A Munkácsy Mihály-díjas Tóth Béla a szegedi egyetemi MEFESZ-emlékmű titkairól

– A helyi ihlet, a genius loci, a tér segít, ahova a szobrot szánják – magyarázza Tóth Béla, az immár Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, miért olyan fontos számára, hogy a mű koncepciójának kidolgozása előtt és közben is bejárja azt a helyszínt, ahova alkotása kerül.

 

 

A forradalom virága

 

– Minden megbízásnak örülök, legfőképp a köztéri munkáknak – mondja mosolyogva csongrádi műtermében Tóth Béla, miközben a Szegedi Tudományegyetem MEFESZ-emlékműhöz tartozó, 15 évvel ezelőtti dokumentumait lapozgatja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára készülve nyílt lehetőség arra, hogy a jeles helyszíneken emléket állítsanak a történelmi tetteknek és személyeknek.

 

A szegedi egyetemistákat, az SZTE hallgatói önkormányzat korábbi vezetőit dr. Kiss Tamás, a MEFESZ alapítója biztatta arra, hogy Tóth Bélát kérjék föl az alkotásra – mesélte korábban az SZTE 1956-os Emlékbizottság titkára, Jancsák Csaba.

 

– Egy domborművet nem szabad nyílt térségbe állítani. Hogyan? Két lábra tegyük, mint egy vasút állomást jelző táblát, aminek a hátsó oldalán semmi sincs? A dombormű falra való. Ezért önálló szobortervet ajánlottam, amelybe beleépítem a domborművet – magyarázza a művész. – A tér hozta a megoldást, szinte önmaga a tér jelölte ki az emlékmű helyét. A MEFESZ nagygyűléseinek otthont adó egyetemi Auditórium Maximum ablakai alatt és az SZTE jelenlegi hallgatóinak kedvenc épülete, a József Attila Tanulmányi és Információs Központ közötti környezet meghatározta, milyen szobrot kíván!

 

A részleteket is kifejtő „Műleírás” ugyanolyan fontos relikvia a szobrász dokumentumgyűjteményében, mint az 1956-os gondolatisággal átszőtt alkotás látványterve, vagy az egyetemi épületeket és a köztük lévő térség arányait is mutató „elhelyezési vázlat”.

 

– A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége emlékművének az a különlegessége, hogy a hallgatói szervezet 1956. október 16-i megalakulását és a forradalmi követeléseket megfogalmazó október 20-i nagygyűlés történelmi jelentőségét idézi úgy, hogy az akkori fénykép alapján készült bronz domborművet építi be a fekete gránittömbök közé – összegzi szoborötlete lényegét az alkotó.

 

A forradalom virága itt nyílt ki az 50. évfordulón. Az immár történelmi emlékhellyé minősített SZTE Auditórium Maximum ablakai alatt, védett környezetben fénylő dombormű alakjaiban ráismerhetünk a MEFESZ-alapítókra, így például az egykori joghallgató Kiss Tamásra. A domborműről néz ránk az 1956. október 20-i nagygyűlésen elnöklő jogi kari dékán, Perbíró József és Baróti Dezső, az egyetem rektora is…

 

Az 1956-os MEFESZ szegedi egyetemi emlékművét az 50. évfordulón avatták. Azóta minden évben, legutóbb 2020. október 16-án koszorúzási ünnepséggel emlékeznek az ’56-os forradalom hőseire a Szegedi Tudományegyetemen.

 

 

’56-os emléktöredékek

 

– Jövünk ki a pesti Török Pál utcai Művészeti Gimnáziumból. A Kálvin téren nagy táblákon a 12 pont… Követelések… – teszi egymás mellé az emlékkép szilánkjait Tóth Béla. Március idusának ’48-as hangulata és a megélt ’56-os október színe-szaga olvad eggyé emlékezetében. – Úgy neveltek, hogy ahol sokan gyülekeznek és tömeg van, ne menjünk oda – idézi a gyerekkori szabályt. Ezért ’56 vihara nem érinthette.

