A víz tisztító, termékenységvarázsló erejű – Glässerné Nagyillés Anikó néprajzkutató a húsvétról

– Mi az eredete az olyan húsvéti hagyományoknak, mint a tojásfestés és a locsolkodás?

– A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, ezen a napon Krisztus feltámadását ünnepeljük. A tojás az életnek, az újjászületésnek, illetve keresztény értelmezésben Krisztus feltámadásának a szimbóluma. Régen böjt alatt tiltott étel volt a tojás is, az ünnep alatt azonban már fogyasztották. 12. század óta szentelmény is volt. A tojások festése a bolti festékek elterjedése előtt természetes anyagokkal történt, például hagymahéjjal, vadalmafa héjával (sárga), bürökkel (zöld), lencse levével (kék). Díszíthették viaszozással, karcolással, és patkolással is.

A locsolkodás hagyományát pedig az újszövetségi időkig vezették vissza. A történet szerint, amikor az asszonyok elmentek Krisztus sírjához, őt már nem találták benne. Az ott lévő zsidók vízzel öntötték le az asszonyokat, hogy ne mondják el senkinek, hogy Krisztus feltámadt. Ennek ellenére természetesen elmondták. Valószínű azonban, hogy ez a történet egy középkori hagyománynak köszönheti a létét. Bálint Sándor leírta, hogy főként a szerzetestemplomokban volt szokás, hogy a húsvéti ünnepeken prédikáló pap az Úr feltámadásának örömére igyekezett megnevettetni a híveket. Valószínűleg ekkor hangozhatott el ez a történet is, amely azonban később a néphagyományban is gyökeret vert. Innen eredhetett az a később is elmondott történet, miszerint Krisztus feltámadását azért az asszonyok tudták meg elsőként, mert ők képtelenek titkot tartani, így ők tudták a leggyorsabban hírét vinni a feltámadásnak. Másik magyarázat szerint a víz tisztító, termékenységvarázsló ereje az alapja a locsolkodásnak. Régen vízbehányó vagy vízbevető hétfőnek is nevezték, mert ilyenkor a legények odavitték a lányokat a kúthoz, vályúhoz, és vödörszámra öntötték rájuk a vizet. A „szagos vízzel”, kölnivel való locsolkodás és a locsolóvers újabb keletű szokás volt.

– Tud valamilyen Szeged környéki húsvéti szokást említeni, amely specifikusan erre a közegre jellemző?

– A legtöbb húsvéti szokást a szegediek ismerték, fontosnak tartották, de ezek több területen megfigyelhetők voltak. Bálint Sándor a Szögedi nemzetben Varga Jánostól idéz egy szokást, amelyet Varga szegedi szokásként írt le 1869-ben. Húshagyókedden maskarások járták a házakat. A menet élén két bekormozott képű, kiöltözött „zászlós vitéz” ment: az egyik lovon, a másik szamárháton. Utánuk fehérre festett arccal a „cigánybanda”. Őket kifestett arcú, bajszos menyecskéknek, pityókás, félrekontyú öregasszonyoknak öltözött legények, papírcsákós „huszárok” és gyerekek követték. Az így felöltözött maskarások szödögetni, koledálni jártak. Azoknál a házaknál, ahol nagylány lakott, a ház előtt hangos táncba, ujjongásba kezdtek. Amikor a ház lakói kimentek, a két huszárnak öltözött legény odament hozzájuk és elmondták, hogy miért jöttek: „Kelmétekért jöttünk mink egyenes úton, mint jó bolondokért, mind közönségesen. Andráséknál ütjük föl a sátorfánkat. Ha gyüttök: lösztök, ha hoztok: ösztök.” A gazda tyúkot, kacsát adott nekik. A koledált holmit kocsira tették és mentek a következő házhoz. Este elkezdődött a bál, másnap hamvazószerdával megkezdődött a nagyböjt.

Sajátos szegedi hagyomány volt az is, hogy a rókusi birkavágók (cincárok), ahogyan az ószövetségben a zsidók, a bárányok vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az elsőszülöttjeiknek semmi bajuk ne legyen.

Glässerné Nagyillés Anikó néprajzkutató, az SZTE egykori hallgatója, a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Vannak-e jellemző különbségek falusi és városi húsvét között? Régi és mostani ünneplések között? Egykor máshogy ünnepeltek a gazdagok és a szegények?

