– Ki az a szellemíró és miért van rá szükség?
– Hogy miért van rá szükség, az igazából csak Magyarországon kérdés. Amerikában például, ahol az emberek nem gondolják azt, hogy mindenhez értenek, teljesen természetes, hogy egy híres ember nem maga áll neki írni a könyvét, hanem rábízza egy profira, aki szövegek között él. Most már nálunk is egyre inkább elfogadott, de marketing szempontból sokkal jobban mutat, hogyha a szerző az írója a saját könyvének. Ezt régen, amikor még nem voltunk ennyire politikailag korrektek, „néger”-nek hívták. Aztán volt Polanskinak az a remek filmje, a Ghostwriter, akkor került be a magyar nyelvbe, hogy „szellemíró”. A mozivászonra mégsem lehetett úgy lefordítani, hogy „néger”.
Interjú Illés Róberttel. Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– A te nevedet feltüntetik a könyveken, amelyeket ghostwriterként írsz?
– A ghostwriter neve akkor szokott kikerülni mondjuk egy címlapra, ha ő maga is híres ember, mert az dupla marketing. Az enyém van, hogy nincs feltüntetve, van, hogy igen, nem is mindig egyértelmű, mi vagyok. Például Herczeg Zoltán könyvében szerkesztőként szerepelek. Ő a divattervező, aki börtönben volt fél évet, ott megírt 600 oldalnyi szöveget. Minden nap írt, az tartotta benne a lelket. Rengeteget kellett húzni, voltak hiányok benne. Beszélgettem vele, hogy ide kéne egy sztori, ide is kéne, és együtt összeraktuk. Azt nem mondanám, hogy én írtam helyette, de többet csináltam, mint egy sima szerkesztő. Hogy ennek mi a neve, azt nehéz megtalálni. Nem akartam ezért különösebb kreditet, de amikor ő átküldi, hogy kapott egy e-mailt, hogy Zolikám, milyen jól írsz, akkor azt én a saját magam dicséretének is érzem. Olyan ez, mint a fordítás. Múltkor egy barátom nagyon kedvesen úgy mutatott be valakinek, hogy itt a sztárfordító, mire mondtam, ez egy oximoron, ilyen nincsen. Nem ismeri senki a fordítókat. Csak a szakmabeliek nézik meg a negyedik oldalon, hogy kinek a neve van ott.
– Hogyan dolgozol? Mikor jó egy szellemíró?
– Akkor tudom a konkrét munkát elkezdeni, amikor megvan az első mondatom is, meg az utolsó is. De ahhoz, hogy tudjam az utolsó mondatot, meg hogy mi lesz az íve a könyvnek, végig kell hallgatnom a híresség egész történetét. Ez sokszor egy vagy másfél hónap. Csak gyűlik, gyűlik az anyag, és nem tudom még, hogyan fogom megfogni. Abból a szempontból, hogyan rakom össze, teljesen szabad kezet kapok. Tasnádi Péternek például olyan történetei voltak, meg olyan a mesélőkéje, hogy ott úgy éreztem, a regényformátum teljesen jól működik. Van benne 30 fejezet, felosztjuk az életét három részre. De Charlie máshogy állt hozzá. Nála jobban adta magát a 77 évét szimbolizáló 77 anekdota. Szerintem én azért vagyok jó ebben, amiért jó vagyok fordítóként is, hogy nem akarom a saját egómat beletenni. Nekem őszinte öröm az, ha az a szöveg, ami megszületik, jól működik. Ha ott van a nevem a borítón, ha nincs.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– Amikor szellemíróként írsz egy könyvet, akkor a saját érdeklődésed mozgat, vagy a potenciális közönségé? Te keresed fel a hírességet, vagy ő téged, illetve a kiadót?
– Általában arról születik könyv, amiről a kiadó azt gondolja, hogy lesz 2000 fizető vásárlója. Ez a fő kritérium. De minket is keresnek. Az az érdekes, hogy szinte mindenkinek van egy könyv a fiókjában, sokan gondolják azt, hogy az én életem érdekes. Az, hogy én mit vállalok el, más kérdés. Például felmerült korábban, hogy írjak valamelyik politikusnak. Mondtam, hogy aktív politikusnak nem akarok könyvet írni. Ha valaki olyan, aki már kiszállt belőle, és végignéz az életén, az rendben van, de egy aktív politikusnak a könyve – és minden megnyilvánulása – része a következő választási kampányának, abban nem akarok részt venni.
