Prof. Dr. Békés Csaba történész: Attól, hogy a szovjetek leverték az 1956-os forradalmat, morális jelentősége nem csökken

– Professzor úr, ön amerikai, szovjet és más nemzetközi levéltári dokumentumok elemzése után arra jutott az 1956-os forradalom világpolitikai vonatkozásait tárgyaló könyvében, hogy esély sem volt Magyarország nyugati megsegítésére. Mit szolgáltak akkor a „felszabadításról” szóló amerikai nyilatkozatok?

– Az 1945-ben létrejött európai status quo rendszer teljességgel kizárt egy nyugati beavatkozást. Az Európát kettéosztó vasfüggöny két oldalán két érdekszféra dominált, amelyek kialakulása lényegében már az 1943-as teheráni konferencián eldőlt, amikor kiderült, hogy a második front Sztálin nyomására Normandiában indul majd meg, nem pedig a Balkánon, ahol Churchill szerette volna. Ez azt jelentette, hogy a kelet-közép-európai régiót a szovjet csapatok fogják felszabadítani és egyben megszállni. A képlet 1945 után egyszerű volt; ami a vasfüggönytől keletre esett, az a szovjet birodalom érdekszférájába tartozott, ami onnan nyugatra, ott elsősorban az Egyesült Államok politikája dominált. Ezt az írásba sohasem foglalt, hallgatólagos megegyezést megerősítette a jaltai, majd a potsdami konferencia is, és azt mindkét fél mindvégig tiszteletben tartotta. Egy komoly baj volt vele: a nyilvánosságot ebbe a megegyezésbe nem avatták be. A keleti blokkban ennek nem lehetett szerepe, de a nyugati politikusoknak úgy kellett kommunikálniuk, hogy ne ábrándítsák ki a saját közvéleményüket, azaz a szavazókat. Hiszen a választásokon még a háborús hős Churchill is alulmaradhatott. Egyszerűen nem lehetett olyan defetista kijelentéssel előállni, hogy Kelet-Európa számunkra elveszett. A nyugati közvélemény hinni akarta, hogy ez nem így van. Valójában persze tudomásul vették, hiszen egy újabb háborút nem támogattak volna.

– Az amerikai politikában nem készültek tervek egy esetleges kelet-európai változásra? Például Sztálin halálára hogyan reagáltak?

– 1953 után még jobban bonyolódott a helyzet. Addig az amerikai politika célja a szovjetek feltartóztatása volt, hogy több területet ne tudjanak meghódítani. Emlegették ugyan, hogy egy napon majd jó lenne szabadnak látni a kelet-európai országokat, de ebből nem lett stratégia. 1952-ben viszont Eisenhower és Dulles, a későbbi elnök és a külügyminiszter a „kelet-európai rab népek békés felszabadításának” retorikájával nyerte meg a választásokat. Ez az Egyesült Államok külpolitikájának hivatalos sarokköve lett, annak ellenére, hogy egy szó sem volt igaz belőle. Egy szuperhatalmat semmi nem kényszerített volna arra, hogy olyasmit mondjon, amit nem gondol komolyan. A szavazók megnyerése miatt mégis megtették. A választás után pedig nem lehetett mindjárt sutba dobni a témát, ráadásul Sztálin halála után esélyt láttak arra, hogy az új szovjet vezetéssel békésebb politikát folytassanak. Ebbe aztán végképp nem fért bele, hogy a „rab népek” függetlenségét támogassák. Vagyis az amerikai vezetők egészen 1956 októberéig benne ragadtak a felszabadítási retorikában.

– Van tehát felelőssége az akkori amerikai vezetésnek a magyar forradalommal szemben?

– Cserbenhagyásról vagy főleg elárulásról nem lehet beszélni. Magyarország nem a szövetségese volt az Egyesült Államoknak, hanem 1955-től éppenséggel az ellenséges Varsói Szerződéshez tartozott. Viszont módjuk lett volna finomítani a retorika radikalizmusán, és felmérni a kockázatot: mi van, ha az emberek Kelet-Európában elhiszik a rab népekkel kapcsolatos szólamokat. Ugyanis a Szabad Európa rádió, ha nem is ígért fegyveres segítséget, táplálta a reményt, hogy egy felkelés esetén az amerikaiak segíthetnek. Washingtonban azt gondolhatták, a Szovjetunió ellen fellázadni annyira reménytelenül irracionális dolog, hogy éppen ezért következmények nélkül lehet beszélni róla. 1956 júniusában Poznanban, majd októberben Magyarországon a felkelők, akik életüket kockáztatták, elhitték, hogy csak el kell kezdeni, és majd jön az amerikai segítség. A magam részéről ebben látom Washington közvetett felelősségét. Valójában tehát a felszabadításra vonatkozó burkolt ígéretek helyett „defetista” retorikát kellett volna folytatni, a fennálló kommunista rendszerek fellazítását szorgalmazni, ahogyan 1956 után ezt is tették. Ezzel persze a forradalom elmaradásához járulhattak volna hozzá.

