Kaláka koncert az Egyetemi Tavaszban – Gryllus Dánielt kérdeztük az együttes Kányádi Sándor-dalairól

— Kányádi Sándor versein is, a Kaláka dalain is több nemzedék nőtt fel. Olyan régóta énekelnek Kányádi-verseket, mintha mindig is ismerték volna egymást. Mikor találkoztak először Kányádi Sándorral?

— A Kaláka 1969-ben alakult, mi a költészet szempontjából kezdettől mindenevők voltunk, sokféle verset kedveltünk. Kányádi Sándor verseit is ismertük, de dalunk nem volt tőle. Első erdélyi turnénkon, 1981-ben kerültünk közel az erdélyi közönséghez, az ő olvasóihoz, 24 koncertet adtunk, többek között Kolozsváron is kettőt. A csíkszeredai koncert után Ferenczes István költő barátunk feltette nekünk Az elveszett követ című verset egy lemezen, amelyen Sándor bácsi maga mondta verseit. Ez lett az első Kányádi-dalunk, a következő évben már elénekeltük, és onnantól kezdve zúdultak az ötletek, jöttek a Kányádi-dalok egymás után. Egy-két éven belül személyesen megismerkedtünk Sándor bácsival. Akkoriban a Thália színházban játszottunk gyerekdalokat, oda is meghívtuk. Emlékszem egy kis megrovás is lett abból, hogy az egyik színházi előadás közepette egyszer csak felhívtuk a színpadra, hogy verset mondjon. Idegent színpadra hívni, főleg egy külföldi állampolgárt az 1980-as években - ezt teljes mértékig tiltotta a színházi rendtartás. Lett egy kis riadalom, de a színháznál végül is mindenki örült Sándor bácsinak. Ezután sokfelé jártunk együtt, az összes Magyarországgal határos országban felléptünk, még egy göteborgi és egy moszkvai könyvvásáron is voltunk együtt. Amikor 80 éves lett, Erdélyben végigjártunk egy közös turnét is.

— Milyen elgondolások szerint válogattak Kányádi-verseket?

— Egyszerűen szólva, azt választottuk, ami megtetszett. Amelyikről eszünkbe jutott egy zenei gondolat. Az első Kányádi-dalaink inkább gyerekversek voltak, a Pelikán lemezünk 1985-ben jelent meg, azon már ott volt Az elveszett követ, a Három székláb és a Faragott versike. Sokszor Sándor bácsi is ajánlott verseket, és azokba kezdtünk bele. Amikor az első dél-amerikai utunkra készültünk, ideadta Dél keresztje alatt című versét, amely éppen az ő dél-amerikai utazásának élményéből született. Máskor egy Cimbora táborban voltunk együtt 1992-ben, akkor kaptuk tőle a Kuplé a vörös villamosról című versét, még hozzá is tette, hogy könnyű lesz kitalálni a muzsikát hozzá, mert már odaírta a címébe a stílusát. És volt olyan alkalom is, amikor nem tudott eljönni egy esküvőre, de ideadta nekünk Két nyárfa című versét, hogy kárpótlásul hangozzon el dalban a menyegzőn; 1958-ban írta, abban az évben, amikor ő maga megnősült. A vers felidézte bennünk a széki lassú tempóját, megírtuk a zenét, éppen akkor volt egy Magyar népmesék rajzfilm-felvételünk a Pannónia stúdióban, ott sebtében felvettük a dalt, és így elhangzott az esküvőn; és aztán még sok más esküvőn is.

— Háromféle zenei stílust sorolt fel. Kányádi Sándornak volt-e elvárása a zenével kapcsolatban, például hogy erdélyi zenei stílusokat használjanak?

— Soha nem mondott ilyesmit. Sándor bácsi versei sokféle stílust kínálnak, ő pedig mindig a vers belső zenéjéhez hasonlította a Kaláka zenéjét. A széki lassú inkább véletlen egybeesés volt a részünkről, Arany János költészetére is ugrott már be népzenei dallam. A Dél keresztje alatt vagy a Románc latin muzsikája adta magát a versből. Utóbbi a kolumbiai Cartagenáról szól, tavaly voltunk ott, színes bőrű dobosokkal is előadtuk Kányádi Sándor versét, és egészen másképp szólt. Amikor a Kaláka 25 éves volt, a jubileumra megjelent kis füzetünk számára megkértük Sándor bácsit, hogy írjon valamit rólunk – bármit, ami eszébe jut. Emlékszem, éppen Budapesten járt, megbeszéltük, hogy felkeresem és megírja. El is mentem hozzá, és meglepetésemre ő, akiből áradt a szó, ült és töprengett ezen a pár mondaton, aztán egyszer csak felállt és a kezembe nyomta a papírt. „No ezentúl ezt fogják idézni rólatok” mondta. És így is lett. Így szólt, amit írt: «A Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Nem ráerőszakolják a maguk szerzeményeit, hanem kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, „szív-némaságra” született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti „eredeti dallamot”.» Találó, tömör megfogalmazása annak, amit magunk is vallunk, és nagyon büszkék vagyunk rá.