– És a többi hírességről szóló könyv nem marketingeszköz? Lehet művészi és irodalmi értékük?
– Nagyon bízom benne, hogy van. Herczeg Zoli könyvéből monodrámát akarnak csinálni egy éve, most dramaturgot keresnek és színházat.
– Fontos neked, hogy bele tudj helyezkedni a híresség nézőpontjába, tudj vele azonosulni?
– Muszáj is, máshogy nem működik. Nekem óhatatlanul is hozzá kell írnom néhány mondatot, de azt csak akkor tudom megtenni, ha mint egy színész, benne vagyok a karakterben. Meg kell értenem az ő mozgatórugóit.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– Hányszor kell találkoznod egy hírességgel ahhoz, hogy megszülessen egy könyv?
– Változó, hogy ki mennyit bír. Tasnádi Péterhez odamentem reggel, és estig beszélgettünk, Charlie-nak három óra volt a maximum, amit bírt. Az a tapasztalat, hogy összesen 25-30 órányi anyagot kell felvenni.
– Mik a legnagyobb kihívások, amelyekkel egy szellemíró találkozik?
– Bizalmi kapcsolatnak kell kialakulnia a közös munkához. Tasnádi Péter küzdősportolt, nagyon maszkulin világban élt. Én nem vagyok küzdősportos alkat, emiatt kicsit lekezelő volt velem. Hetvenen felül van, de még mindig baromi aktív, jár pingpongozni, nagyon szeret sakkozni. Mondtam, hogy játsszunk, és mikor legyőztem pingpongban, legyőztem sakkban, akkor lettem ember a szemében, onnantól működött a dolog.
– Ki irányít? Beszélgetsz a hírességekkel, vagy csak hagyod, hogy sztorizgassanak?
– Muszáj valamennyire beszélgetnünk, de azt gondolom, hogy ebben nem vagyok rossz. Nem kell megjátszanom magam, őszintén érdekelnek az emberek történetei. Az a tapasztalatom, hogyha találkozol valakivel, aki tényleg érdeklődik irántad, akkor sokkal könnyebben beszélsz neki az életedről. Nekem is kell adnom magamból valamennyit ahhoz, hogy a másik megnyíljon. Bár Charlie-nál nehéz volt.
– Miért?
– Neki tényleg csak a zene van, más nem érdekli. Őt a kiadó beszélte rá arra, hogy csináljunk könyvet. Aztán amikor belekezdtünk a munkába, ki akart szállni belőle, hogy mégsem hiányzik ez neki, nem akarja feltépni a régi sebeket. Csak akkor enyhült meg valamennyire, amikor látta, hogy nem engedek, én ezt most már akkor is csinálni fogom.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– Van olyan, hogy a híresség tartalmi dolgokon kívül is bele akar szólni a könyvbe? Mondjuk nyelvileg vagy szerkezetileg.
– Van. Tasnádi Péter például. Küldözgettem neki folyamatosan a fejezeteket. Egészen addig elégedett volt vele, míg el nem olvasta Mike Tyson önéletrajzát, amit korábban én fordítottam. Mondta, hogy neki az nagyon tetszett, inkább csináljunk olyat. De akkor már minden kész volt, három hónap munkám volt abban a szövegben. Az egy nagyon nehéz beszélgetés volt, elmondani neki, hogy A kis herceg is működő szöveg, meg a Háború és béke is, nem csak egy út vezet a csúcsra. Most már ezt a 300 oldalt nem tudom átírni úgy, hogy ez Mike Tyson-os legyen. Ilyenkor diplomatának kell lenni, addig tárgyalni, érvelni, amíg nem találunk olyan megoldást, amivel mindenki boldog. Ha a szerző nem elégedett a saját könyvével, annak sosincs jó vége.
Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