– A Varsói Szerződés megalakulása után lehetett-e realitása, hogy a szovjet tömb országai Jugoszláviához hasonlóan saját utat járjanak?

– A titóista Jugoszlávia leválása 1948-ban nagy trauma volt a szovjeteknek, ezért később már ki akartak zárni mindent, ami a jugoszláv típusú különálláshoz vezethetett. Az 1960-as évektől kibontakozó román „különutas” politika sem volt valódi saját út. Ceausescu nagy piárjátékos volt, és el tudta adni Nyugaton, hogy ő a maga útját járja, pedig fel sem merült a román kilépés a Varsói Szerződésből. Kettős játékot játszottak. Külön utak tehát nem voltak, de Sztálin halála után Moszkva a táboron belül lényegesen nagyobb mozgásteret engedett, sőt ők maguk ösztönözték a régió országainak komolyabb nemzetközi aktivitását. Ezt emancipációs folyamatnak nevezem: a tábor országainak csatlós jellege a szovjeteknek sem tetszett, mert „gyarmattartónak” mutatta a Szovjetuniót, amely ugyanakkor ekkortól a békeszerető nagyhatalom képében igyekezett tetszelegni. Ehhez az imázshoz neki „önkéntes” szövetségesek kellettek, nem csatlósok. 1954-ben meghirdették az aktív külpolitika doktrínáját, ami azt jelentette, hogy a kelet-közép-európai országok, persze bizalmas csatornákon Moszkvával egyeztetve, lépjenek fel önálló külpolitikai javaslatokkal a világpolitikában. A szovjet vezetés annyira szorgalmazta ezt a váltást, hogy a szövetségesek alig akarták elhinni; addig semmit sem volt szabad csinálni, most pedig egyszerre ki kellett lépniük a nemzetközi politika színpadára.

– A forradalom napjaiban a magyar lapok részletesen tárgyalták az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatot, amely kifejezte, hogy a Kreml a csapatkivonásokról is kész tárgyalni. Ön szerint ez átverés volt, vagy inkább az előbb fejtegetett doktrína eredménye?

– Nem volt átverés. Az 1990-es évek közepén előkerült Malin-feljegyzések szerint az október 30-i moszkvai elnökségi ülésen olyan határozatot fogadtak el, hogy a magyar kormány kérésére ki kell vonni a szovjet csapatokat az országból. Ráadásul egyhangúan döntöttek róla, és még a keményvonalasok, Molotov, Kaganovics, Vorosilov is támogatták. A történészek egy része ennek a forrásnak a megtalálásakor szenzációt kiáltott: lám, a szovjetek komolyan vették, és végre is hajtották volna a kivonulást. Az egyik történészi értelmezés így alaposan eltúlozta a döntés jelentőségét, azt állítva, hogy a határozat célja kifejezetten Magyarország elengedése lett volna. Ez persze eléggé naiv következtetés, de néhány érthetően lelkes orosz történész mellett több komoly nyugati szakember is ezt adta elő akkoriban. Én viszont a másik tábor oszlopos tagja vagyok, amely szerint nem lehet az összefüggésekből kiragadottan vizsgálni egy ilyen dokumentumot. Az akkori szovjet politikai kontextusban pedig Magyarország elengedése egy percre sem merült fel. Főleg, hogy a kivonulási szándék is csak egy napig tartott, mivel október 31-én már a korábbival ellentétes döntést hoztak a magyar forradalom leveréséről. A szovjetek Lengyelországban 1956 októberében a titóizmustól féltek, Magyarországon viszont október legvégén már világos volt, hogy ebből nem titóizmus, hanem Ausztria, vagyis nyugati modell lesz, ha hagyják.

– Szegeden a MEFESZ október 20-i nagygyűlésén már elhangzott a szovjet csapatok kivonulásának követelése. Ebben a feszült helyzetben mi késztette a szovjet vezetést akár csak egy napra is arra, hogy a csapatkivonást komolyan belengesse?

– A magyarországi helyzet pacifikálása érdekében tették. Október 22-én a műegyetemi pontokban is szerepelt a szovjet csapatkivonás követelése, és onnantól ez általános követeléssé vált. Ha ezzel sikerül pacifikálni a helyzetet, vélték a szovjetek, akkor ezt az engedményt fel tudják ajánlani; hiszen ők egy-két nap alatt ki tudnak vonulni az országból, viszont pár óra alatt vissza is tudnak jönni. Ez nagyhatalmi stratégia volt: úgy gondolták, hogy ha Nagy Imre kormánya ezzel konszolidálni tudja a helyzetet, anélkül, hogy a kommunista típusú berendezkedést és a szovjet blokkban maradást feladná, akkor segítenek neki a csapatkivonással. Ebben volt is politikai logika, hiszen az egész magyar társadalom Nagy Imrétől követelte a szovjet csapatok távozását. A magyar forradalom brutális leverése kezdetben egyáltalán nem volt célja a szovjet vezetésnek. Szerették volna kevesebből megúszni, de ezt végül nem tudták elérni.

