Dr. Bene Kálmán a költő Madách Imréről, Az ember komédiájáról és arról, hogy együtt álmodott-e Éva Ádámmal

– A közönség általában színpadi műként ismeri Az ember tragédiáját. Ön viszont A Tragédia dalai címmel külön is megjelentette a drámai költeményben lévő lírai részeket. Mi volt a célja ezzel?

– Régóta hangoztatom, hogy Madách Imrét a korszak kiemelkedő költői géniuszának, vagyis elsősorban lírikusnak tartom. A Tragédia műfaja drámai költemény, de nem igazi színpadi alkotás, hanem gondolati költészet. Ha a drámai szerkezet 15 színjét jelenetekre bontjuk, azokban pedig különválasztjuk a költői dikciót tartalmazó sorokat azoktól, amelyek a cselekményt viszik előre, arra jutunk, hogy a Tragédia mennyiségileg is igazolható fele gyönyörű költészet. A szereplőneveket és a szerzői utasításokat elhagyva kiderül, hogy himnuszok, dalok, elégiák, verses filozófiai disputák, szerelmes versek, epigrammák és zsoltárok sorakoznak a drámai költeményben. Úgy lehet olvasni, mint egy hosszú verset; és még a Weöres-egysorosokhoz hasonló szövegeket is ki lehet választani a Tragédiából; ilyen például „A tett halála az okoskodás” sor, amit Lucifer mond a második színben. A mű 4141 sorának jó fele teljesen eseménytelen, ez pedig húzásra csábítja a különféle feldolgozásokat. Emiatt én a színpadi változatok többségével szemben is igen kritikus vagyok. Számomra az a mű, amelyet Madách megírt: költemény.

– Egyik tanulmányában ön mutatta ki, hogy a Tragédia 4141 sorából 950 sort Lucifer mond, majdnem a mű negyedét. Mit jelentett Lucifer Madáchnak?

– Ahogy a Tragédia végén Madách összegezi, és ezt már Arany János észrevette, Ádám ugyan az Isten képmása, de a tudást Lucifer „dőre tagadása”, a kételkedés szelleme viszi előre. Fel lehet persze vetni, hogy Madách Imre Ádámban vagy Luciferben látja-e inkább az emberi előrehaladás kulcsfiguráját. Én a barátjával, Szontágh Pállal folytatott vitái alapján arra hajlanék, hogy Madách inkább a kételkedő Luciferrel érzett rokonságot. Ide kapcsolódik az is, hogy egy kortárs tanú elbeszélése alapján Madách azt mondta a Tragédia születéséről: annak első változatát még 1852–53-ban, a börtönben, az asztal lapjára krétával írta. Eme Ős-Tragédia címe pedig Lucifer volt. Ha így van, ez egyúttal megdönti egyes irodalomtörténészeknek azt a nézetét, miszerint Madách Imre előzmények nélkül, szinte egy csapásra írta meg a Tragédiát 1859. február 17. és 1860. március 26. között.

– Az irodalomtörténeti hagyomány szerint Madách Éva alakját azért festette ennyire sötét színekkel, mert felesége megcsalta börtönévei alatt. Ön milyennek látja Éva szerepét a drámai költeményben?

