SZTE magazin

foto__Stuber_Agnes

„I am Soyuz” Lili: „Mindenhol otthon érzem magam”

Beutazta a világot egy szál ukulelével, énekes, dalszerző, hobbi fotós, és emellett gyermeksebészként dolgozik Stockholmban… Bozóky Felícia Liliről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy hétköznapi lenne. Szegeden született magyar szülők gyermekeként, most Svédországban él, de gyakran látogat Magyarországra, hogy I am Soyuz nevű egyszemélyes űr-pop formációjával fellépjen. Találkozásunk idején a Grand Caféban tartott koncertje miatt tartózkodott Szegeden.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Orvos vagy, zenélsz, turnézol, azért ez nem egy hétköznapi életritmus. Hogy sikerül összeegyeztetni ezt a sok mindent?

– Nem is tudom, azt hiszem, mindenkinek van egy hobbija.


– Neked mi?

– Szerintem nem feltétlenül fontos definiálni, hogy az embernek pontosan mi a hobbija, mi a munkája. Ezeken kívül is sok „hobbim” van még.


– Milyen hobbijaid vannak még?

– Most van egy nagyon furcsa új hobbim: bútorokat építek. Barkácsolok otthon, most éppen egy színpadot építettem. Talán ez a legfurcsább hobbim, de egyébként rajzolgatok, fotózgatok is.


– Honnan jött az ötlet a bútorépítéshez?

– Igazából onnan, hogy én korábban hippikkel laktam együtt, akik mindent maguknak építettek meg. Amikor elköltöztem onnan, úgy voltam vele, hogy ha ők meg tudják csinálni, akkor én is! Stockholmban éltünk, tízen egy nagy villában, egy szigeten. Akkor éppen nem tudtam hol lakni, egy haverom haverja pedig ott élt, és mondták, hogy mehetek én is. Elmentem hozzájuk egy vacsorára, hogy kiderítsék, bérgyilkos vagyok-e vagy sem. Kiderítették, hogy nem vagyok az, és beköltöztem.


foto__Lippai_Balazs


– Te keresed az ilyen „hippis” helyzeteket? Bejárni egy ukulelével Dél-Amerikát, Afrikát. Beköltözni egy villába tíz hippivel… Tudatosan mész bele ezekbe, vagy így hozza az élet?

– Azt hiszem tizenhét éves voltam, amikor felállítottam magamnak azt a szabályt, hogy ha jön egy lehetőség, hogy elutazzak valahova, akkor muszáj elutaznom. Azóta minden lehetőségre igent mondtam, ami elém esett. Szerintem akkor is, ha az utazás rossz, vagy furcsa, vagy rossz emberekkel találkozom közben, még mindig jobb, mint otthon maradni, mert utazás közben mindenképpen többet tanulok, mint egy helyben. De például Mexikóba menni tényleg elég nagy meglepetés volt. Úgy képzeltem, hogy majd tengerparton leszek, ehelyett beraktak a határra egy drogháború kellős közepébe.


– Mik voltak a legnagyobb élményeid az utazással kapcsolatban?

– Ezt nagyon nehéz lenne összefoglalni… De például most Szegeden lenni tök nagy élmény. Éppen azon gondolkoztam, hogy mit fogok majd mondani a pesti koncertemen, és arra jutottam, hogy Szegedről fogok majd mesélni.


– Mit tudsz Szegedről mesélni?

– Szegeden születtem, itt voltam szerelmes, tizenhat évesen itt kaptam az első csókomat, a Dóm tetején. Egyedül jöttem ide, az egyetemi éveim fantasztikusak teltek. Tizenkilenc évesen az ember csak úgy pezseg, szerintem ez az egyik legjobb kor: olyankor minden egy kaland. Volt, hogy elstoppoltunk Szerbiába. Csak úgy, spontán. Rengeteget mászkáltam a Tisza partján. Sok buli volt… Szóval nagyon jó itt az egyetemi élet. Szerintem ezektől a dolgoktól leszel igazán ember, és a közösségtől, itt pedig az is nagyon jó volt, mindenki támogatta egymást. Jártam itt fotó kurzusokra is. Fotózgattam. Bicikliztem. És volt olyan időszak, amikor minden nap halászlevet ettem. Vannak ilyen lifehack-ek,. Például a híd alatt van egy sörkert, ahol az én időmben, ha csak levet kértél, összesen 400 forintba került a halászlé. Egyszer, május elsejétől egészen a vizsgaidőszak végéig minden nap legurultam oda halászlevet ebédelni.


foto__Paul_Duna


– Miért döntöttél úgy, hogy Szegedre jössz Stockholmból?