– Meglepő, hogy a csapatkivonási döntést, egy komoly szemléletváltást, ami ráadásul nem blöff volt, ilyen könnyen felajánlottak a forradalomban lévő Magyarországnak.

– Annak, hogy egy kelet-közép-európai országban jelen vannak-e a szovjet csapatok, az 1950-es évek közepétől már nem volt igazán nagy jelentősége. A haditechnika, különösen a rakétatechnika rendkívül gyors fejlődése miatt ugyanis a hagyományos fegyverzetek elhelyezkedése messze nem volt annyira fontos stratégiai szempont, mint korábban. 1955-ben a románok kérték a szovjet csapatok kivonását, de akkor Hruscsov még durván elutasította a bukaresti vezetést. 1958-ban viszont már szovjet kezdeményezésre vonták ki a csapatokat Romániából. Kevesen tudják, hogy a Szovjetunió akkor Magyarországról is ki akarta vonni csapatait. A románok boldogan belementek, Kádár János viszont még féltette a rendszere stabilizálását, és így a hadseregre is jóval kevesebbet kellett költenie, ami fontos volt számára az életszínvonal emelése miatt. Ez azonban óriási történelmi hiba volt, hiszen Moszkva később már nem tett ilyen ajánlatot.

Tüntetők a szegedi Klauzál téri Kossuth-szobor előtt 1956. október 25-én. Fotó: Liebmann Béla / Forrás: Móra Ferenc Múzeum Helytörténeti Gyűjtemény

– Melyik volt az a pillanat, amikortól a szovjeteknek világos lett, hogy rendkívüli helyzetre kell készülniük Magyarországon?

– Vannak források, amelyek szerint a szovjetek 1956 júliusa óta készenlétben voltak. Nem tettek ellenlépéseket, de különféle előkészületek már a nyár folyamán történtek, vagyis számítottak rá, hogy adott esetben reagálniuk kell. 1956 nyarán Titónak megüzenték, hogy ha Magyarországon váratlan események lennének, akkor a Szovjetunió nem fog habozni közbelépni. Már a Rajk-temetés előtt érezték, hogy jelentős feszültség van az országban, viszont akkor még azt hitték, hogy kézben tarthatják a helyzetet.

– Honnan szereztek információkat?

– A szovjet nagykövetség mindenféle szinteken tartott kapcsolatot a különböző intézmények, szervezetek vezetőivel, középvezetőivel. Valamint ott voltak a KGB, a szovjet titkosszolgálat Magyarországon működő emberei, akik a maguk kapcsolatrendszerével gyűjtötték az információt. A minisztériumokban dolgozó szovjet tanácsadóknak is volt ilyen feladatuk. Egyszóval, naprakészek voltak, de ezzel együtt ők sem számítottak a forradalom kirobbanására.

– Voltak magyar KGB-ügynökök?

– Feltételezhetően igen. Ez talán a legkevésbé feltárt része a történetnek. Az 1990-es évek elején a Szovjetunió levéltáraiban sok mindent lehetett kutatni, azután az évtized közepén elkezdtek bezáródni, ma pedig már szinte teljesen zártak. A KGB iratok pedig soha nem is váltak érdemben kutathatóvá.

– Nagy Imrének lett volna esélye, hogy a forradalmároknak megegyezést ajánljon: a szovjet katonák mennek, de a kommunista rendszer marad?

– Ez nem sikerülhetett, ilyen feltételt a forradalmi közvélemény már nem fogadott volna el. Október végére az országban olyan mély demokratikus átalakulás bontakozott ki, hogy azt már nem lehetett evolúciós módon megállítani. Ekkorra a társadalom alapvető követelése volt a többpártrendszer, ami szabad választások esetén minden bizonnyal egy demokratikus politikai berendezkedést eredményezett volna, úgy, ahogyan 1990-ben megtörtént. Nagy Imre tehát teljes mértékben lehetetlen feladatra vállalkozott. De, amikor átvette a miniszterelnöki posztot, valójában nem ő döntött rosszul. Ő Gomulkához hasonló pacifikáló szerepet akart betölteni, végső soron azonban nem rajta, hanem a szovjeteken múlott, hogy ez nem sikerülhetett.

– Úgy érti, a szovjet vezetés elkerülhette volna a forradalmat?