– A faluban egyrészt jobban érvényesült a közöségi normakontroll, másrészt a húsvét sokkal inkább az adott közösség ünnepe volt, mint családi ünnep. A nagyobb városokban hamarabb érvényesültek az újabb divatok, a külföldről (elsősorban német nyelvterületről) érkező szokások. Ennek ellenére Szegeden például Bálint Sándor leírta, hogy főként az idősek sokáig ragaszkodtak az ünnep hagyományos megtartásához, a szigorú böjthöz. A családok ünneplésére természetesen akkor is hatással volt az anyagi helyzetük, de mindenki igyekezett méltón megülni az ünnepet.

Nagycsütörtökön például a régi szegedi polgári, úri családokban háromféle zöld került asztalra: sóskaleves, spenótfőzelék, végül tükörtojás salátával, esetleg galambbeggyel. Ez a táplálkozási hagyomány német eredetű volt, és a zöldcsütörtökhöz (Gründonnerstag) kapcsolódott. Alsóbb társadalmi rétegeknél ez nem volt jellemző. Szintén inkább a polgárság körében volt szokás a nagypénteki Szentsír, vagyis az Úrkoporsó látogatása. A sír körüli díszőrség állása valamikor céhes, illetve társulati kiváltság volt. Ezt a szolgálatot jutalmazni illett, hiszen ahogy mondták, „az Úr koporsóját se őrzik ingyen…”

– Jelentett-e valamilyen határt a húsvét a népéletben, például a mezőgazdaság szempontjából?

– Húsvétra, ahogyan a többi egyházi ünnepre is, a munkatilalom volt a jellemző. Húsvét előtt és az ünnepen több olyan szokás volt, amely a termés védelmét, bőségét igyekezett elősegíteni. Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. Ennek a szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel. A húsvétról megmaradt, megszentelt ételek morzsáival, a sonka csontjával, a tojás héjával is ezt igyekeztek elősegíteni. Előképe – az egyiptomi kivonulás ünnepe – a Szentföldön viszont kifejezetten mezőgazdasági határidőszak volt. Ott ugyanis ekkor kezdődött az árpaaratás ünnepe és a kévék (napok) számlálása a pünkösd előképééül szolgáló zsengék ünnepéig, a 10 parancsolat adásának emléknapjáig.

– Van valamilyen színe a húsvétnak? Ha van, miért épp az a szín?

– A húsvétot megelőző nagyböjt a bűnbánat időszaka, ezért a violaszín (lila) a színe. A nagyböjti bűnbánati időszak a lányok és menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhájában is kifejezésre jutott. Tápén a lányok violaszín pántlikát viselhettek. Főleg németeknél szokás volt, hogy feketevasárnaptól a feltámadási szertartásig violaszín lepellel takarták le a templomi feszületeket és a főoltár képét. Hungertuchnak nevezett lepelre Jézus életét, kínszenvedésének állomásait festették rá, amely így a szegények bibliájaként is szolgált. Feketevasárnap (nagyböjt 5. vasárnapja) az ország számos vidékén a lányok és az asszonyok fekete gyászba öltözve mentek templomba. Például Püspökbogádon és Hajdúszoboszlón – a templomi oltárokhoz hasonlóan – odahaza a szentképeket is fekete kendővel, ruhával takarták le.

Nagypénteken, Krisztus halálának napján a fekete liturgikus színt használják a gyász kifejezésére, amelyet a második vatikáni zsinat óta a violaszín helyettesíthet. Odahaza úgy viselkedtek, mintha halott lett volna a házban, a tükröt fekete kendővel takarták le. Délután a papok és a segédkezők piros színű ruhába öltöztek, amely a vértanúságra utal.

A húsvét színe a karácsonyhoz hasonlóan a fehér, amely a tisztaságra, fényre, feltámadásra utal. A fehér színt az arany helyettesítheti. Ez tükröződhetett a viseleten is. Tápén, Puszaföldváron a nők (idősek is) a feltámadt Krisztus tiszteletére hófehér ruhában vettek részt az ünnepi körmeneten. A lányok hajában fehér pántlika volt, a menyecskék a menyasszonyi ruhájukat vették fel.

A Móra Ferenc Múzeum néprajzi gyűjteményében. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Miért húsvéti jelkép a barka?