– Az én szememben Éva szerepe a mű gondolatisága szempontjából ugyanolyan fontos, mint Luciferé. Rengetegszer játszották a darabot, volt olyan, hogy két színész játszotta Ádámot, volt, hogy nő játszotta Lucifert, de senkinek nem jutott eszébe, hogy Évát legalább egy tucat különböző színésznővel játszassa. Hiszen Éva legalább ennyi különböző jellemet mutat meg. Éva az, aki nő voltával segíti Ádám felfelé törekvését, aki miatt sosem lesz teljesen vigasz nélküli a luciferi kétségek, a hideg ész világa. De ő az is, aki bűnei, hűtlensége miatt még kiábrándítóbbá teszi az egyes korok valóságát, és még véresebbé a forradalmat. Ádám, bár jelenetenként újjászületik, megmarad az élet értelmét, az ember jövőjét kutató, az Istenhez mindig visszataláló embernek. Éva viszont a paradicsomi Éva alakja után száz más alakban jelenik meg a Tragédiában. Athénban Lúcia, Rómában Júlia, Bizáncban Izóra, Prágában Müller Borbála, az egyiptomi színben a fáraó rabszolgája, végül pedig forradalmár és az eszkimó neje. Ilyenkor Éva mindig az adott kor tömegéből lép ki, és ennek a tömegnek a középszerűségét, esendőségét jelképezi, ahogyan Ádámra hat. Mégis, ezzel szemben azt szoktam felidézni, amikor a Tragédia londoni színének befejezésében a kacér polgárlány fátyla és palástja lehullik, és Lucifer Ádámhoz fordul: „Isméred-é, Ádám?” Ő pedig lelkesülten felkiált, hogy „Ah! Éva, Éva!”, de nem azt látja, amire Lucifer szeretne rámutatni, hanem azt, hogy az Úr a hitvány korok Éváiba is a paradicsomi Évát rejtette. Különös kérdés, de érdemes rajta gondolkodni, hogy amikor Lucifer álmot bocsát Ádámra és Évára, a darab álomszíneiben csak Ádám álmában járunk-e, vagy mindkettőjükében. Én úgy vélem, Éva csak Ádám álmának része, és ha Éva álmát látnánk, egy egészen más költeményt olvasnánk. Ezzel a meglátással nem vagyok egyedül, a magyar irodalomban született néhány többé-kevésbé színvonalas mű, amely Éva álmát próbálta megírni. Közöttük az első, a Madách-kortárs Péterfalvi Szathmáry Károly: Az asszony komédiája című munkája hátborzongatóan rossz költemény, ugyanakkor Czóbel Minka 1900-ban írott verses drámája, a Donna Juanna eredeti módon ragadta meg az örök Éva álmát.

– Visszatérő legenda, hogy Az ember tragédiáját először méltató Arany János alaposan átírta a mű szövegét. Van-e bármi alapja ennek?

Szóról szóra ismerjük Arany János módosításait, és elmondhatjuk, hogy egyetlen helyen sem változtattak a szöveg értelmén. Arany főként tájszavakat, helyesírási hibákat, egyeztetéseket javított. Változtatásai olyanok voltak, mint egy jó szerkesztő javításai egy tehetséges kezdő kéziratában. Arany János két Tragédia-szöveget is átsimított, és ezekből Madách Imre szinte minden módosítást elfogadott. Egyetlen sor esetében sem változtatott Arany javaslatához képest. Csupán „a meztelábas ronda csőcselék” sor maradt benne az első kiadásból ugyanúgy. Pedig itt Arany mezítlábast, puszta lábast ajánlott. Az igazsághoz tartozik, hogy Arany egy esetben a Tragédia egy szállóigévé vált sorát is átírta:

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
S úgy összevág minden, hogy azt hiszem
Évmilliókig szépen elforog,
Mig egy kerékfogát ujítni kell."

Ez Arany János módosítása után így hangzik:

"Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

Az azonban egyszerűen tévhit, hogy a Tragédia zárósorát – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – is Arany János írta volna. Ez ellenőrizhető Horváth Károly 1973-as fakszimile kiadásában, valamint Striker Sándor „érintetlen szövegű”, rekonstruált kiadásában, amely Arany János javításait elhagyva közli a Madách-mű szövegét.

– Furcsa, de úgy tűnik, hogy egy nem létező mű Madách Imre második legismertebb munkája. Vagy mégis létezett Az ember komédiája?

