Lénárd Sándor-díjat kapott Gellérfi Gergő

Gellérfi Gergő, aki – mint ahogy olvasható a Kuratórium indoklásában – „nemcsak folytatója a szegedi ókortudományi műhelyben immár több évtizedes múltra visszatekintő római kutatásoknak, hanem egyben olyan új utakat kereső tanítvány is, aki vizsgálódásai, filológiai, értelmezői munkája középpontjában a magyar ókortudomány által meglehetősen mostohán kezelt szatíraköltő, Iuvenalis költészetét állította.” A császárkori szatíraköltészetről és annak kutatási irányairól, a műfaj aktualitásairól, a kitüntetés névadójáról, valamint a saját pályáról, a szegedi hatásokról és a személyes kutatói attitűdről a díjazottal Bencsik Orsolya beszélgetett.

***

Először is gratulálok a díjadhoz! Ahhoz az elismeréshez, amit arról a Lénárd Sándor klasszika-filológusról, művelődéstörténészről neveztek el, aki a világhírű, szerteágazó tudományos munkája során többek között latinra fordította A. A. Milne nagysikerű mesekönyvét, a Micimackót, vagy írt német nyelven szakácskönyvbe oltott anekdotakönyvet a római konyháról, amit zseniális költőnk, Tandori Dezső ültetett át magyarra. Ezt a kitüntetést a doktori értekezésed alapján írott monográfiádért kaptad: az Allúziós technika és műfaji hatások Iuvenalis szatíráiban c. könyved a budapesti ELTE Eötvös József Collegium gondozásában jelent meg, az Antiquitas – Byzantium – Renascentia könyvsorozat 35. darabjaként. Huszonkét év után lett ismét szegedi bölcsészkarhoz kötődő kutatóé, oktatóé ez a díj. (1997-ben Hajdú Péter kapta.) Ennyire fiatalon és elsőkönyves szerzőként mit jelent neked egy ilyen elismerés, és mit jelent számodra Lénárd Sándor öröksége és humanitáseszménye?

Mindenekelőtt köszönöm a gratulációt, őszintén meglepődtem, amikor tavasszal az Ókortudományi Társaság titkára, Vér Ádám megkeresett azzal, hogy az éves közgyűlésen én vehetem át a 2019. évi Lénárd Sándor-díjat. Közhely ugyan, de közhelyeket legtöbbször épp az igazságtartalmuk teszi azzá, hogy egy díj igazi értékét az adja meg, hogy kik kapták meg korábban: roppant nagy megtiszteltetés számomra mindössze 32 esztendősen bekerülni abba a névsorba, ahol többek között Adamik Tamás, Bollók János, Takács László, Darab Ágnes, Ferenczi Attila vagy épp Hajdú Péter szerepel. És a névadó személye is fokozza számomra a díj jelentőségét, hiszen kalandos életútja és igazi reneszánsz ember mivolta miatt Lénárd Sándor nevét és munkásságát régóta ismerem, a Dies ille, dies Lunae / Semper venit opportune… kezdetű versfordításával („Hétfőn, mikor a hőség rekkenő, / eszembe ötlik egy Bökkenő…” a Micimackó hetedik fejezetéből) például még latinul tanuló gimnazistaként ismerkedtem meg.

A klasszika-filológia közelébe ezek szerint már középiskolás korodban kerültél. Hogy történt ez, majd miért a szegedi bölcsészkart választottad? Milyen meghatározó tapasztalatokról, hatásokról tudnál beszámolni, amik segítették a tudományos pályád alakulását, illetve azt, hogy végül rátaláltál Iuvenalisra?

A választás voltaképpen egyértelmű volt, ugyanis amikor kétévnyi matematika tagozat után – ami utólag tévútnak bizonyult – humántagozatos gimnáziumba jelentkeztem át, a római kultúra és a latin nyelv valósággal magába szippantott, amiért nagy köszönettel tartozom tömörkényes latintanárnőmnek, Vágó Máriának. Így a felvételihez közeledve egyértelmű volt, hogy latin szakon folytatom tanulmányaimat, míg szakpárként az informatikus könyvtárost választottam, ami szintén remek döntés volt: az alapvetően elméleti beállítottságú nyelvi-irodalmi szak és a gyakorlatorientált könytárosképzés jól kiegészítették egymást. Az első egy-két év bizonytalanságainak elrendeződése, az egyetemi létforma megszokása után már nem volt kérdéses, hogy hosszútávon is a klasszika-filológiával akarok foglalkozni, és témavezetőm, Nagyillés János segítségével igyekeztem mindent meg is tenni ezért. A téma megtalálása, ahogy a könyvem előszavában is leírom, voltaképpen a véletlen műve volt: az akkori tanszékvezető, Tar Ibolya tanárnő irodalomtörténeti kurzusán egy számomra ismeretlen szerzőt, Iuvenalist választottam szemináriumi dolgozatom tárgyául. Szerelem volt első látásra. Így – miután megtaláltam az akkor már körülbelül egy éve keresett témámat – minden ment szépen a maga útján: hallgatói konferenciák, OTDK, doktori képzés, óratartás, PhD-védés, s bár voltak kitérők (például néhány év sportújságírás), voltaképpen egyetlen pillanatig sem szakadt meg a kapcsolatom a Bölcsészkarral, mióta 2005 szeptemberében beléptem a kapuján. Az elmúlt két esztendőben az Identitás- és Kultúrakutató Központ munkatársaként lehetőségem nyílt addigi eredményeimet szélesebb kontextusban, interdiszciplináris környezetben (újra)vizsgálni, ez éppúgy nagy segítséget jelent számomra, ahogy az Antikvitás és Reneszánsz kutatócsoportban való tagságom.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

SZTEinfó

Fotó: Bobkó Anna