– A keresztények virágvasárnap ünneplik Jézus szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását. A nép közül ekkor sokan a ruhájukat terítették az útra, mások pálmaágat terítettek elé. Ennek nyomán a 4. századtól az Olajfák hegyéről megszentelt pálma- és olajfaágakkal vonultak a városba. Azokon a területeken, ahol nincs pálmafa – például Magyarországon –, a korán virágzó fűzfa barkás vesszejét szentelték meg. Egykor a szegedi családok minden tagja lenyelt belőle egy-egy szemet hideglelés ellen, és hathatósnak gondolták a szentelt gyertyával meggyújtott barkát a nagyobb viharok („égiháborúk”) és a villámcsapás ellen is. Tápén szokás volt a halott mellé, a koporsóba is néhány szem barkát tenni, Sándorfalván pedig a haldokló feje fölé keresztet rajzoltak a barkával, hogy nyugodtabb legyen a kimúlása. Szokás volt az állatok barkaággal való megcsapkodása is, hogy megvédjék őket minden bajtól, betegségtől. Tápén a barka mellett régebben olajfaágat is szenteltettek.

– Miért nyúl tojja a tojást, amikor elevenszülő?

– A nyúl többször megjelent vallásos témájú festményeken, metszeteken Krisztust vagy a keresztény embert szimbolizálva. A húsvéti nyúl és a tojásgyűjtő játék pedig német eredetű, a 18. századig nyúlik vissza. Egy svájci gyermekdalban bukkant fel először a húsvéti nyúl kifejezés. A tojást ajándékozó nyúl mint szokás a 19. századtól vált német területen elterjedté, a 20. században általánossá. Magyarországon Solymossy Sándor szerint a képeslapok, cukrász termékek és a kartonból készült színes figurák (Glanzbildek) révén vált ismertté. A nyúl és a tojás összekapcsolására többféle magyarázat van. Az egyik szerint a nyúl szaporaságával áll összefüggésben. Albert Becker német néprajzkutató szerint pedig egy népetimológiai félreértelmezésről van szó, amely szerint korábban egyes területeken húsvétkor szokás volt gyöngytyúkot tojásával együtt ajándékozni, amely rövidített német neve (Hasel) hasonló a nyúl német nevéhez (Hase), amelyet szintén ajándékozhattak.

– Miért épp ezek a húsvéti ételeink? Sonka, kalács, tojás, bárány.

– A bárány az Isten Báránya kifejezésre utal, amely Krisztus áldozati kereszthalálát fejezi ki. A húsvéti bárány az egyik legrégebbi ünnepi fogás. A tojás az életnek, az újjászületésnek, keresztény értelmezésben a Krisztus halottaiból való feltámadását szimbolizálta. Emellett a nagyböjt alatt tilos volt a tojás fogyasztása, húsvétkor azonban már nem. A húsvéti főtt szentelt tojást Szegeden az idősek kókonnyának, kókonyának nevezték. A férj kétfelé vágta, felét a feleségének adta, hogy rátaláljon a helyes útra. A héját káposztaföldre, kerti veteményekre szórták vagy aprójószággal etették meg. A sonka húsvéti étellé válása abból adódott, hogy a karácsony előtti disznótor egy részét már elfogyasztották, a sonkát, kolbászt viszont húsvétkor újra fogyaszthatták. A sonkát vacsorára ettek, amelyhez nagyszombaton nyúlhattak először. Délutáni vendéget, húsvéti locsolkodókat is ezzel kínálták meg. Mivel ezt is megszenteltették, a csontját nem dobták el: beteg torok gyógyítására használták (például Tápén), illetve bajelhárító szerepet tulajdonítottak neki. A fonott kalácsot szintén megszenteltették, a középkortól fontos része volt az ünnepi táplálkozásnak. Húshagyó után húsvétkor süthetettek az asszonyok először zsírral, vajjal, tejjel, tojással, tehát állati eredetű ízesítővel. Morzsája is tiszteletben részesült, nem került a szemétbe. Egyes Szeged-alsótanyai családoknál a sonkát csontjával együtt abba az edénybe tették, ahol a szappanfőzéshez szükséges zsiradékot gyűjtötték.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Bálint Sándor említi a Szögedi nemzetben, hogy a húsvét hajnali „jézuskeresés” a régi középkori húsvéti misztériumjátékok maradványa. Mit játszanak itt el valójában?