– Már maga a híresztelés is jelzi, hogy Az ember tragédiáját milyen nagyra tartották Madách kortársai. Annyira hittek abban, hogy Az ember komédiája készült vagy elkészült Madách műhelyében, hogy a Koszorú című hetilapban Madách nekrológját író szerző (valószínűleg Arany János) is megemlítette, bár egyben cáfolta is a hírt. Hanem, szerintem mégis lehetett alapja annak a feltételezésnek, hogy Madách a Tragédiával párhuzamosan a mű párján, egy komédián is dolgozik. De melyik műve lehetett ez? Volt, aki azt mondta, hogy a Csák végnapjai, de ennek semmi köze egy komédiához; más szerint a Tündérálom című szép drámai költeménye, amelyből csak az első szín és egy jelenet készült el – de ez sem komédia. Szerintem A civilizátor című arisztophanészi szatírájáról van szó, amelyet a Bach-korszak vitriolos kritikájának szánt. Ez a darab bizonyos fokig a Tragédia persziflázsa: a Tragédia monumentális világa helyén a Komédiában kisszerű figurák nevetséges világa áll. A sorsával küzdő Ádám helyén a sorsával elégedett, birka módra tűrő István gazda; a nagyvonalú, kételkedő Lucifer helyén egy groteszk bürokrata, Stroom (valójában az osztrák elnyomó Bach) próbálja „civilizálni” Istvánt (vagyis a magyarokat). Éva helyére a testileg megkapható sváb cselédlány, Mürzl kerül. Legfőképpen pedig Athén, Bizánc, Párizs, London, Prága mozgalmas társadalma helyett a Komédiában egy-egy kifigurázott, kisszerűségébe süppedt nemzetiségi cseléd áll a sokszínű társadalom helyén. És az egész kontrasztot mi sem jellemzi jobban, mint egyfelől az angyalok, másfelől a svábbogarak karának dicsőítő énekei (A civilizátor 229–234. és Az ember tragédiája első 4 sorában). Mindenki tudta, kikről szól a mű. Elég csak azt a részt megemlíteni, amikor Stroom ironikus helyzetben Hegel olvasásával akarja elcsábítani Istvántól Mürzlt, és azt mondja neki tudományoskodva: „Fogom használni az indukciót, / És úgy hiszem, hamar kapacitállak”, mire a nő válasza: „Kapacitáld, tudod, a lovadat!” Gondolhatjuk, hogy ezzel a gúnyrajzzal mit kockáztathatott Madách Imre a Bach-korszakban. Talán még az sem elképzelhetetlen, hogy a sajtóban a készülő mű valódi címe szivárgott ki, de erről Madách érthető okból hallgatott.

– Létezik egy Madách-apokrif is, a József császár című dráma, amelynek szerzősége vitatott. Ebben a vitában Ön azt képviseli, hogy Madách Imre utolsó drámájáról van szó.

– Előrebocsátom, ez némelyek szerint egy általam gyártott legenda. A drámát 2003-ban sajtó alá rendeztem és kísérő tanulmányt írtam mellé, amelyben azt valószínűsítettem, hogy Madách Imre a szerző. Ez a dráma 1863. telére az akadémia Karácsonyi-díjára készült, és 1864 áprilisában kevés híján el is nyerte azt. Mivel azonban végül csak dicséretben részesült, és „a jeligés levélkék felbontás nélkül mentek a tűzbe”, rögtön megindult a találgatás, hogy ki lehetett a szerző. A Fővárosi Lapok 1864. április 7-i száma Madách Imre nevét vetette fel, a Magyar Sajtó, 1864. április 8-i és Fővárosi Lapok, 1864. április 10-i száma pedig Szász Károlyt is szóba hozta. Tudjuk, hogy Szász Károly a pályaművet 1866-ban, két évvel Madách halála után kikérte az akadémiától és lemásoltatta, elvállalta a szerzőséget és fel is olvasott a műből a Kisfaludy Társaság ülésén. Nos, Szász jeles műfordító volt, de gyenge költő. Drámái, és főként a Heródes című, abban az időszakban kiadott műve egyáltalán nem hasonlít a József császárra és Madách Mózesére sem. Ráadásul részeket toldott be a lemásolt darabba, és ezek a részek az eredeti darabbal köszönő viszonyban sem álltak. Ezzel szemben a József császár a Tragédiával és a Mózessel összevethető, bőségesen lehet benne Madách-párhuzamokat találni. Szerintem az irodalomtörténet túlságosan könnyen beletörődött abba, hogy a József császár szerzője ismeretlen. Úgy hiszem, ha a számítógépes szövegelemzés ma már elérhető eszközeivel megvizsgálnák a József császár és a Madách-drámák párhuzamait, szövegeik ismétlődő mintáit, bebizonyosodna, hogy Madách Imre a szerző.

