Határtalan tehetség

– Mióta része a zene az életének?

– Hat évesen kezdtem el zongorán tanulni, amit általános iskolai éveim alatt zeneiskolában folytattam, végül a magántanárok megjárását követően abbahagytam. Majd egy idő után úgy döntöttem, hogy inkább elkezdek otthon komponálgatni, az mindig is érdekelt. Végre nem volt kotta, vizsgák, kötelező fellépések, melyek valamiért mindig a frászt hozták rám, csak én voltam és a billentyűk. Rövidesen létrehoztam a Youtube csatornámat - azt hiszem 2013 környékén - ahová legelőször ugyan a kutyámról készült videók kerültek fel, később azonban a zenei alkotásaimat, és az egyéb munkáimat is sikerült prezentálnom. Ilyenek voltak például az akkoriban készült természetvideóim a különböző rovarokról, kisállatkákról és mindenféle agyament "találmányról". Majd belekezdtem különféle koreográfiák zenékre való kialakításába. Michael Jackson például nagyon inspirált, ezekből aztán klipeket csináltam, amelyek szintén felkerültek a csatornámra. Ekkor vettem észre először magamon azt, hogy a zene egyfajta energiaként áramlik bennem, a tánchoz pedig automatikusan vonzódtam, de nem voltak meg a megfelelő eszközeim, sem a háttértudásom, hogy ezeket minőségesen elő tudjam hozni magamból. Ám nem elégedtem meg egy hangszerrel, azaz a zongorával, a fejemben ugyanis különböző aláfestéseket képzeltem el az adott zenéhez, de mivel nem tudtam más hangszeren játszani, ezért először előbányásztam egy furulyát, és az rögtön segített kiszínezni a dallamvilágot, majd a hangomat is felvettem, és ráénekeltem különböző szólamokat. Később megtanultam dobolni - azt mindig is megakartam - és nemrég rendeltem egy brácsát, amit online videókból sikerült megtanulnom annyira használni, hogy igazi vonós kíséretet is tudjak hozzáadni a zenékhez. Így érkeztem el lassan, de biztosan a jelenbe. Mindezt továbbra is örömmel osztom meg a csatornámon, amelynek egyébként frappánsan „Julia Kristensen” a neve.

– Miért döntött úgy, hogy jelentkezik az SZTE Egyetemi Zenei versenyére?

– Nos, mindez egy különös véletlennek köszönhető, ugyanis éppen beiratkozni készültem és még sorban álltam azon merengtem, hogy lesz-e valamikor lehetőségem Szegeden is szerencsét próbálni valamilyen módon a művészet területén. Ekkor megpillantottam magam mellett egy nagy plakátot, amelyen a pályázati kiírás szerepelt, nekem pedig persze rögtön kigyúlt az égő a fejemben. Nem sokkal később beadtam a jelentkezésem, de sajnos a verseny a COVID19 miatt elmaradt. Annak viszont nagyon örültem, amikor megláttam, hogy tavasszal mégis megrendezik. Ez számomra azért is volt fontos, mert valójában sosem jártam versenyekre, az egyetlen ilyen esemény az életemben a Fejér Megyei Diáknapok volt, amire szintén saját darabbal mentem, és ezüst különdíjat kaptam. Ez az élmény nagyban lendített egyet az elszántságomon a zeneszerzés területén, de azóta nem mérettettem meg magam sehol. Kihívás volt egy teljesen új közegben, ismeretlenül előadni, olyan emberek fülei előtt, akik rendkívül elismertek az adott területen. Azt gondolom, hogy nagyon jól döntöttem, mert életem egyik legszebb élménye volt az a nap.

– Ezek a sikerek mennyire motiválják abban, hogy a jövőben is megmérettesse magát hasonló versenyeken?