– A szegedi nagytájon szokás volt, főleg az asszonyok körében, nagyszombat éjszakáján a jézuskeresés. A szokás Márk evangéliumának azt a részét jeleníti meg, amikor az asszonyok Krisztus sírjához mennek, őt azonban nem találják ott (Mk 16, 1-7). Az angyal közli velük a feltámadást. A Kálvárián ez az összes városrész bevonásával történt, ahova énekelve mentek. Szokás volt ilyenkor a falu megkerülése is. Tápén éjfél után gyűltek össze a temetőkápolnában. Itt énekeltek, imádkoztak, utána elmentek a templomhoz. Ez a szokás ismert volt Algyőn, Szőregen, Sövényházán, Újkígyóson, Csanádapácán, Mindszenten és Padén is. Egyes falvakban virrasztva várták a napfelkeltét, amelyet Krisztus feltámadásával hoztak párhuzamba. A jézuskeresés szokása napjainkban a nagyszombat esti feltámadási körmenetben maradt meg. Ahogy a középkori misztériumdrámáknál is az együttszenvedés és a közösségi normák megerősítése volt fontos, itt is az átélésen, a dramatizált megélésen volt a hangsúly. Ma gyakran nem tudnak azonosulni ezzel az ünneppel az elmúlás tabu volta és a feltámadás racionális megfoghatatlansága miatt. Az átélés elődeink világában ezt segíthette.

– Bálint Sándor piros tojással való koccintást is említ. Mesélne erről?

– A gyerekek, legények húsvét hétfőn a locsolkodásért kapott tojással gyakran játszottak. A gyerekek a tojások hegyét összeütötték. Az nyert, akié nem tört el, ő megkapta a vesztes tojását is. Ezt nevezték koccintásnak. Kálmány Lajos örökítette meg ezt a szokást. Varga János egy olyan változatát írta le, amelyben egy krajcárt próbált a másik tojásába élével beleütni. Ha ez sikerült neki, a tojástartó fiú fizetett egy krajcárt a győztesnek. Ha nem sikerült, a lehullott pénz a tojás tulajdonosáé lett.

– Húsvét hétfő a mulatságok napja. Ez azt jelenti, hogy a böjt idején tilosak voltak a mulatságok?

– A nagyböjt a húsvétot megelőző negyven nap, amely hamvazószerdától húsvétig tartott. Az ünnep méltó megtartására való felkészülés ideje, az elcsendesedés időszaka. Főként a középkorban szigorú böjtöt tartottak ilyenkor, ezen az egyház fokozatosan enyhített. Ennek ellenére az idősebbek ragaszkodtak hozzá. Ebben az időszakban csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket ettek, sok család naponta csak egyszer étkezett. Csak növényi eredetű ételeket ettek, amit „a harmat nevelt”, tehát tojást, tejterméket sem fogyasztottak. Zsír helyett ilyenkor olajjal főztek. A húsos ételekről a böjti eledelekre való átállást szimbolizálta Ciböre (Cibere) vajda és Konc király küzdelme. Alsóvároson azt mondták a nagyböjt kezdetén, hogy a Ciböre vajda legyőzte a Konc vajdát. Újkígyóson a férfiak ilyenkor lemondtak a pipáról, részegítő italokról is. Szegeden ez az idősebbeknél a nagyhétre, a fiataloknál nagypéntekre korlátozódott. Ebben az időszakban nem volt szokás a zajos mulatságok tartása. Ha valaki ünneprontásra vetemedett, úgy tartották, hogy lerühesedett, gyümölcsfái pedig nem hoztak termést: isteni büntetésben lett része. A böjti vasárnapokon ennek ellenére a fiatalok megtalálták a szórakozás más módját. A város szélén lévő füves részre mentek (városrészenként megvolt, hogy ki hova) és ott együtt énekeltek, játszottak (például: kint a bárány, bent a farkas, csiga ide párom, ustorozás). A legények emellett szívesen métáztak, dóléztak, csülköztek. Alkonyatkor mentek haza. Ezeken a mulattságokon gyakran felbukkant a digó, vagyis a bosnyák cukorkaárus, aki kiskocsiján saját készítésű cukrot, főként törökmézet (alvát) árult.