– Vannak-e közvetlen szellemi előzményei a Tragédiának?

– Madách Imre sokoldalú, művelt ember volt; minden fontos olvasmányt beszerzett, amit az akkori Európában németül meg lehetett szerezni. Többnyelvű volt, németül, franciául beszélt és angolul, latinul, ógörögül tanult. Jól ismerte Hegelt, Goethét, Kantot sőt talán Kierkegaardot is. Folyamatosan olvasott, levelezett, és nemcsak, hogy rendelkezett a kor európai emberének műveltségével, de értette azokat a tudományos, társadalmi változásokat is, amelyek a 19. századi Európát átalakították. Elsősorban a nagy „világkölteményeket” tartom a mű irodalmi előzményeinek. Goethe Faustja mellett Dante Isteni színjáték című eposza lehettek mintái a költőnek. (Ezt a két művet a költő fia Madách Aladár is a tragédia forrásának tekintette spiritiszta tanulmányában.) Arany János, amikor Madách kezdő szerzőként elvitte hozzá kéziratát, látván a Faust-reminiszcenciákat, kedvetlenül félre tette a kusza, áthúzásokkal, kivakarásokkal teli kéziratot. Ugyanakkor 1861-ben összehívták az országgyűlést, ahová Madách a balassagyarmati választókerület képviselőjeként bekerült. 1861 augusztus 28-án az országgyűlésben elmondott beszédével nagy elismerést aratott, országos hírű politikussá lépett elő. Arany János is felfigyelt rá és úgy érezte elő kell venni a nála heverő kéziratot. Miután most már végig olvasta a művet, lelkesen olvasott fel belőle barátainak is. Mint ahogy a Toldi után Petőfi Sándor felismerte Arany tehetségét, ebben az esetben Arany János segítette a költőként szinte ismeretlen Madách Imre felfedezését. Érdemes idéznünk Arany János értékelését Madáchnak írt első leveléből: „«Az Ember Tragédiája» úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt ott a verselésben meg a nyelvben találok némi nehézkességet különösen a lírai részek nem eléggé zengék. De így is, amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat az helyet.”

Dr. Bene Kálmán a József Attila Tudományegyetem magyar-német szakán végzett 1971-ben, 1973-ban doktorált, PhD-értekezését 1997-ben védte meg. 1988-tól a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Tanszékének oktatója, majd tanszékvezetője. Az SZTE JGYPK Tanítóképző Intézet Magyar Szakcsoportjának főiskolai tanáraként vonult nyugdíjba 2010-ben. A Vajda János kritikai kiadás XI. kötetének (Színibírálatok és színházi tárgyú glosszák) és a Madách Irodalmi Társaság által megjelentetett Madách összes művei több kötetének szerkesztője. 2007-ben Madách-díjjal tüntették ki. Válogatott Madách Imre-tanulmányai Madách-filológia címmel jelentek meg 2007-ben.

Panek Sándor

Borítókép: Liebmann Béla fotója Az ember tragédiája 1933-as bemutatójáról (rendező: Hont Ferenc) a Szegedi Szabadtéri Játékokról. (Forrás: a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye)

***

Madách Imre születésének 200. évfordulója tiszteletére a Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája A tizenhatodik szín címmel irodalmi pályázatot hirdet az egyetem nappali tagozatos hallgatói számára.
„Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan képzeli el egy egyetemi hallgató Az ember tragédiájának nem létező, 16. színjét. Mi történik Ádámmal és Évával vagy az utódaikkal, kik ők, milyen szerepet töltenek be? Egyáltalán lesz-e még tér, ahol küzdeni és bízva bízni tudnak?” – szól a pályázat kiírása.