A Kaláka együttes: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos

— Számos erdélyi Kaláka-koncert után milyennek látják az erdélyi kultúrát?

— Kolozsvár mindig is a magyar kultúra sajátos része volt, nem kellett Trianon, hogy így érezzük. Más kérdés, hogy amikor mi az 1970-es években iskolába jártunk, Trianont még olyan eseménynek tanították, amelyben nem volt megélt fájdalom. Én nem vagyok erdélyi származású, az 1970-es években gyerekként jártam először kirándulni Erdélyben. De az 1981-es turnénkon gyorsan megéreztük, hogy nincs két magyarság, csak egy van. Nincsenek ők és mi; a költészetben és a zenében csak mi vagyunk, együtt. Egyetlen anyanyelvünk és egyetlen magyar költészet van.

— A rendszerváltozás után kiderült, hogy Kányádi Sándort semmilyen politikára nem lehet felhasználni, mert makacsul ragaszkodik a néppel, olvasóival közvetlen kapcsolatához. Ismerték erről az oldaláról?

— 1987-ben közösen léptünk volna fel a rotterdami nemzetközi költészeti fesztiválon, amelyre Sándor bácsi végül nem jöhetett el. Állítólag a román hatóságok csak azzal a feltétellel adtak volna neki útlevelet, hogy nem tér vissza az országba. Ezt nem fogadta el, és külön is felháborodott, hogy nem kapott írószövetségi hozzájárulást az útleveléhez. Emiatt aztán két román író szolidaritásától kísérve kilépett a romániai írószövetségből. A rendszerváltozás után egyszer megkérdeztük tőle, hogy mi a véleménye a többpártrendszerről, mire a maga hamiskás mosolyával azt felelte, hogy „még az az egy is sok volt”.

— Kányádi Sándor egész életében járta a kisebb-nagyobb településeket Erdélyben, találkozott a közönséggel, verseket mondott, hitt a magyar művelődés terjesztésében. Kányádi és a Kaláka között van ilyen hasonlóság?

— Belőlünk ez inkább kinőtt. Fiatalon nem akartunk mást, csak verseket énekelni, semmiféle népművelői attitűd nem vezetett minket. Azután lassan-lassan azzal szembesültünk, hogy a dalainkat megtanulják az emberek, a dalokkal pedig verset is tanulnak. Megéreztük, hogy nem mindegy, mit éneklünk és hogyan. Innentől lett némi tudatosság is bennünk, de nem törekedtünk a népnevelésre olyan energiákkal, mint ahogyan Sándor bácsi, akinek valóságos programja volt a magyar nyelv megőrzése Erdélyben.
Hadd mondjak egy kis történetet erre. Van egy adventi koncertünk, Szabad-e bejönni ide betlehemmel? címmel. Egyik évben úgy szerveztük a turnéját, hogy a gyimesi, a hétfalusi és a moldvai csángókhoz is eljuthassunk. Gyimesfelsőlokon a Szent Erzsébet Líceumban muzsikáltunk, aztán beszélgettük, szép volt. Hanem, a következő évben a líceumból közvetítették a karácsonyi szentmisét. Egyszer csak azt hallom, hogy éneklik a Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy című régi francia vagy talán angol eredetű dalt, amelyet Weöres Sándor fordított magyarra, és a Kaláka is feldolgozott. Nem létezik, gondoltam magamban, hogy ez a gyimesi énekeskönyvben benne van: ha a középrészt bejátsszák, akkor tőlünk tanulták meg a dalt. És bejátszották. Ugyanígy jártunk a Dél keresztje alatt című Kányádi-dalunkkal, amelyet a dél-amerikai magyar közösség tanult meg és érez magáénak. Mi már ötödször jártunk Dél-Amerikában, ahol a helyi magyarok 2-3 óra hosszat tudnak magyar népdalokat énekelni, ami Budapesten elképzelhetetlen, hacsak nem táncházas körökben járunk; nemsokára bemutatnak egy portréfilmet a Kalákáról, abban látható dél-amerikai utunk is.

— A szegedi Kaláka-koncerten Kányádi-dalokból válogatnak majd. Melyik lemezeiket ajánlja a közönségnek?