– Anyukám szegedi, és ebben a városban már voltam egy párszor gyerekkoromban is. Előfordult, hogy a fél nyaramat itt töltöttem. A szüleim is úgy lehettek ezzel, hogy ezt a várost ismerték, ezért ide könnyebben elengedtek. De egyébként én eredetileg animációt akartam tanulni, nem is tudom már, hogyan kerültem az orvosi egyetemre.


– Mi akartál lenni eredetileg?

– Még mindig nem tudom, hogy mi akarok lenni. Szerintem nagyon jól sikerült ez így, hogy orvos lettem, bár annyira sosem voltam benne biztos, hogy az akarok lenni. Csak úgy tetszett az egész dolog. Egyébként azt hiszem, rajzfilmkészítő szerettem volna lenni. Szóval én egy művész karakter vagyok, orvosi diplomával.


– Emiatt mennyire érzed azt, hogy kilógsz az orvosok közül?

– Mindenki más. A zenészek közül is kilógok egy kicsit. De szerintem nem is feltétlenül rossz dolog kilógni.Minden szakmában kellenek olyan emberek, akik más perspektívából látják a dolgokat, ez mindenkinek jó.


– Mennyire tudod belevinni az egyik területet a másikba? Hozzáad az orvosi életedhez a művészi vonal? És fordítva?

– Mindkettőben benne van minden, nem lehet elkülöníteni így a dolgokat. Minden szituációból tanulunk. Az orvosi vonalon nagyon sokat tudok tanulni az emberektől. Bárhová megyünk, bármit csinálunk, igazából az ember a lényeg: hogy hogyan éli az életét, miket csinál, mikre gondol, mikre jött rá, hogy hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Szerintem emberként csak úgy tudunk fejlődni, ha kommunikálunk másokkal. Orvosként például találkozhatok akár egy 97 éves nénivel, aki visszatekint az életére, vagy egy 4 éves kisgyerekkel, aki elmagyarázza az ő saját kis perspektíváit, életfelfogását. És ez tök jó, ha leülök és figyelmesen, nyitottan végighallgatom, rengeteget tudok tanulni tőlük. Ezt a zenébe is vissza tudom forgatni, és kell is, hogy legyen valamilyen művészi kifejezésmód – esetemben a zene –, amivel kisebb traumákat, elgondolkoztató történeteket ki tudok fejezni. Ez jót tesz a lelkemnek.


foto__Lippai_Balazs_1


– Honnan jött neked az űr-pop műfaja?

– Valójában én csak így titulálom a zenét, amit játszok, mert mindent be kell kategorizálni, hogy az emberek tudják, hogy nagyjából miről van szó. Ezt úgy szoktam magyarázni, hogy az űr-pop kicsit olyan, mint én vagyok: van az űr, abban különböző dolgok úszkálnak, és ezekből pár dolgot összeszedsz, amiket találsz.


– Mit mondanál a fiatal egyetemistáknak, akik utazni szeretnének, de még nem tudják hogyan, vagy nem mernek belevágni?

– Ha nem mersz, nem nyersz! Muszáj menni, mert mikor mennél máskor? Olyan sok minden van a világon. Ha rosszul sül el, akkor rosszul sül el, de az biztos, hogy még akkor is, legalább tanulsz valamit, magadról, vagy másokról. De egyébként olyan rosszul úgysem sülhet el.


– Annyi helyen jártál már a világban. Mit tekintesz otthonodnak?

– Nekem két fő otthonom van, Szeged és Stockholm. De azt hiszem, valójában mindenhol otthon érzem magam.


Szöveg: Kósa Boglárka

Fotó: Stuber Ágnes, Lippai Balázs, Paul Duna

 

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés

SZEM_2019_HUN_borito SZEM_2019_ENG_borito

AlmaMater_Magazin_2019_telAlma_mater
Szteminarium_2019klinika_magazin_2019_osz