Családi beszélgetések, történetek témája 1956. A diák Tóth Bélának a szülei adták az iránytűt a megértéshez. Az édesapja, aki a háború előtt a Ludovika sikeres lovaglótanára volt, az ’50-es években a lovardában talált lovas edzői állást.

 

– A mamám tíz órakor keltett. „Nincs iskola. Forradalom van”. Így segített értelmezni az iskolaidőben szokatlan helyzetet – idéz fel egy újabb emlékszilánkot ’56-ról Tóth Béla. – Örültünk, hogy a lovardába járhattunk lovagolni – folytatja. Magyarázatként hozzáteszi, hogy édesapja, a világhíres Tóth Béla öttusázó olimpiai és világbajnokok sorát nevelte. Édesanyja is kiváló lovas volt.

 

A 80 éves művész szívesen emlékszik gyerekkorára, a lovardára, a lovasként elért sikerekre az országos ifjúsági bajnoki címtől az ifjúsági válogatottságig. Például 1957-ben az ifjú Tóth Béla megnyerte az országos ifjúsági díjugrató bajnokságot, amit akkor Csongrádon rendeztek.

 

– ’56-ban összefogdosták a Práter utcában benzinpalackokkal tankokat robbantó fiatalokat. Sorba állítva, szovjet fegyveres katonák kísérték őket a Keleti Pályaudvarra. Apám arrafelé járt munkába, mert a lóápolók hazamentek a falujukba, ezért nem volt, aki etesse és rendbe rakja a lovarda értékes lóállományát. Az egyik alkalommal, reggel, útban a lovarda felé, elkapták és beállították a sorba. A menet a Kerepesi temetőn keresztül, egy magas kőfalon át, a lovarda területére érkezett. Véletlenül a jól ismert saját munkahelyére érve a lovarda szalmakazlai között próbált meglépni a papám. De ismét elkapták… A Keleti nagy várócsarnokában állították sorba a foglyokat. A papámtól el akarták venni a biciklijét. Nem engedte. Erre dulakodás támadt, ordítás hallatszott. A nagy váróterem irodájából kirohant a „felszabadító hadsereg” szovjet főparancsnoka. A papámat meglátva felkiáltott: „Bela bacsi!”, „Bela bacsi!” Lelkesen megölelgette a papámat. Jól ismerte, hiszen a szovjet öttusázók lovasedzőjeként tudta, milyen sokat tanultak tőle. Az 1952-es olimpia, Helsinki előtt, erőszakkal kivitték a Szovjetunióba edzőtáborozni a magyar öttusa csapatot lovasedzőstül, hogy segítsen a szovjeteknek a felkészülésben. Így lettek az oroszok is híres öttusázók! Tehát Tóth Bélát rettentően tisztelték. Tolmács is előkerült: „Etetni kell a lovakat. Nem forradalmár vagyok, hanem dolgozni megyek” – magyarázta a Keletiben édesapám. Erre elengedték. Sőt: a szovjet öttusázók volt edzője, a főparancsnok még segítséget is adott. A faluról bevonult szovjet kiskatonák közül vagy húszat küldött a 300 lovat ellátni. Olyan rend már régen volt a lovardában, mint ’56-ban – zárja a családi anekdotát Tóth Béla.

 

Lovasból szobrász

 

„Legjobb szobrász a lovasok között. A legjobb lovas a szobrászok között” – mondják viccesen Tóth Béláról, aki 37 éves koráig díjugratóként versenyzett. Az eredményességét azzal példázza, hogy elárulja: a karinthiai Veldenben rendezett nemzetközi versenyen az akkori világbajnokot, Nelson Pessoát is sikerült legyőznie Lucifer nevű lovával.

 

– „Szobrászrajzok ezek! Formákat, izmokat, tömegeket, nem tónusokat rajzol ez a gyerek” – magyarázta a papámnak Szabó Iván szobrászművész, aki amatőr lovasként rendszeresen lovagolt, és nézte, ahogy a lovardában rajzolgattam. Ő tett próbára a Százados úti műtermében. Egy deszkába öt szöget vert, drótokkal összekapcsolta a szögeket, s a kezembe nyomta a plasztilint, hogy „Rajta! Mintázz egy lovat!” Hazavittem, s nem nyugodtam, míg kész nem lettem az első művemmel… Ennek akkoriban csodájára jártak…

 

E lószobrocskától kezdve az Országos Mezőgazdasági Élelmiszeripari Kiállítás különböző díjérmein át Kincsem életnagyságú modelljéig számos alkotás gipsztervét őrzi a csongrádi műteremben. Az ott porosodó tanulmányok, vázlatok, minták és szobortöredékek is bizonyítják Tóth Béla mesterségbeli tudását.