— A Helikon kiadóval közösen Hangzó Helikon címen indult sorozat, amely a verséneklők és költők kapcsolatát volt hivatva illusztrálni. Az első kötet a Kaláka-Kányádi volt 2004-ben, Sándor bácsi 75. születésnapján. Ebben a sorozatban a Kaláka később Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Arany János verseit és dalait is kiadta. A Kaláka-Kányádi lemez megjelenésére készülve megduplázódott Kányádi-repertoárunk, és ekkor Sándor bácsi indítványozta, hogy újabb közös lemezt készítsünk; ez lett a Kaláka-Kányádi kicsiknek és nagyoknak című Hangzó Helikon-kötet, újabb 8-10 Kányádi-dallal. Sándor bácsinak volt egy csomó saját versfelvétele is, ebből készítettük a Fehéringes versek című lemezt, amelyen én citerás dalokat énekeltem. És nem volt vége, Ragyog a mindenség címmel 2013-ban Csíkszeredában megjelent a Gutenberg Kiadó gondozásában egy erdélyi gyermekvers-antológia, emellé készítettünk lemezt, erre is került új Kányádi-dal. 2019-ben pedig kiadtuk a Kaláka 50 lemezt, amelynek Békabúcsúztató lett a címe. A közös estjeink végén Sándor bácsi általában ezt a versét mondta el ráadásként; sajnos a dalt már nem hallhatta. Egyszóval, szegedi koncertünkön lesz miből muzsikálni. Ezek a lemezek sokat jelentenek nekünk a mai napig.

— Készül-e új zenei projektjük? Esetleg új Kányádi-dallal is foglalkoznak?

— Lemezt nem nagyon érdemes már kiadni, a legutolsó, tavalyi Kaláka-lemezünk, több eddig meg nem jelent régi dallal, „fontosnak vélt vinnivalóim” címmel a felhőben jelent meg, a Spotify-on meghallgatható; a címét Kányádi Sándor Távolodóban című versének egy sora adta. Sándor bácsival kapcsolatos legutolsó produkciónkat a Kaláka 50 éves évfordulóján, 2019-ben Bogdán Zsolt kolozsvári színművésszel közösen készítettük Vannak vidékek címmel. Ebben hangzik el Sándor bácsi Halottak napja Bécsben című nagy verse közös előadásban, mi néhány strófát éneklünk, és Zsolt mondja a nagy részét. Ezt az estet különben április 17-én Kiskunmajsán, 18-án Aradon, 19-én Temesváron, 20-án pedig Szabadkán adjuk elő. Amúgy pedig, hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Nem zárkózunk el új dalok elől, bár eddigi repertoárunk is elég nagy. Kaláka-koncert minden hónap utolsó szombatján a Marcibányi téren van és egyszer-kétszer másutt is, például Zentán az Énekelt versek fesztiválján, vagy Erdélyben, és a gyerekműsorok persze mennek. Nagyon komoly indíttatás kellene ahhoz, hogy így hetvenen túl nekiálljunk új daloknak. Most egy lengyel turnéra készülünk, és erre az alkalomra írtunk zenét Petőfi Az erdélyi hadsereg című versére, ami ugye Bemről szól. Hát bizony, hetven fölött nehezebben jegyzi meg már a dolgokat az ember, vannak 5-6 éves dalaink, amelyeknek előadásakor jobban szeretem már kitenni a papírost, hogy olvassam a szöveget. Az 50 éve szerzett dalokra viszont, amelyeket már 20 éve nem játszottunk, könnyűszerrel emlékezünk. És ma már a közönség sem úgy vár bennünket, hogy lesz-e valami új benne. Inkább azt szeretnék, hogy játsszuk el a korábban megkedvelt dalokat. Azt szeretik hallani, amit megszerettek.

— A fellépési programjuk sűrűsége mindenesetre nem hetvenen túliaknak való, alig van szabad napjuk áprilisban. Miért éppen a szegedi egyetemet választották a költészet napja körüli koncertjükre?

— Ezt a koncertet úgy hozta az élet, hogy egykori zenész társunk hívott meg bennünket Szegedre, ötven éve egyszer közösen léptünk fel Cegléden. Ma Parkinson betegségben szenved és a Szegedi Ősz Idősotthonban él. Megkérdezte, hogy április 12-én, a parkinsonosok világnapján nem tudnánk-e elmenni a Kalákával egy kis koncertet adni az otthonban. A szegedi egyetemet korábbi koncertek óta kedveljük, azt feleltem, ha az egyetemen is sikerül koncertet rendezni a költészet napjára, akkor szívesen elmegyünk előtte. Így történt, mint egy láncmesében, hogy az egyetemnek köszönhetően fellépünk a tavaszi fesztiválon, előtte pedig elmehetünk az idősek otthonába jótékonysági zenélésre.

Panek Sándor

Borítókép: A Kaláka együttes 50. évfordulóján, 2019-ben.