– Az eddigi sikerek nem abban motiváltak, hogy továbbra is versenyekre járjak, hanem abban, hogy továbbra is zenéljek. Nekem nem a díjak vagy jutalmak fontosak, hanem a szakmai vélemények, a visszajelzések egy olyan világra, ami bennem van, és hallgató füleket keres. Versenyezni sosem szerettem semmiben, szinte teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. Rossz voltam a csapatsportokban és csapatversenyekben, nekem sosem az számított, hogy nyerek-e, vagy sem. És bár a versenyeken nem, de más úton azért a közönség elé helyeztem magam az elmúlt években. Az első kiállításomat a festményeimből 2018-ban nyitottam meg Gárdonyban, majd 2019-ben a másodikat Kisfaludon. Ugyanebben az évben 11 kiválasztott szerzeményemből rendeztem egy zongoraestet, ami legnagyobb boldogságomra és egyúttal meglepetésemre, teltházas volt. Még a Fejér Megyei Hírportálon cikként is megjelent. Egy évvel később kiadtam az első verskötetemet, majd még abban az évben pár hónappal később szerveztem egy „Trió Estet” amelynek keretein belül megnyitottam egy új kiállításomat, előadtam néhány szerzeményt, és a verskötetet is bemutattam. Ez az este azért volt különleges számomra, mert mindhárom területet egy eseményen tudtam bemutatni. Ezek tényleg egy egységet alkotnak bennem, nem tudom őket elválasztani egymástól, vagy egyáltalán választani közülük. Ezért sem tanultam tovább művészi pályán.

– Orvosi tanulmányai mellett nemcsak zenél, hanem rajzol és fest is, mennyi ideje van a művészettel foglalkozni?

– Nagyjából ugyanakkor kezdtem el rajzolni, mint zenélni. Először csak pasztellel dolgoztam, majd elkezdtek vonzani az olajfestmények. Ahogy telt az idő, már nem kizárólag az állatok részletes lerajzolása, és a természet felfedezése érdekelt, hanem egyre inkább nyitottá váltam az absztrakt témák, és az olajfesték világának mélysége iránt. Ez a színvilág és stílus végre rezonált azzal a mélységgel, amit vászonra akartam vetni. A munkáim egyre inkább az üzenetek átadására készültek. Az absztrakt stílus azért tetszik, mert bonyolult embernek gondolom magam, aki semmit sem szeret egyértelműen tálalni. Azt akarom, hogy gondolkodjanak az emberek, a képek által megtalálják magukban is a válaszokat bizonyos önismereti kérdésekre. Ma már egyre kevésbé merülünk el a dolgokban, minden olyan felszínes és eladhatóvá vált, és most semmiképp sem szeretnék közhelyekkel érvelni, de tényleg egyre jobban eltűnik a befelé fordulásra való lehetőség és hajlam. Én már annak is örülök, ha egy szűkebb közönséget megtudok fogni a munkáimmal, és megoszthatom velük nyíltan mindazt, amelyekről talán én sem szeretek beszélni, de valamilyen úton mégis közvetíteni akarom. Végül a zenélés és festés mellett a harmadik hobbim az írás lett. A versek szintén az előbbi kettővel párhuzamosan kezdtek el megszületni, és számuk egyre csak gyarapodott. Két évvel ezelőtt sikerült megjelentetnem az első verskötetemet Festett Állapotok címen. Ezek ugyancsak nagyon metaforikusak, és elvontak, pont úgy, mint a festmények. Sokszor össze is tartoznak, és a kiállításokon a képek alatt kis, színes kártyák formájában lógnak, leírásként szolgálva. A tanulás után, a pihenés helyett tehát én ezeket csinálom, valami mindig hajt, hogy nekem ezt igenis művelnem kell, sosem hagyom abba. Imádok autodidakta módon fejlődni és látni, hogy végül egymagam is elérem, amiket kitűztem.

– Inkább csak hobbiként gondol a zeneszerzésre, a festésre és az írásra, vagy el tudja képzelni, hogy a jövőben hivatásként űzze őket?

– Valójában hobbiként kezeltem eddig mindent, amit csinálok, de, azt hiszem ez lassan egy kicsit átalakul bennem. Szerintem a zeneszerzés is már a kezdetektől fogva a hivatásom, mivel nem tudom megmagyarázni azt, hogy miért csinálom, de valamiért úgy érzem, hogy nekem ez a dolgom és képtelen vagyok abbahagyni. Ettől függetlenül az orvosi pálya marad a fő irányvonal, és a művészetnek meg akarom hagyni azt a fajta szabadságot, ami mentes a korlátoktól, a kiszolgáltatottságtól és mindattól, ami szerintem a művészeti továbbtanulással járt volna.

SZTEinfo – Oláh Zsanett