 

– Somogyi József a gimnáziumban tanított. Ő meghatározó a szobrászságom kialakulásában. Hatására konstruktív, azaz épített szobrokat csinálok, frissen, gazdagon mintázott felületekkel. Ő sem alkotott kis szobrokat. Eleve úgy állt hozzá, hogy egy szobor mindig monumentális alkotás legyen – mutat körbe a műtermében. – Nem bízom másra az utolsó simításokat, a cizellálást sem. Csak tanítványaim és a szobrász fiam nyúlhatott a munkáimhoz, ha megkértem őket.

 

Bravúr a maga nemében Tóth Béla mindegyik alkotása. Közel húsz köztéri szoboralakja között az egyik legismertebb a gyulai várat 1974 óta őrző „Végvári vitéz”, a győztesek, a várvédők erejét sugárzó Lovas harcos. A Zalaegerszegen 1989-ben felavatott Zrínyi Miklós lovas szobrának az a különlegessége, hogy az ágaskodó ló két lábon áll, nem a farkán támaszkodik, ami ritkaságszámba menő megoldás a művészettörténetben. A csongrádi „nagytemplom” előtt a Szent István lovasszobor 2001 óta egy karcsú oszlop tetején magasodik fölénk úgy, hogy azon elfér a négy lópata és a paripa mellett álló király lábai is.

 

– A közös munka miatt különleges a „második honalapító”, IV. Béla szegedi lovasszobra – zárja a rögtönzött műtermi bemutatót. Elmeséli, hogy a csapatmunka azzal kezdődött, hogy fiával Dáviddal megcsinálták a nagy, méretes lovasszobrot a műteremben. A ló és lovasa kettejük, apa és fia, Tóth Béla és Tóth Dávid közös alkotása. Az országot a tatárdúlás után újjáépítő király a várakat idéző téglatalapzaton 2010 óta léptet lovával. A posztamens a szobrászművész terve alapján öccse, az építész Tóth Tamás munkáját dicséri.

 

 

A talapzat üzenete

 

Látványos példa a talapzat plusz üzenetére a csongrádi Kubikos emlékmű. A „földbuba” ebben az esetben nemcsak talapzat, hanem az egész szobor része. A kubikus hős figurája a „földbuba” tetején áll, talicskája ehhez támasztva. Az 1979-ben fölavatott alkotás a szocialista realizmus detronizálása a művészettörténészek szerint.

 

– Szeretek újat kitalálni. Az olajfúrók acélhuzalaival, 6 méter mélyre rögzíttették betonalapra a szombathelyi Petőfi szobromat – mutatja a statikai tervet, mert egy szobrásznak ehhez is értenie kell vagy szakértőket kellett találnia. – Ilyen Petőfi másik nincs! „Lobogónk: Petőfi”. A Szombathelyen 1987-ben felállított két és fél méteres Petőfim bronz köpenye szinte zászlóként lobog, a költő belefeszül a nyugatról jövő, dühödten fújó „Habsburg szélbe”…

 

*

 

Az idei március idusa, 2021. március 15. hozta el az elismerést a 80 éves művésznek.

A Tóth Béla köztéri alkotásait szerető települési önkormányzatok, köztük a szobrásznak otthont is adó Csongrád kezdeményezésére, az SZTE 1956-os Emlékbizottság és az SZTE EHÖK támogató nyilatkozatával Tóth Béla kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége – közte a MEFESZ-emlékmű – elismeréseként megkapta a Munkácsy Mihály-díjat.

 

SZTEinfo – Újszászi Ilona

Archív képek: SZTE NKI, Fotók: Ú. I.