– Igen. Vizsgáljuk most az elkövetők, és nem az áldozatok szempontjából a helyzetet; a történésznek ezt is meg kell tennie. Az én koncepcióm szerint a szovjetek három nagy hibát követtek el a magyarországi belpolitikai helyzet menedzselése során. Először is nem váltották le idejében Rákosit. Már tavasszal el kellett volna távolítaniuk, s amikor végre 1956 júliusában leváltották, akkor a lehető legrosszabb választással, Gerő Ernőt tették a helyébe. Hihetetlen politikai hiba volt a saját szempontjukból, hiszen ő az egyre feszültebb politikai helyzet kezelésére teljesen alkalmatlan volt. A harmadik, és a legnagyobb stratégiai hiba pedig az volt, hogy október 23-án éjszaka a szovjet fegyveres beavatkozás mellett döntöttek. Andropov nagykövet rosszul mérte fel a helyzetet, eltúlozta a felkelés méretét. A szovjet vezetés egyetlen józanul gondolkodó tagja, Mikojan arra figyelmeztette az Elnökség tagjait, hogy nem szabad beavatkozni, de leszavazták. Én ezt Mikojan-doktrínának neveztem el: súlyos politikai válság esetén a helyi erőkkel, lehetőleg politikai eszközökkel kell pacifikálni, vagyis a lengyel modellt kell követni, a szovjet fegyveres beavatkozás csak a végső eszköz lehet. Október 23-án este Moszkvában így is dönthettek volna, mivel Magyarországon még igencsak kezdeti állapotban voltak az utcai harcok, így még csak szűk körű zavargásokról beszélhetünk. Ők azonban október 24-én hajnalban beavatkoztak, amivel olajat öntöttek a tűzre, és ez a lépés változtatta a kezdeti zavargásokat nagyon gyorsan szovjetellenes szabadságharccá. Ez viszont olyan radikalizmust adott az eseményeknek, amelyeknek politikai eszközökkel történő kezelése már lehetetlen volt. Innentől Nagy Imre a szovjet csapatok kivonása árán sem tudta volna a helyzetet a kommunista rendszer megtartása mellett konszolidálni.

– Ettől még inkább tragikus Nagy Imre szerepe.

– Igen. Ez ugyanis valóban egy forradalom volt. Nem lehetett megállítani. A forradalom lényege éppen az irracionalizmus. Résztvevői nem azon gondolkodnak, hogy mi a reális, hanem azon, amit szeretnének elérni, demokráciát és szabadságot, és azért akár az életüket is képesek feláldozni. A forradalmak nem feltétlenül győzedelmesek. Ellenkezőleg, a világtörténelemben feljegyzett forradalmak, felkelések legnagyobb része elbukott. De a vesztes forradalmak hatása is ugyanúgy jelentős lehet a társadalmak fejlődésére. Attól, hogy a szovjetek az 1956-os magyar forradalmat leverték, annak történelmi és morális jelentősége semmit sem csökken. Sőt, éppen a reménytelen helyzetben a zsarnoki rendszerrel szembeni határozott kiállás és áldozatvállalás inkább növeli a lázadás erkölcsi súlyát. Nem kevésbé fontos szempont, hogy a Kádár korszak más szovjet blokk országoknál liberálisabb berendezkedése nagy mértékben éppen az ’56-os tapasztalatoknak volt köszönhető. Nem abban kell keresni tehát a forradalom értékét, hogy más körülmények között esetleg győzhetett volna. Ez érthető motiváció annak, aki részt vett az eseményekben, és az életét kockáztatta; a történésznek azonban a tisztánlátás és a tisztán láttatás a feladata.

NÉVJEGY
Békés Csaba történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora olyan külföldi egyetemek vendégoktatója, mint a Columbia Egyetem vagy a New York Egyetem. Egyike azon magyar történészeknek, akiknek munkásságát a nemzetközi kutatóvilág is elismeri, eredményei a hidegháborús időszak, az enyhülés politikai- és diplomáciatörténete, a kelet–nyugati viszony története témájában külföldön is mértékadóak. Legfontosabb magyar nyelven kiadott könyvei: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában (1996, 2006), Európából Európába – Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990 (2004), Evolúció és revolúció – Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban (2007), Enyhülés és emancipáció – Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991 (2019). Legújabb könyve "Hungary's Cold War: International Relations from the End of World War II to the Fall of the Soviet Union" címmel 2022 nyarán jelent meg az University of North Carolina Press kiadásában. A könyvben közreadott, több évtizedes hazai és nemzetközi levéltári forrásokra alapozott szintézisét az amerikai kiadó a téma megújítójának nevezi. A történészprofesszor 1978 és 1983 között a Szegedi Tudományegyetem elődjén, a József Attila Tudományegyetem történelem–angol szakán szerzett diplomát.

SZTEinfo – Panek Sándor
Fotó: Archív: Móra Ferenc Múzeum, Somogyi-könyvtár – helyismereti gyűjtemény