A felelős gondolkodást segítették az Esélyegyenlőségi Napok

– A kiállítás nem titkolt célja, hogy a látók és a nem látók közé hidat építsünk – mondta Juhász Zsolt, a láthatatlan kiállítás műszaki igazgatója. – Nagyon kevesen tudjuk elképzelni, hogy hogyan is élnek a látássérültek. Szeretnénk bemutatni az érdeklődőknek a nem látó embereknek életét. Nagyjából abban a korban nőttem föl, amikor még a fogyatékkal élőket kivették a társadalomból, és elkülönítették őket. A mi kiállításunk pedig éppen azért fontos, mert tesz egy lépést afelé, hogy teljesen integrálva nőhessenek fel ezek az emberek.

Juhász Zsolt a más országokban és városokban megrendezett kiállításokról is beszélt. Elmondta: Budapesten és másik két országban is jelen vannak. Ott teljesen élethűen felépítették a kiállítás. Teljes sötétség van, még szemmaszkot sem kell felvenni. A műszaki igazgató a Szegeden megrendezett Esélyegyenlőségi Napokról is szólt az SZTE Médiacentrumnak.

– Mi azért örülünk, hogy eljöttünk ezt a kiállítást egy másik városba is megmutatni, főleg egyetemistáknak, mert úgy gondoljuk, hogy ők azok, akik később felelősen tudnak majd gondolkozni erről a kérdésről. A budapesti és szegedi kiállítás között az a különbség, hogy a szegedi csak egy nagyon pici szelete a teljes témának. Nem is szeretnénk összemosni a kettőt. Azt szeretnénk, hogy aki itt kedvet kap, az jöjjön el Budapestre, és nézze meg a főkiállítást. Itt sokkal kevesebb helyszín van, nincsenek elszeparálva egymástól, a hangokkal nem tudunk játszani, mert nincs akkora tér. Budapesten minden érzékszervet megdolgoztatunk, még a talpat is. Nagy kérdés egyébként is, hogy melyik a jobb: ha sose láttál és úgy élsz, vagy láttál és tudod, hogy mit vesztettél el. Majd, ha elveszted a látásod, lassan veszted el, vagy hirtelen. De ezek már filozófiai kérdések.

Juhász Zsolt szerint a munkájában az a jó, hogy a kiállításon dolgozók pozitív visszajelzések garmadát kapják. Minden látogatót megérint az élmény. A kiállítás a műszaki igazgató szerint brutális őszinteséget tud kiváltani a látogatókból, ezek közül számos a blogbejegyzésekben is olvasható. Tapasztalatai szerint kevés vak ember van, aki nyíltan tud beszélni az életéről. Ezért is fontos, hogy a tárlaton dolgozó látássérültek nyitottak legyenek, önállóak és kommunikatívak. Ezeknek a szempontoknak az elősegítését lehetővé teszi a kiállítás szellemisége, mely szerint nem az elrettentés a cél, hanem a példamutatás.

Egy látássérült a mindennapokról

Az Esélyegyenlőségi Napokon részt vett Fóris Norbert, a Nem adom fel Alapítvány tagja. A 20 éves fiatalember a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában tanul, most érettségizik, azután pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szeretne továbbtanulni szociálpedagógia szakon, ami azért érdekli, mert szeret az embereknek segíteni.

– Született vak vagyok – folytunk bele a mélyebb témákba. – Koraszülött voltam. Életemben sohasem láttam semmit, még fényt sem. 14 éves koromig megvolt mind a két szemem, azután az egyiket zöld hályog miatt, a másikat pedig daganat következtében kellett kivenni. Így most mind a két szemem helyén protézis van. De ez nem ment ennyire egyszerűen. Az első műtét lesújtott, de anyukám nagyon sokat segített és vígasztalt. A második műtét már könnyebben ment. De ezután is fölálltam és összeszedtem magam – mesélte Fóris Norbert.

A fiatalember 14 éve sportol. 10 évig dzsúdózott, számos kiváló helyezést ért el: világbajnoki második, Eb-harmadik helyet és -ötödik helye mellett világkupa-győztes és tizennégyszeres magyar bajnok. A dzsúdót öt éve a triatlon váltotta fel.

Beszélgetésünk alatt végig a lábunk alatt sertepertélt Norbi kutyája, a 4 éves Luna. A labrador Norbi vakvezető kutyája, másfél éve hűs társa.

– Nagyon örülök neki, hogy itt van, és segíti a mindennapjaimat, mert könnyebb közlekedni egy kutyussal, mint a fehér bottal – jegyezte meg Norbi.

Ezután arról mesélt, hogy hogyan talált rá a Nem adom fel Alapítványra. – Olvastam róluk az interneten, mert olyan kerestem, ahol kibontakoztathatom magam, illetve ahol a társadalomnak bemutatható az élethelyzetünk. Erre pedig itt lehetőség van. Eddig ez a legjobb munkahelyem, és nem azért mondom, mert most itt dolgozom — tette hozzá mosolyogva.

Megtanulni két keréken járni!

Szalóky Bélát, az SZTE ÁJTK jogászhallgatóját is megkértük, hogy mesélje el néhány mondatban, milyen volt kipróbálni a kerekesszéket a kialakított pályán.

– Mindenképpen furcsa volt és nehéz. Főleg az, hogy megtalálja az ember az egyensúlyát, hogy ne boruljon hátra úgy, mint én az elején – szemléltette saját tanulságait. – Ugyanakkor az is nehéz, hogy nagy kézi erő kell ahhoz, hogy irányítsuk a kerekesszéket, főleg az emelkedőkön. Itt Szegeden, a Deákba Ferenc Gimnáziumba jártunk középiskolába, és ott jóval meredekebb a feljáró. El nem tudom képzelni, hogy ott milyen nehéz lehet egyedül közlekedni.

SZTEinfo

Korábban írtuk:

Elkezdődtek az Esélyegyenlőségi Napok a Szegedi Tudományegyetemen